Jódlival az égig

A jódlizás a kezdet és a vég – legalábbis a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból tatabányai előadásán. A színészek önfeledtnek tetsző örömmámorban, nem is kicsit infantilisan, kéz a kézben jódlizva táncikálnak be a színre, hogy majd’ kétórányi – drámai jelenetekben bővelkedő – játék után hasonlóan vidám jelenetben búcsúzzanak. De az a darabvégi jódlizás egészen más…

 

 

A történethez igencsak kínálja magát a zenei ellenpontozás. A Martin Sperr-darab 1965-ös ősbemutatóját nem ismerem, de a színdarab alapján készült Peter Fleischmann-filmben (1969) szintén visszatérően felhangzanak az idilli gondtalanságra utaló kedélyes német-osztrák népi motívumok, sőt, a tatabányain kívül mindmáig egyetlen magyar színházi adaptációban, a Nemzeti Színház Alföldi Róbert rendezte előadásának (2010) végén is harsány sramlis mulatság oldotta – jelentéses ellenpontot képezve – a feszültséget. Guelmino Sándor tatabányai előadása e téren mindkét előképen túlmutat: a rendező az előadás legnagyszerűbb, fontos jelentést elvontan megfogalmazó, érzékeny és hatásos jelenetét jódli nyelven vitte színpadra (ebben nyilván Lovas Gabriella zenei rendezőnek is komoly érdemei vannak).

 

 

A jódlizó betáncolás után hamar megmutatkozik az előadást végigkísérő alapjelleg: a durvaság. Ez konkrét és átvitt értelemben is igaz. Még a szépség, a finomság is durván jelenik meg. A mozgatható-átalakítható színpadi tárgyak, díszletelemek jó része fémkeretes, sokszögletes, nagyméretű guruló szerkezet, hangos működtetésük sokszor komoly erőt kívánt. A színészi játék is nyers: a kezdeti, még csak furcsa infantilizmust hamar vásott kölykök gonoszkodása váltja fel, miközben fokozatosan kiderül, hogy rettentő nagy indulatok fűtik a figurákat, mindenkit sérelmek, be nem gyógyult sebek és erőszakos vágyak gyötörnek. Egy-két évvel lehetünk a második világháború után, a kis bajor falu lakósait élteti a béke és a túlélés mámora, mindemellett ugyanilyen mámoros erőszakkal akarják visszaszerezni elvesztett javaikat, jómódú, régi életüket. Nem trükköznek, kőkeményen dolgoznak. Bajorok. És ha valaki nem illik közéjük, ha mássággal akadályozza a dolgok menetét, az sok jóra nem számíthat.

 

 

Ebben a kemény világban senki nem akar vesztes lenni, mindenki türelmetlen, a vesztesek gyengeségére utaló emberi érzéseket inkább megtagadják, elfojtják magukban vagy egyenesen az ellenkezőjét mutatják ki. E bonyolult képletet érzékelteti a színpadi látványvilág: a durva, mozgó monstrumok majd’ mindegyikére egy-egy kerti törpe van erősítve, ami egyszerre utal a lelki töpörödöttségre és a kispolgári vágyakra, hasonló a szerepük az oldalfalakon a magasban, díszes ládákban pompázó muskátliknak is, és szintén beszédes, hogy a szemközti hentesüzlet-belső húskampói között, éppen középen jókora kereszt lóg (díszlet: Fekete Anna). Mintha a színészi játékmód is ehhez az egyszerre naturalisztikus és jelképes környezethez igazodna. A szereplők hol kifejezetten reális alakokat adnak, valóságos vonásokkal, tulajdonságjegyekkel építik fel valósághű karaktereiket, máskor irreális térben és testhelyzetekben erőltetetten-felfokozottan játszanak. Ez utóbbi eleinte zavar is engem, úgy érzem, néha feleslegesen ordítják szét a történettől motivált karakterépítést, de kb. az előadás első harmadára összeérik, egységesen komplex előadásmódba simul a társulat harsány játékstílusa. Ezzel párhuzamosan érthetővé-átérezhetővé válik, hogy az extrém történetet és az abszurditásig felfokozott, erőszakos alakok megjelenítését szolgálja a különös, olykor szétesőnek tetsző játékmód. Az egységesülő színészi stílusban persze később is megmaradnak a különbségek: vannak, akik kiemelkedően alakítanak, és vannak, akik a szintet megugorva, jó csapatjátékosnak bizonyulnak. Mindebből magabiztosan levonható az, hogy a Jászai Mari Színházban jó együttes működik, melynek tagjai tudnak társulatként játszani.

 

 

A történet központi figurája Abram, az egyik napszámosnő gyermeke – Crespo Rodrigo alakítja érzékenyen, kimunkált, sokrétű színészi eszköztárral –, aki férfi létére férfiak után vágyódik, ami akkortájt bűnös identitásnak számított. Ráadásul a fiatal férfi korábban zaklatási ügybe is keveredett, amiért börtönbe került, a darab elején onnan tér haza szülőfalujába. Eleinte mintha örömmel fogadnák (a munkáskézre szüksége van a dolgos közösségnek, ráadásul Abram ért a gépekhez), de a gyanakvás, a célozgatás, a szekatúra is hamar kezdetét veszi. Barbara, az édesanyja sokat szenved miatta, egyik pillanatban kiáll a gyermekéért, a másikban megtagadná – Egri Kata tépelődő, remek figurája együttérzést csal ki a nézőből. Nemcsak a falu lakóinak lelkivilága és szenvedéstörténete bonyolult képlet, a történet is folyamatosan, szerteágazóan kuszálódik. Tonka, a cselédlány, akit Szakács Hajnalka formál meg ügyesen és érzékien, szerelmes Abramba, és gyermeket is vár tőle, ám apaként mások is számba jöhetnek. Könnyűvérűsége miatt (pedig a lány inkább csak túl egyszerű, szeretetre vágyó magányos lélek) a falu kiközösíti, gyakran megalázzák. Sorsuk hasonlósága miatt akár társak is lehetnének Abrammal, de a férfi hiába próbálja, nem tudja szeretni.

 

 

De a legsötétebb, jövő nélküli sors Mária, a parasztasszony fogyatékos kamaszfiára, Rovóra vár. Az apja eltűnt a háborúban, az anyja kőkeményen fogja, a fiú elviselhetetlen, akadálya a munkának, az újrakezdésnek, az újraházasodásnak, az anyja is legszívesebben otthonba adná. Máriát Györgyi Anna játssza, Rovót Mikola Gergő, szerintem ők ketten nyújtják az előadás két legjobb, kiemelkedő alakítását. Györgyi Anna hatalmas drámai erővel rajzolja meg figurája feszítő, belső ellentmondásait, szinte benne összpontosul a falu valamennyi kínja, gyötrelme, vágya, akarata, reménye. Mikola Gergő teljesen azonosul az általa megformált furcsa lénnyel: szörnyen taszító, miközben árad belőle a megható szeretetéhség. Ő a falu harmadik kitaszítottja, a potenciális áldozatiság megtestesítője.

 

 

Kicsit sem véletlen, sőt törvényszerű, hogy Abram és Rovó egymásra talál. A filmen a férfi motorozni tanítja egy közúti felüljárón a már a gesztusért, a puszta foglalkozásért is hálás fiút. Egy rövid, baráti érintés történik közöttük, melyet egy arra autózó falubeli kifigyel. Az előadáson Abram és Rovo egy emelvény tetejére mászik fel, és ott égbe kiáltón, szenvedéllyel – hangosan, „durván”, de kristálytisztán –, szavak nélkül a mindenségbe jódlizzák összes bánatukat. Kiemelkedő jelenet, csodálatos színházi pillanat.

 

 

Valamennyi színész jól teljesít, de feltétlenül külön említést érdemel még Király Attila energikus-titokzatos Volkerja, Dévai Balázs fáradhatatlan, erőszakos bajkeverő Georgja, Bakonyi Csilla hol indulatos, hol flegmatikus Hentesnéje és Danis Lídia kevés szöveggel is tündöklően „beszélő” Menekült nője.

 

 

Már ez utóbbi (a filmben nem is szereplő, az előadáson burkát viselő alak) is felveti a Vadászjelenetek mindenkori, bármilyen műfajú adaptációjával kapcsolatos, elkerülhetetlen kérdést: az alkotás a háború utáni évek Alsó-Bajorországáról szól, avagy saját korunkról és régiónkról? Akik e szándékosan álnaiv kérdésre keresnek választ, azoknak több fogódzót is kínál az előadás, amelynek a végén a spontán népünnepély azért tör ki, mert megoldódni látszanak a problémák. Tonka, a falu szégyene meghal (Abram öli meg végső kétségbeesésében, hirtelen felindulásból), Rovo felakasztja magát (holtteste a hentesüzlet kampós falán, a kereszt helyén lóg; a temetésén az anyja belátja, hogy ez a legjobb megoldás, ami történhetett), Abramot a falusiak levadásszák (az érte járó pénzen megosztoznak), a férfi ismét börtönbe kerül, a menekültek odébb állnak, mert már elegük lett a folytonos megalázásból. A falusiak mindeközben gyarapodnak, sörrel a kézben, kolbásszal a szájban dicsőítik polgármesterüket (és ígérik meg az újraválasztását). A Pap szentenciája végig ott cseng a fülekben. Amikor sebtiben kihallgatta az elfogott Abramot, a bűnös egy tépelődő, önmarcangoló kérdésére az egyház (és az állam) szolgája azt válaszolta: „Kérdezni mindenki tud. De hinni kell!”

 

Martin Sperr: Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból

Díszlettervező: Fekete Anna

Jelmeztervező: Kárpáti Enikő

Zenei vezető: Lovas Gabriella

Mozgás: Király Attila

Rendező: Guelmino Sándor

Szereplők: Egri Kati, Crespo Rodrigo, Szakács Hajnalka, Györgyi Anna, Mikola Gergő, Király Attila, Kardos Róbert, Dévai Balázs, Lass Bea, Bakonyi Csilla,  Megyeri Zoltán, Pilnay Sára, Danis Lídia, Baksa Imre, Hegyi Kristóf / Pásztor Benjámin, Honti György, Bodoki Péter / Kihári Zalán

 

Jászai Mari Színház, Népház, Tatabánya, 2018. október 12.

A fotók forrása: Jászai Mari Színház, Prokl Violetta