„Zenei öttusázó vagyok”

Skuta Miklós az egyik legelismertebb szlovákiai zongorista és zeneszerző. Révkomáromban született 1960-ban, majd pozsonyi tanulmányait követően félévre Párizsba költözött, hogy a hírneves Claude Helffertől vegyen leckéket. Johann Sebastian Bach, Mozart, Beethoven, Liszt és Chopin (sajnos főleg külföldön) csodált előadója. The Future Symphony Orchestra című projektje lehetővé teszi a számára, hogy a zongorára és zenekarra írt nagy műveket mesterhangszer és szimfonikus orkeszter nélkül játssza el, elég hozzá egy software zongora és számítógép. 1995-ben feleségével, Nórával megalapította a Skuta zongoraduót, amely a huszadik századi zenét, illetve a kortárs szlovák alkotásokat mutatja be. Saját kompozícióit több mint száz koncerten játszották Ausztriában, Németországban, Svájcban, Magyarországon, Franciaországban és Hollandiában. Emellett kiváló jazz instrumentalista, olyan zenészekkel játszott együtt, mint Tomasz Stańko, Didier Lockwood, Mark Feldman vagy Wolfgang Muthspiel. Szabad improvizációval is foglalkozik, például Bertl Mütter harsonással vagy Marek Piaček fuvolással alkotott duójában. 

Beszélgetésünkre szeptember 7-én a dunaszerdahelyi Are You Free? fesztiválon került sor, ahol Tristan Murail, Beat Furrer, John Adams, Hugues Dufourt és Steve Reich zongora-, valamint gitárdarabjait játszotta. 

 

 

Hugues Dufourt tipikusan spektrális szerzeményét, a La Cité des Saules-t (Szomorúfüzek városa) rendkívül érdekesnek találtam, hihetetlenül bensőséges a gitár hangfestése. Ezeket a színeket szigorúan a szerző határozza meg, vagy előadóként Önnek szabad keze van? 

A zeneszerző pontosan körülírt mindent, a partitúra rögzíti a játék módját. Természetesen meghallgattam ennek a darabnak az interneten elérhető különféle előadásait, olyan sok azért nincs belőle, és az egyik felvétel egyáltalán nem jó, de érdekelt, hogy miképpen interpretálták. Tudtam, hogy szabadabb határokkal rendelkezik, de számomra az volt elsődleges, hogy betartsam a szerző által meghatározott paramétereket. A spektrális zene magától értetődően bizonyosfajta szabadságot ad a spektrum adott terjedelmén belül. Dufourt ezen a zenén belül fejlesztette ki a saját stílusát. Végtére is, ő maga találta ki a „spektrális zene” fogalmát. Ennek ellenére mégsem lett olyan ismert, mint például Murail, ami csodálkozással tölt el, mivel gitárra írt darabjaihoz valószínűleg nem találhatunk hasonlókat.

 

Az est során zongorára írt darabokat követően gitárra írtakat hallhattunk. Miként jutott el a koncert ilyen egyedi módon felállított dramaturgiájához?

Kamaszkoromban vad rocker voltam – a Deep Purple-t, a Uriah Heepet és hasonló együtteseket bálványoztam. Természetesen a zongorával foglalkoztam a legtöbbet, de otthon mindig volt egy-két gitárom, és hát a szülővárosomban volt egy fantasztikus rockzenekarunk, a Gymnasium Hungaricum, ahol én már akkor inkább gitároztam, billentyűk helyett. Egyszer aztán egy igazán minőségi hangszerhez jutottam, és nekiláttam kottákat gyűjteni. Szórakoztat a zongora és a gitár kombinálása a koncerten, mivel még mindig úgy érezhetem magam, mint egy rocker, miközben meglehetősen intellektuális és igényes zenét játszok. Korábban már színesítettem a koncertjeim gitárral, de hogy az idő fele részét ez töltse ki, most volt először.

 

És mi újság a digitális zenekarával? Hogyan folytatódik ez a projekt?

Sajnos sehogy. Még magam is meglepődöm ezen. Rengeteget foglalkozom a programozási technológiákkal, ez kemény munkát jelent, nehéz ilyen mélységben csinálni, nem csak szórakozás ez a számomra, még ha úgy is tűnhet. Az volt az érzésem, hogy a koncertek tetszettek az embereknek. Egészen merész terveim voltak vele, és széles repertoárt készítettem elő. Valahogy el van ez átkozva nálunk. Nem tudom, hogyan működik ez más országokban, de itt minden igyekezet felesleges. Kihasználom, amennyire lehet, a közösségi hálót, körbetelefonálom a koncertszervezőket, az ügynökségeket, körülbelül negyvenet szólítottam meg egész Szlovákiában, de semmi visszhang. Mindegy. Másfelől ennek köszönhetően áttanulmányoztam az alapvető zongorairodalmat zenekarral, ami segített a zeneszerzői munkám során is.

 

 

Valóban széles repertoárral rendelkezik, Bachtól Murailig. Nem túlságosan terjedelmes ez így? Található valamiféle közös nevező a zenének ebben a sokféleségében?

Természetesen. Egyszerűen csak mind zene. Jó zene. Zseniális alkotók zenéje. Eleinte kis problémám volt Dufourt-ral, miként szedjem össze oly módon, hogy valóban egy zenei kompozíció szülessen. Hiszen ez már valahol az ambient környékén van. Lassacskán felfedtem benne az egyszerű harmonikus rétegeket, amelyek a szóban forgó „deformáltság” ellenére logikusan hangzanak. Ő csak átfestette, mondjuk úgy: kicsit bepiszkolta őket. Ha az ember tisztán hallgatná, akkor szép, olvasható harmonikus felületeket találna. A zenei kompozíció törvényszerűségeit egyszerűen nem lehet megkerülni, azok még az ilyen hangkísérletekben is ott rejtőznek, ahogy például Bach Goldberg-variációiban.

 

Mindig ugyanúgy játssza ezeket a szerzeményeket? Esetleg engedi magát befolyásolni a környezet, a személyes kedélyállapota vagy a hangulata által?

Ez nagyon összetett kérdés. A darabokat pontosan megtanulom, rizikót jelentene kísérletekbe kezdeni, másként megközelíteni őket. Sokkal inkább a helyszín akusztikai minőségének kérdése ez – milyen hangszínek hangzanak jobban, milyenek rosszabbul. Így aztán ezek hosszával és intenzitásával dolgozom. Aztán a zongora minősége is fontos. Mindig más hangszeren játszom, s ezért ezt a tényt is figyelembe kell vennem.

 

Igen, egy interjúban azt említette, hogy a legmagasabb minőségű hangszert részesíti előnyben. Tényleg olyan fontos ez, miközben a zenehallgatók többsége észre sem veszi?

Valószínűleg nem veszi észre, igaza van. Mindenesetre nekem, az előadónak, sokkal jobb játszani rajta. Ha minőségi hangszeren játszom, jobb teljesítményt nyújtok, ez logikus.

 

 

És mit csinál, ha rossz a hangszer, és mégis játszania kell rajta? Megváltoztatja a billentyűk leütésének dinamikáját és más effélét?

Mindez a fejemben zajlik. A fejemben hallom, és ebből igyekszem a lehető legtöbbet átvinni a hangszerbe. Olyan ez, mint a meditáció. Nem szabad semmire sem gondolnom a környezetemből, csak a zenére. Ha ez teljes mértékben sikerül, az eredmény a rossz hangszeren is jó, értelmezhető. Ugyanúgy működik ez a spektrális zene és a minimalizmus esetében is, mint Bachnál. A koncentráció mértéke a lényeges. Számomra ez meditáció. A zene esetében azonban ez a legnehezebb. A zene absztrakt, ezért sok zenész úgy segít magán, hogy a hangszerére összpontosítja a figyelmét. De az én esetemben ez nem így történik.

 

Nemrég Glenn Gouldot a zene Picassójának nevezte. Kihez hasonlítaná magát?

Talán úgy jellemezném magam, hogy egy zenei öttusázó vagyok. Mindenki ismeri a futballistákat, a hokistákat, a teniszezőket, de az öttusázó rosszabb sportoló? Ellenkezőleg. És ennek ellenére majdnem senki nem ismeri őket. Miközben teljesítményeik szinte hihetetlenek. Tudja, komponálok, klasszikus zenét, jazzt játszom, improvizálok, gitározom, zongorázom, szaxofonozni tanulok, programozok – talán egy tízpróbázóhoz is hasonlíthatnám magam (nevetés).

 

Ha egy lakatlan szigetre csak egyetlen felvételt vihetne, melyik volna az?

Egy hangszert vinnék, leginkább gitárt, és játszanék.

 

És könyvet? Vagy csupán papírt és ceruzát?

Sok van belőle, az irodalom iránt szenvedélyesen rajongok. Mellesleg már írom második könyvemet. Az első jövőre jelenik meg a Madách Egyesület kiadásában.

 

Kedvenc színe, és miért?

Sötét olajzöld. Fogalmam sincs, miért, de amikor az iskolában rajzoltam, mindig sötét színeket választottam, és ez volt túlsúlyban.

 

Beke Zsolt fordítása

Fotó: Göndör László