Belehalni a teljességbe

Ritka, amikor egy rendező nem azért rántja elő Shakespeare éppen kézbe kerülő tragédiáját, hogy pusztán a manipulatív hatalmi machinációk vagy éppen egy-egy konkrét államgépezet trükkösen kétértelmű megjelenítésére használja fel. Ugyanilyen kevésszer fordul elő az, hogy a nagyszabású kikacsintások nem a „nevessünk a saját szennyesünkön”-effektusra rímelnek, ilyen értelemben pedig bátran mondhatjuk, hogy Szikszai Rémusz tatabányai Macbethje igazi színházi kuriózum.

 

Ez pedig önmagában is nagy szó, hiszen a hazai paletta nem bővelkedik sem markáns újraértelmezésekben, sem a progresszivitást akárcsak súroló Shakespeare-adaptációkban. Persze túlzás lenne azt állítani, hogy a Jászai Mari Színház falakat döntögetne, hiszen a színpadi konvenciók itt is befészkelik magukat a díszletelemek közé, ám egy olyan érzékeny és pontosan körvonalazott olvasatot láthatunk, ami igencsak érdemessé teszi az előadást a többszöri újranézésre. Különösen azért, mert Szikszai rendezésében a híres-hírhedt skót tragédia nem csupán  mennydörgésben, kegyetlen mészárlásban és habzó szenvedélyben fogant, hanem már-már éteri szerelemben – és ez utóbbinak majdhogynem sikerül felülírnia a káoszt.

 

Crespo Rodrigo, Maróti Attila (© Jászai Mari Színház, Prokl Violetta)

 

Macbeth (Nagypál Gábor) és Lady Macbeth (Danis Lídia) ugyanis még sosem tartozott ilyen visszavonhatatlanul és ezzel együtt ennyire kiszolgáltatottan egymáshoz. Ez a páros – maga a teljesség! – képes lenne felmarkolni a világot, a rátapadt vértől azonban csúszóssá válik a tenyér, ujjaik közül pedig csorogni kezd a hűség, a becsület, a hit és az emberség: a hatalom. A hatalom, amire itt nem is vágytak igazán. Mert ez az interpretáció minden eddiginél pontosabban érzi, hogy a királyság pótlék csupán. Szép, gazdag és mutatós, de a sóvárgás mégiscsak valami helyett célozza a birodalmat, valami helyett, ami minden küzdelem ellenére túl van az elérhetőn. Ez a két ember ugyanis elvesztette azt, ami mellett minden más jelentéktelenné válhatna: egyetlen gyermeküket. A Lady pedig  nem akar mást, csak megadni a férjének azt, amire egyedül ő lehet képes, ha pedig fiút már nem tud szülni, valami látszólag nagyobbért, fontosabbért tárja szét kezét: így válik az ország véres bölcsőben ringatott mostohagyermekké, hogy felnőve szülei torkából igyon köszöntőt az új világra. Mert gyilkosságot csak gyilkosság követhet.

 

Dévai Balázs, Crespo Rodrigo (© Jászai Mari Színház, Prokl Violetta)

 

Hogy a család milyen központi szerepet is játszik itt, már az is tisztán megmutatja, hogy az alkotók Macbeth és Lady Macbeth közös jeleneteit festették meg a legfinomabb színekkel. Önmagában sokatmondó, hogy első találkozásukkor a Lady szenvedélyes, harcos beszédét percekig csak mosolygós „szerelmem”-ek tudják megszakítani, majd a fürdetés gesztusa egyszerre teremti meg a már-már borzongató intimitást és hozza mozgásba a jól ismert biblikus asszociációkat, miközben Danis Lídia és Nagypál Gábor a legegyszerűbb és legtermészetesebb gyengédséggel fordulnak egymás felé. Szintén megejtően szép jelenet, amikor Macbeth Banquo (Király Attila) alvó fia mellé telepedik, és bár barátjával a vészlények iszonytató vágyakat ébresztő ígéreteiről ejtenek néhány szót – tegyük hozzá: látszólag érdektelenül –, a thán figyelmének középpontjában mégiscsak az ártatlan gyermek áll, és nem a jóslat okán: itt érezzük a legpontosabban, hogy ez a férfi nem király, hanem apa akar lenni. És ez olyan fülsüketítő robajjal cseng össze a lehetetlennel, hogy olykor még mi, nézők is összerezdülünk tőle.

 

Nagypál Gábor (© Jászai Mari Színház, Prokl Violetta)

 

Sajnálatos, hogy éppen az előadás legnagyobb erénye válik a legfájóbb gyengeségévé is, a jelenetek jelentős része ugyanis nem örökölte a fent kifejtett árnyaltságot – mintha az elemzés egyedül erre a feltétel nélküli és minden ízében megkérdőjelezhetetlen összetartozásra koncentrált volna, elfelejtve számot vetni a történet egyéb, ugyancsak hangsúlyos dimenzióival. A hatalom általános  természetrajza – ami mindenféle aktualizálás nélkül is vaskos része a drámának –  körvonalakban sejlik fel csupán, ám ami még nagyobb hiányosság, hogy a mellékalakok szándékai, illetve a külső világ mélyebb megrendülései már alig-alig kapnak hangot. Itt megmaradunk annál, amit a felszín példázatszerűsége kínál, pedig Fekete Anna díszlete nagyszerűen húzza alá mind az intim, mind a kollektív vonulatot.

 

Király Attila, Nagypál Gábor (© Jászai Mari Színház, Prokl Violetta)

 

A fekete-fehér színben játszó paravánok folyamatos mozgása ugyanis egyetlen szó nélkül képes ábrázolni az önmagába vissza-visszaforduló diktatúrát, és épp ilyen jelentőségteljesen egyesíti magában a születés és halál végpontjait: hol bölcső, hol sírhely egy-egy elem, egyszerre óvó anyaméh és kegyetlenül magába záró boltozat. Ám mindez túl is mutat az általános absztrakciókon, méghozzá úgy, hogy a paravánok mindenféle harsányság nélkül jelenítik meg  a keresztre feszített népet, ami valószínűleg a legjobban szenved az egymást gyalázattal összemaszatoló koroktól.  Erős vizuális felütés ez, különösen a középpontban álló kőfallal, amin keresztül újra és újra betörnek a vészlények, méghozzá az ember legféltettebb birodalmába: az elme józanságába. Ez a fal szüntelenül omlik, éppen úgy, ahogyan szakadnak az idegszálak, ahogyan sokasodnak a bűnök, ahogyan a káosz egyre gyorsabb ütemre készteti a haláltáncot. Szép, kidolgozott, erőteljes szimbolika ez, ám éppen ennek okán merül fel az anyaghasználat kissé disszonáns volta: ruhák és törmelékek, paraván és düledező rom – hiába tartanak egyfelé, kissé idegennek hat ez így együtt, mintha két jó ötlet közül – a hangyányit – kevésbé célravezetőt túl nagy fájdalom lett volna elengedni. Mindemellett az is vitathatatlan, hogy a paravánok hathatós mozgatása egyelőre gondokat okoz, meg-megakasztja a színészi koncentrációt, hiszen a folyamatos gördítés, döntés, forgatás nagy fizikai erőkifejtést kíván, ezt pedig nem egy alkalommal megsínyli a szövegmondás.

 

Figeczky Bence, Dévai Balázs, Mikola Gergő, Maróti Attila, Nagypál Gábor, Kardos Róbert, Király Attila, Crespo Rodrigo (© Jászai Mari Színház, Prokl Violetta)

 

A látvány leghangsúlyosabb elemeihez okvetlenül hozzátartoznak a vészlények is (Pilnay Sára, Szakács Hajnalka és Figeczky Bence), akik kivétel nélkül minden jelenetben remekelnek: roppant erejükkel uralják a színpadi időt és teret, a vágyakat és ösztönöket, nem utolsó sorban pedig az ízzé-porrá zúzott tudatot. Különösen izgalmas, hogy van közöttük egy férfi is, aki olykor-olykor átvedlik a meggyilkolt király papnak készülő fiává. De épp ilyen jelentékeny momentum, amikor a lovak vagy a lemészárolt áldozatok bőrébe bújnak – végig ott mozognak ők valahol az állati és emberi határvonalán, egy pillanatra sem vesztve egyensúlyukat. Nagyszerű rendezői megoldás, hogy az átlényegülés sokszor mankók segítségével megy végbe, így nem csupán a test használatának lehetősége sokszorozódik meg, de Macbeth által – aki fegyverként használja ezeket az egyébként bámulatosan egyszerű kellékeket – tisztán látni vélhetjük az erőszak végső korlátozottságát is. Nem kevésbé eredeti ötlet, hogy a vészlények végig jelen vannak a színen – azaz az új király fejében –, gomolygásuk, illékonyságuk és irracionális fizikalitásuk a káosz egészen lenyűgöző káprázatává válik.

 

Nagypál Gábor, Danis Lídia (© Jászai Mari Színház, Prokl Violetta)

 

Nem csoda, hogy Macbethen úrrá lesznek ezek a természetfeletti – vagy éppen az emberi természet legmélyén gyökerező – erők, amelyek a gyilkolás vészjósló, ám annál kecsegtetőbb lehetőségét mániákus kényszerré formálják. Pedig Nagypál Gábor Macbethje nem eredendően rossz – ahogyan a Lady sem –, nem fürdőzik örömmel mások vérében, sőt bizonyos pillanatokban elképzelhetetlenül törékeny, kicsiny figurának látszik, megáldva a tehetséges ember minden nyűgével és erényével. Az első felvonás legvégéig összehúzza magát, vállai közé ejti nyakát, mintha látszódni se nagyon szeretne, vele ellentétben felesége egyenes háttal, felemelt fejjel küzd érvényesülésükért. A második felvonásra mindez megváltozik, ahogy beteljesült a vészlények jóslata – azaz király lett Macbethből –, úgy cserélődnek meg a szerepek. Ám hiába bármiféle felvett magatartás, az önmagát generáló rettegés újra és újra felfalja az elégedettség meleg biztonságát, miközben kettejük tökéletes egészét lassan, jól látható élvezettel falja fel a lelkiismeret ketrecéből kitörő fenevad.

 

Danis Lídia, Kardos Róbert (© Jászai Mari Színház, Prokl Violetta)

 

Nagypál Gábor érzékletesen, páratlanul gazdag arcjátékkal jeleníti meg Macbeth figuráját, ebben az aprólékos munkában pedig segítségére vannak a jól ismert videós eszközök is: legintimebb pillanataiban, elméjének legziláltabb perceiben egészen közelről látjuk mimikáját, szájának rezdülését, szemének villanását. Mintha nem is kívül lennénk, hanem mi is beleragadtunk volna ebbe az erjedésnek indult jóságba, merthogy hiába a királygyilkosság, Nagypál világossá teszi: ez a férfi éppen abba bukott bele, hogy nem tudta maximálisan leigázni önnön értékrendjét. Játékát a legegyszerűbb gesztusok teszik igazán megrendítővé, szótlan kálváriája, sűrű csendjei, félbehagyott mozdulatai mind-mind többet árulnak el, mint amire egy nagymonológ képes volna, de pusztán csuklópántjának folytonos igazgatása is tűpontos lélekrajzot ad erről az önnön sóvárgása által legyőzetett emberről.  Danis Lída nagyszerű párja mindebben, végig elképesztő energiákat működtet a színpadon, harsányságát pedig gyönyörűen ellenpontozza a második felvonásban tapasztalható váratlan sérülékenysége. Játékának legnagyobb érdeme, hogy Lady megbomlásának ábrázolása mentes mindenféle öncélú vagy magakellető hivalkodástól. Nincsenek széles gesztusok, hangos toporzékolások vagy félreértelmezett közönségességek, itt a lélek gondosan eltemetett fájdalmai törnek felszínre, ő pedig nem tesz mást, mint átengedi magát ennek a ringató bűntudatnak.

 

Crespo Antonio, Király Attila (© Jászai Mari Színház, Prokl Violetta)

 

Igen  ám, csakhogy körülöttük egy tömbből kifaragott alakok mozognak, akiknek nemhogy a mélységük, de olykor még harmadik dimenziójuk is hiányzik. Nincs differenciálás, nincs sokrétű árnyalás, így pedig a karakterek jó része a kihívást mellőző „asszisztencia” szerepére kényszerül. Ez talán-talán még elnézhető az epizódszereplőknél, akiknek funkciójuk szerint sincs egyéb dolguk, csak egy-egy odavetett mondattal aládolgozni a tragédiának, ám különösen zavaró egy olyan eredetileg jelentékeny karakternél, mint amilyen Macduff lehetne. Mert bár a társulat így-úgy helytáll a kisebb szerepekben, Crespo Rodrigo mintha semmit nem érezne ebből a harcedzett, robosztus férfiban rejlő erőből, ezért éppúgy képtelen hitelesen megjeleníteni a hazája tisztességét szem előtt tartó államfit, mint a családja elvesztésébe majdhogynem belerokkanó édesapát. Ez azonban egyben azt is jelenti, hogy Macduff nem képes betölteni a mitikus hős szerepét, amivel az utolsó jelenetek szinte teljességgel tétjüket veszítik. Nem méltó partnere, még csak nem is dicső ellenfele Macbethnek, így az általa felállított  világrend a legelemibb szinten kérdőjelezhető  meg – és ennek már semmi köze a véresszájú hatalom körforgásához.

 

Nagypál Gábor, Danis Lídia (© Jászai Mari Színház, Prokl Violetta)

 

Ugyanilyen elkapkodott a tragédia kifutása is: Lady Macbeth halálát követően az előadás elveszíti addig kiváló dinamikáját, egyre gyorsabban gördülnek az események, pedig éppen itt volna szükség arra, hogy lelassítsunk egy kicsit. Bár az eszeveszett tempó indokolható lenne Macbeth növekvő őrületével, éppen ezáltal nem jut idő a legfontosabb momentumokra, vagyis a történet betetőzésére. Nincsenek ugyanis kiérlelve a pillanatok, ennek legnagyobb áldozta pedig az utolsó, mindent eldöntő – és elsöprő – csatajelenet, amikor is egész egyszerűen kicsúszik a kezekből az addig pattanásig feszített sorsdráma. Macbeth hirtelennek tetsző halála ugyanis inkább tűnik kényszeredett szükségszerűségnek, semmint egy lélekvesztés peremén botladozó hős menthetetlen bukásának vagy éppen a gonosz által megpecsételt fausti tragédiának. Ennek egyik legfőbb oka Macduff már kifejtett erőtlensége, ám alaposan hozzájárul a jelenetezés darabossága is: csupán kevéssé ötletes látszata ez a fizikai harcnak, nem pedig érzékletes megjelenítése egy valóságos, az elviselhetőség határát már rég maga mögött hagyó testi-lelki vívódásnak. Pedig Macbethben itt kellene összecsapnia igazán a megkeményedett cinizmusnak és a befeketített lelkiismeretnek, hiszen belső őrlődéséről lecsúszik a kiválasztottságtudat óvó leple – ám hiába Nagypál pontos karakterértelmezése, a körülmények nem segítik ők eljutni a végpontig.

 


Kardos Róbert (© Jászai Mari Színház, Prokl Violetta)

 

Fájó ez az utolsó pillanatban színre lépő kidolgozatlanság, hiszen rengeteg lehetőség van ebben a rendezésben, ebben a határozott és eredeti olvasatban. Kár mindezt a feszültséget és súlyt elengedni éppen a végsőknél, mert így megvan a veszélye annak, hogy hiába a sokoldalú remeklés, a végeredményt felülírja egy óvatlan mozdulat. Mintha egy addig aprólékosan megfestett képet képesek volnánk áthúzni egyetlen ecsetvonással – és ezt nem szabad hagyni, különösen akkor, ha ilyen gazdag színvilággal kezdtünk dolgozni rajta. Jobb lesz vigyázni.

 

William Shakespeare

Macbeth

A szöveget Szabó Lőrinc/Kállay Géza/Szabó Stein Imre fordításai alapján készítette Szikszai Rémusz

Szereplők: Nagypál Gábor, Danis Lídia, Crespo Rodrigo, Dévai Balázs, Figeczky Bence, Kardos Róbert, Király Attila, Maróti Attila, Mikola Gergő, Pilnay Sára, Szakács Hajnalka, Crespo Antonio

Jelmez: Kiss Julcsi

Díszlet: Fekete Anna

Zene: Kákonyi Árpád

Mozgás: Király Attila

Fény: Gergely Erzsébet / Mervel Miklós

Hang: Piroska Ádám / Molnár Péter

Súgó: Széplaky Petra

Ügyelő: Pásztor Gábor

Rendezőasszisztens: Tóth Bianka

Rendező: Szikszai Rémusz

 

Bemutató: 2018. október 20.

A fotók forrása: Jászai Mari Színház, Prokl Violetta