Kalligram 2018/11

A Kalligram novemberi számát Térey János prózájával ajánljuk.

 

Vendéglő a Zöld Vadászhoz

Közvetítés a szomszédból Zoltán Gábornak

 

I

A hegyoldalban, ahol enyhe kanyart ír le az utca, kopasz fákkal és terméskő mellvéddel ölelt, földszintes ház áll. Tágas udvarában vendéglő. Nem igaz, a vendéglő már csak volt; a helyén őserdő. Szarvasagancs a falon. Már csak volt; fehér folt az a szarvas; de egy kitömött vaddisznófej a régi állományból megmaradt. Mintha az utolsó falat reményében, nyitva a szája. Meghagyták azok, akik kirámolták a házat. Nem jó semmire. Egy kislány a vaddisznó apró üvegszemébe néz. Tudja, ha eleget nézi, a vadkan visszakacsint rá.

„Szervusz, Lili. Valami baj van?”

„Láttam az anyukám bundáját sétálni valaki máson.”

„Kicsodán?”

„Hát a Leib Mancin.”

„Napi kuncsaft volt a pékségben. Almás rétest vitt minden nap. Nem hittem volna.”

„Éppen azért szomorú.”

„És mondd, Lili, igaz, hogy láttátok a szomszéd bácsit holtan?”

„Ne kínozz, Feketefülű.”

„Ünnep első napján! Hason fekve a meszesgödörnél. Rosszul hallottam?”

Lili csúnyán néz a vadkanra.

„Muszáj erről beszélnem?”

„Ha nem akarsz, nem muszáj”, kacsint megint a Vadkan.

 

II

„Most nap verte udvar

Csorba betonúttal.

Harminchárom fok meleg.

Árnyékot rá mi vetett?”

„Négy sudár gesztenyefa fogta

Körbe, az egyiknek

Megvan a csonkja.”

„Mondd, te a Mikulást akkor még elhitted?”

„A vihartól a ponyva ledől,

Szomszéd szomszédot elárul.”

„Négy gesztenye elöl,

Négy szilvafa hátul.”

 

III

Ahol az utca félkörívben fordul a fogaskerekű felé, ott lapult és ott lapul ma is ez a hosszan elnyúló, lapos, U alakú épület. A vendéglőt, akkor még A Zöld Vadászhoz címezve, Adelhofer Lipót sváb polgár nyitotta meg 1899-ben. Ő tehát az alapító atya. Vendéglő a Zöld Vadászhoz! Érdekes, ezeket a neveket még címezték, tulajdonképpen ajánlották valakinek vagy valaminek; ahogyan operában is Hamupipőkénél voltak – már akik voltak –, és nem a Hamupikőkén, mint évtizedekkel később.

 

IV

Negyvenöt év telt el az alapítás óta. 1944. november vége van, plusz öt fok körül. Vendéglő, hirdetik a meggypiros betűk az utcai ablakok fölött. Hétfő este valaki kopogtat. A házigazda félretolja a rosszul járó riglit. Ott terem előtte egy magas, keskeny arcú, vékony bajszú férfi, bőrkabátban. Komoly képet vág. Karszalagja is van.

„Nem vagy egyedül, mi? – kérdezi tőle a vendéglős. – Fogás van?”

„De még mekkora fogás, Gábor bá’.”

Úgy ölelik meg egymást, mint a rokonok szokták. A bajszosnak egy rutinos mozdulattal a vállára kell csapnia a géppisztolyt, hogy ne legyen az ölelés útjában. Kutya ugrik a lábukhoz.

„Négus, hé!”

Négus németjuhász-dobermann keverék, elég nagydarab, kicsit hamis. Kölyökkorában valakinek az a rossz ötlete támadt, hogy levágja a farkát, csak egy pamacs fityeg a helyén. Az a szokása, hogy készségesen beenged bárkit a házba, kifelé viszont senkit: csaholva elállja a vendég útját.

Benyomul a vékony férfi után három fekete egyenruhás, tizenéves fiú, és lepakolnak egy tucat bőröndöt a söntés pultja elé. Nem dobálják, hanem rakodják őket, lassan, körültekintően, szinte tisztelettel. Van ott vulkánfíber koffer, tömött, kapcsos, vászon hátizsák és egyéb kézipoggyász. Női táska csak egy.

„A körzeté”, jelenti ki az érkező.

„Úgy osztjuk el, ahogy jónak látjuk?”

„Hogy is hívják a Szépkilátás úton azt az asztalost?”, kérdez vissza a bajszos.

„A három aprósággal? Huber Ferinek.”

„Párttag?”

„Hogyne, kérlek”, bólint a vendéglős.

„A gyerekruha mehet nekik.”

„Éva igazán örülni fog. Hideg van.”

A fiúk indulnának, de a kutya hevesen ugatni kezd az ajtó előtt.

„Négus, te dög, nem takarodsz el az útból?! Nem tudom, mit csinálok veled. – Magyarázólag fordul a meghökkent fiúk felé: – Ja, nem úgy van az, imádom ezt a dögöt, na, úgy dög.”

A fiúk bizonytalanul somfordálnak kifelé, csak az egyik lendíti hetykén a karját, mire a többi is fölzárkózik hozzá: „Kitartás!”

A vendéglős a borostát kaparássza az állán.

„Mennyire látszik, hogy használt?”

„A ruha? Ezek nem voltak szegények. Mit tudom én, Gábor bá’. Melyiken hogyan. Évát mennyire érdekli?”

„Nem ismerem őket annyira.”

„Ugyan, menj már – torkolja le a vendéglőst a magas, bajszos. – Szerinted érdekel, mennyire érdekli? Csak tiszta forrásból, azt nekik tudniuk kell, igazam van?”

 

V

Nézi őket a falról

Rezdületlen

Üvegszemmel

A Vadkan.

 

VI

A túlélő elsősorban az új életére ügyel, kevésbé az esztétikumra. A jövevény nem érzékeli, hogy eltorzít valamit, ami régen szép volt, hiszen ő eleve sérülten ismerte meg. Kap egy szerény otthont, a nagy egységből leválaszt egy kis egységet, próbál bele életet csiholni, ennyi az egész. Lakhatás.

Lili hatévesen szépnek látta ezt a házat. Az apjáé volt, a Jerabek péké, tőle bérelte az utcai frontot a vendéglős, Szédelyi Gábor. Nem barátkoztak össze, csak éltek egymás mellett, párhuzamosan. A hatéves olykor többet észlel a felnőtteknél, sőt nem csak többet észlel, többet is ért meg; igaz, egész mást tart lényegesnek, mint a nagyok. Lili kislányszemmel azt is látta, hogyan vonul át a házon a háború; és a háború után napról napra tapasztalta, mire képesek összefogózva a szegénység, az ízlésficam és a tufafejű barbárság; bár ezt ő a saját maga számára sokkal egyszerűbben fogalmazta meg:

 

„Az a pléhbódé hű, de randa! (Nagy levegőt vesz.)

Pattog a festék, foszlunk, mint a kalács, ajajj.

Emlékszel, Feketefülű, ahol most

Visszahőköl a ház, horpad a fal,

Ott nyílt a veranda?”

 

(A Vadkan bólint.) „Pontosan ott.

És mondd, átjártatok egymáshoz?”

„Nemigen. Az apám volt a tulaj,

A vendéglős meg a bérlő.

Csak szomszédok voltunk, mi és ő.

Egyszer talán, ha megesett… Nagyon

Régen. Téged akkor láttalak meg a falon.”

 

„Fölemelt az apád. Meghúztad a fülem!” „Katonadolog!

És bocs.” „Na, jó.” „A könnyű bádogasztalok

Tavasztól őszig

Olívazöld foltokként betöltik

A bazaltplaccot.” „Láttam. (Szünet.)

A szomszédék osztozkodtak ott?”

 

„Tessék, Feketefülű? Mire akarsz kilyukadni?”

„Lilikém, más volt ez, mint egy felhőtlen römiparti.

Melyik asztalon válogatták át a szajrét?

A ruhát meg az illatszert. A gyerekjátékot.”

„Utólag hallottunk ezt-azt…

De ha volt osztás, kimaradtunk. És pont.”

 

Mi, hogy ő, használt játékot? Soha. Emlékszik, a vendéglősnek volt egy unokaöccse, Totó, ővele labdáztak a hátsó kertben, néha hármasban is, amikor náluk szállt meg Lili unokanővére, Ibi is. Akkoriban nagyobbak voltak a családok, itt egyszerre mégsem futkározott több gyerek, mint ők hárman, a három egyke. Totóból annyira emlékszik, hogy a fiú nagyon szeretett elásni dolgokat. Előbb döglött cserebogarakat, aztán egy élőt. Aztán még egyet, gombostűvel átszúrva. Játékfigurákat, rozsdás kanalakat, régi fémpénzt. Volt, amit nem keresett többé, hagyta nyugodni a készletet, mintha tartozna vele a földnek. Totó aztán tényleg jól el volt látva ólomkatonákkal, de hogy vajon napi rendszerességgel, ünnepnapoktól függetlenül, vagyis gyanúsan gyakran kapta-e őket ajándékba, Lili már nem tudja. Ő biztos nem kapott „kéz alól” puha, bolyhos mackókat, esetleg porcelánfejű babákat, amelyekkel más kislányok játszottak azelőtt. Jerabekék nem szorultak adományra. Akkor még. Megvolt mindenük, ameddig megvolt. Nem sokkal később ugyanis őket rabolták ki előbb az oroszok, majd a saját szomszédjaik.

 

„Ha erre vagy kíváncsi,

Angyalom:

Én soha nem játszottam a más játékával.

Más asztala nem volt az én asztalom.”

 

VII

Az érkező megint köhint egyet.

„Isztok valamit?”, kérdezi a vendéglős.

„Köszönjük, Gábor bá’!”, mondja a bajszos, otthonosan.

A kíséretében lévő fiúk fegyelmezetten várakoznak.

„Piszok hűvös van. Ráadásul ez a kurva szél.”

Lecsúsznak a felesek.

„Áááá, ez ott volt… Na, dologra. Megyünk a turnussal tovább.”

„Kérlek szépen. Erzsikém jól van?”

„A lányod egyszerűen ragyog mostanában. Újságok hoznak róla képeket. Olyan ruhái vannak, mint a gerolsteini nagyhercegnőnek.”

„Meg is érdemli. Hétvégén látunk benneteket?”

„Tudod, mennyire múlik rajtam.”

A vendéglős elszív egy cigarettát odakint, a dupla ablak előtt. A másik nem dohányzik, és erre meg is van minden jó oka. Akkor még létezik az ablak fölött a félköríves szemöldökpárkány a kacér kagylómotívummal a közepén, amely az étteremről fönnmaradt képeslapok egyikén látható, s ez adja most Gábor bácsi hátterét is.

Négus szimatolva oson a kapu elé. A kapuban, a lejtős járdán fakó tekintetű civilek álldogálnak, férfiak és nők vegyesen, spárgával összekötözött csuklóval, két Bilgeri-csizmás fegyveres kíséretében. Múlt héten kiégett a ház előtti utcalámpa, de a homályban is ki lehet venni az egyes arcokat. A spárga még csupán a kóstoló, parányi ízelítő, lehet sejteni, van ennél lejjebb is az emberi furfangok szerpentinjén. Nekik vajon mit mondhattak a zöld ingesek? „Elnézést, hölgyeim és uraim, nem gond, ha megőrzésre itt kell hagyni a holmijukat?” Á, nem kellett ide különösebb fedőszöveg. Azok a zöld inges látogatók nem ügyelnek az ártatlan látszatra, sőt számukra éppen a megfélemlítés gesztusa a fontos: reszkessenek azok is, akik nem lesznek tortúrának alávetve.

„Október közepe óta nyílt kártyákkal játszik mindenki. Vagy talán nem? Nem hallom a választ”, fordul a bajszos, fiatal férfi a kitömött vaddisznó felé.

Gyorsan kifejti magát apósa öléséből. Kis köhintése köhögőrohamba fullad. Kiold egy gombot az inge nyakán. Újabban néha vért is köp, ez nem jó hír.

„Kész, passz, indulás, emberek!”, szisszen a ház előtt várakozókra. „Kitartás!”, lendül a fiúk fürge jobb keze.

Embereknek szólította őket, pillanatnyi zavarában. Gábor bácsi aggódva néz tüdőbajos veje után, majd miután a csoport elhagyja a kereszteződést, ő is visszahúzódik. Amikor begyújt a cserépkályhába, jó hasznát veszi majd a bőröndökből kicibált papírneműnek. Egypár könyv, noteszek, zsebnaplók, családi fotók: nekik már úgysem kell.

Vadkan, te kövesd őket rezdületlen üvegszemmel.

 

VIII

A kert hatalmas; szépen rakott, magas ciklopszfallal kezdődik a ház mögött, emelkedőben lépcsőzetes, ápolt teraszok tagolják. Hátul valóságos kiserdővé sűrűsödik; most éppen avar takarja be.

„Emlékszel, Feketefülű, hátul az a magányos pincebejárat hová vezetett?”

„Kedves Lili, gondold meg…”

„Bocsánat, tényleg túl sok kérdésem van. Tudom, most már csak egy üres gödör.”

„Nem pince az, inkább akna. Jégverem!”

„És, leviszel? Visszaviszel 1899-be? Vezess, navigátor.”

„Tessék, itt van a vendéglő  hűtőszekrénye az alapítás korából.”

„Visszaviszel… 1944-be?”

„Nézd csak, Négus kutya őrjáratra indul.”

„Akkor nyolc múlt. Órát lehet hozzá igazítani.”

 

IX

A vendéglő pont szemben áll a kivilágított, panorámás utcával, amely akár egy nizzai sétány, olyan elegáns; igaz, akkor még földút (sok évvel korábban egy kölcsönvillában itt hunyta le a szemét Erkel Ferenc, az idős zeneszerző; aztán egy szerény házban rendszeresen itt nyaralt Radnóti Miklós, akit nemrégiben, november elején erőltetett menetben hajtottak nyugat felé; már nincs életben). És szemben áll a a „községi elemi népiskolával” is, amelyiknek a sárga  falán az a jellegzetes, színes napóra látható, a lángnyelvek ölelte, pufók napkoronggal (ide pedig Nádas Péter jár majd tíz év múlva).

A ház pallérmodorban épült, neoreneszánsz. Nagy verandája van, eltolható, üvegezett ajtóival a tágas udvarra nyílik; ilyenkor télen, persze, zárva. Házias konyha, tömzsi butéliák a kockás abroszon. Krúdy Gyula jó eséllyel látogatta; ha nem is volt olyan menő hely, mint például a kétezer-tízes években is létező Árnyas vagy a zugligeti Fácán, azért mégis a hűvösen elegáns Schwabenberg fennsíkja!… A vendéglőt belülről úgy képzeljük, mint egy stilizált vadászlakot. A csillár egy gyertyákkal teletűzdelt fakerék. Agancsok, agyarak, fokosok, ápolt puskák meg egyéb mordályok, farkasirhák és medvebőrök a falon. Naiv olajfestmény a hosszú, méla lesben ülő vadászról. Meg az almárium főhelyén egy asztali zászló a testet öltött eszme gyanánt, vörös alapon zöld kereszttel, amelynek szárait kihegyezték, oldalán piros-fehér sávok sorjáznak. Az eszköz, és az eszközt szentesítő cél. Plusz egy megsárgult térkép a budai hegyekről, üveg alatt. A Budapesti Czím- és Lakásjegyzék szerint Kovács József 1910 körül, Élő Andor pedig a húszas évek végéig bérelte a vendéglőt, akkor már simán csak Vadásztanya volt a név, az utcára nyíló kisajtó fölé festették a feliratot. A nyomok szerint (1939-es és 1940-es telefonkönyv) Szédelyi Gábor az utolsó  bérlő ezen a helyen.

Ha valaki biztosra akar menni, lesz-e asztal a gesztenyék alatt, hívja a 365–312-es telefonszámot! Szokott akadni. Van középen hodályszerű táncterem, a verandáról nyílik. Itt szoktak lagzikat, születésnapokat, iparosköri vacsorákat tartani, sramliszóra, harmonikával. Akár százhúsz főt is le lehet ültetni egyszerre, ez magyarázza az étterem szokatlanul nagy alapterületét. Azonban ne aggódjunk, a Vadásztanya impozáns mérete ellenére sem tömegétkezde, gazdája egyenletes színvonalat garantál a babgulyás-túróscsusza horizonton túl is. Pálinka, honnan máshonnan, mint az udvarbeli szilvafákról! És akkor még nem is szóltunk a borospincéről, az jó hosszú, és pont Szédelyiék lakása alatt húzódik. Van egy nevezetessége, nagyon leleményes újítás, ami még Adelhofer Lipót nevéhez fűződik: a hordógurító csúszda, amely közvetlen összeköttetést teremt a söntés és a pince között, maga a praktikum és a gyorsaság.

Szédelyi Gábor híresen szép, szőke lányát, a magazinfotókon szereplő Erzsikét vette feleségül Galambos Imre, a férfiszabó. Az apóst és a vejét, Galambost láttuk és hallottuk az imént. Galambos az előbb ugrott be pakolni, de nem itt lakik, hanem kicsit lejjebb, egy Mátyás király úti villában a családjával. Jó kiállású és kedélyű férfi, egy a baja, hogy tüdőbeteg.

És most megint vegyünk egy mély levegőt. Galambos nem csupán párttag, hanem fölfegyverzett pártszolgálatos is. Amint láttuk, rendszeresen itt, ezen az idilli portán, a vendéglátás örve alatt osztják el az üldözöttektől elkobzott holmit a nyilas testvérek, a szintén párttag Szédelyi szorgos asszisztálásával; környékbeli munkások, iparosok és hivatalsegédek között. Ráadásul ide járnak enni-inni a gestapósok a nyilván számukra is megerőltető kihallgatások után, munkahelyükről, a közeli Hotel Majesticből. Vannak nívósabb hegyi éttermek, de ez központi helyen van, a kanyarban ezekből az ablakokból jön a fény, ide kell figyelni. Itt nem remegtetik meg az ablaktáblákat a jajkiáltások és a halálsikolyok, mint a kerületi pártházakban és a hegyvidéki panziókban, de azért mostanára kicsit bekoszolódott ez a sarok is.

Emlékezzünk meg végül a pékségről, amely a ház csatolmánya, 1920 körül ragasztották hozzá. Jerabek Árpád a tulajdonos, ahogyan az egész épületé is. Van egy hatéves kislányuk, Lili, ővele találkoztunk már. Öt éve a pékségben dolgozik egy harminc körüli, emigráns lengyel fiú, Jerzy; aki egy szál felöltőben, szekérre kéredzkedve menekült a Tatár-hágón át. Szülei biztatták, de ők maguk maradtak, őrizni a tűzhelyet, így mondták. Jerzy húzta-vonta, hordozta a hátán a liszteskrencliket, bent is aludt a pékségben. Hogyan jutott éppen Budapestre, éppen ebbe a pékségbe? Hiszen biztosan nem tanult péknek, és aligha tudott jól magyarul. Jó kérdés, dwa bratanki ide vagy oda.

Nincs kétségünk felőle, hogy Jerzynek feltűnt, mi folyik itt. Nem örült a gestapósok tányérsapkáinak az udvarban, a bőrkabátjuknak a veranda fogasán: előlük menekült idáig, és most újra kelepcében érezte magát. Feltűnt az is, hogy a könnyű félcipők és a vasalt kirándulóbakancsok után Bilgeri-csizmák koptatják az udvar egykedvű bazaltburkolatát. A gestapósokat természetesen kerülni kellett, hiába fogyasztották közben az „ő” omlós bélű, fehér kenyerét. Azt is tudta, mit gondoljon a helyi szélsőséges pártokról. Alighanem észrevette azt is, hogy nyirkos novemberi estéken, nem messze a háztól „turnusokat raknak össze”, embereket terelnek a hegyről lefelé a géppisztolyos legények. Ugyanazok, akik ide is járnak kispörköltezni és becsípni. De biztosan azonosította-e a vendéglőst mint a nyilasok cinkosát? Hiszen házon belül nem zajlott egyéb tevékenység, mint a szortírozás meg a pakolás. Az is zárt ajtók mögött. Igaz, rendszeresen ezelőtt a ház előtt tépték ki néhány gyámoltalan ember kezéből a bőröndöt, egy-két alkalommal Jerzy is tanúja lehetett ilyesminek, de ebben a házban nem aláztak meg senkit szadista inkvizítorok vagy szexuális bűnözők. Itt nem volt „megtorlószoba”, bántalmazásnak, erőszaknak, hangos szónak semmi hely. Vadásztanya.

Van egy árpádsávos zászlónk, és kész.

 

X

A nagy hegy oldalában, ahol enyhe kanyart ír le az utca, kopasz fákkal és terméskő mellvéddel ölelt, földszintes ház áll. Nem is olyan kicsi ház. Sokan kinézték maguknak az elmúlt százhúsz év alatt.

Olyan ágyúzással kezdődik az ostrom, amilyet még sohasem hallottak. Négus Szédelyi lábánál szűköl a félelemtől. Mindannyian a borospincében töltik a szentestét, a Szédelyi meg a Jerabek család és Jerzy, mindenki együtt, kivéve a fiatalokat, Galambosékat, akik az utolsó órában mondják le a minden évben szokásos látogatást: Imre szolgálatban lesz a Hűség Házában. Az igazi ok természetesen az ágyúzás, de Galambos valamiért szükségét érzi, hogy még a saját apósa előtt is hivatalos indokkal támassza alá a távollétét. Ne higgye már, hogy beszart. S hogy valójában merre bujdokol Galambos testvér? Szédelyi tudja, hogy élelmes fickó a veje – beteges vagy sem, az most nem számít –, de azt még ő sem gondolná, hogy nemsokára kibújik zöld ingéből, szögre akasztja a géppisztolyt, és szégyenszemre lepaktál egy üldözött családdal, hogy álljanak ki érte, mikor majd legközelebb ő lesz üldözött. S hogy a pesti oldalon helyezi biztonságba a családját (már ha létezik olyasmi manapság, hogy biztonság). Beteg a tüdeje, az egy dolog, de ugye, milyen ügyes ember?

Azóta minden karácsony visszaidézi Lilinek azt a háborús előestét, mint a túlédes vietnami kávé a gyermekkori gyógyszirup ízét. Az oroszok karácsony első napján, folyamatos aknatűz közben, délre foglalják el a hegyet. Az udvarban is megjelenik egy tiszt meg egy karszalagos szanitéclány; a falnak dőlve fújják ki magukat a rohanás után, és elfogadják a Daru cigarettát Jerabekéktől. A lengyel fiú hamar szót tud érteni velük. Micsoda mázli!… Csak itt van telefon meg a plébánián (és alighanem az iskolában, de az most kiürítve). Itt még mindig van vonal, ami kész csoda! A harcoló egységek nem zabrálnak, nem rombolnak, nem erőszakoskodnak velük.

Az új romok még javában füstölögnek, amikor az ünnep második napján megint kicsapódik a kapu az út hajlatában. Az újabb hullám oroszai mintha már címre jönnének, bejelentésre, nincs idejük improvizálni. Ők a legújabb megszállók. Közlik, hogy kell nekik az épület, valószínűleg már felderítéskor kiszemelték, éppen a központi fekvése meg a mérete miatt. Nemsokára három férfit terelnek föl a pincéből, legelőször is a vendéglőst, Jerabek péket meg a lengyel fiút, Jerzyt, aki megint a helyzet kulcsának bizonyul, mivel tolmács nem jött. Pedig ha jött volna, az oroszok megkérdezhetnék Szédelyitől, vajon hol van Galambos Imre? Ugyan, árulja már el. Szédelyinek tényleg lehet néhány titka, sokat mégsem időznek vele. Egyből bevall mindent? Álnokul tagad? Könyörög-e az életéért, térden csúszva? Milyen nyelven könyörög? Gondol-e a feleségére, a társasélet-rovatban mutogatott lányára – akiről éppen ő maga sem tudja, hol van –, a féltve őrzött otthonára, a becsülettel vagy éppen kéz alatt szerzett tárgyaira?

„Hallgattassa már el azt a kutyát, szomszéd”, súgja fülébe a pékmester.

Négust be kell zárni a fáskamrába.

 

XI

„Mit tehet az ember, aki rádöbben,

Hogy a házában hetven évvel ezelőtt

Bűntanya volt, vér folyt, és embert öltek?”

„Mit tudom én. Nyel egy nagyot legelőbb.

Nyomozni kezd, ha jobban szeretne aludni.”

„Miért, az igazságtól könnyebb?”

„Teneked nem kell a hajadat tépned,

Sőt hálát adhatsz,

Hogy íme, megúsztad a vérgőzös időket.

Na de a vérrel itatott falak…

Azok a fejedben visszhangzó sikítások!

Lélegzet elakad.”

 

Hogy az oroszok szemében mi volt Szédelyi bűne? Aligha az orgazdaság. Bár kézenfekvő, hogy a hoppon maradt szomszédai jelentették föl a sötét kapcsolataiért. Igazán nem volt nehéz észrevenni a nyilaskeresztes zászlócskát sem az almárium polcán. Ez mégis micsoda, Szédelyi úr? (Volt annyi esze, hogy tegnap elégette azt is?) Talán szembesítették is azzal a környékbelivel, aki „fölnyomta”? Ugyan már. Hol volt arra idő? Kicsire nem adtak. Egyáltalán kíváncsiak voltak-e bármire a vöröskatonák? Kellett az épület, és őt valamiért nem volt elég csak elzavarni belőle. Indoklás, eh. Nem tetszett a képe. És nem törődtek pitiáner részletekkel.

Szinte minden egyetlen nap alatt történik. A lövést a pincében is lehet hallani. Amikor Lili föl mer jönni az anyjával, az apja és Jerzy vánszorog velük szembe, sápadtan. Tőlük tudják meg, hogy Gábor bácsit kivégezték. A vendéglő mosdójában, közvetlen közelről átlőtték a homlokát. (Később úgy terjedt el a hír a környéken, hogy hasba lőtték, és hagyták elvérezni, pedig az a módszer inkább a nyilasokra vall.) Egy biztos, rögtön-ítélet. Az özvegy elájul a pincében. A hullát az oroszok belehengerítik a meszesgödörbe, ott, ahol a kerítésen túl a fogas csattog. (Most éppen nem csattog.)

A kiszabadult Négus délelőtt tíz óra körül megtalálja a gazdája holttestét a meszesgödörnél. Körbeszimatolja, elnyúlt hangon sír, vonyít, hívja a többi lakót. A katonákat ugyan nem meri bántani, de a történtek után pláne nem akarja kiengedni őket a házból. Fura, hogy őt nem lelövik, hanem megmérgezik, külön figyelmet fordítva a halálos szer beszerzésére, még ugyanaznap; tetemét pedig a jégverembe hajítják.

Jerzy délben észrevétlenül kihallgat két oroszt, sajnos, a szavaik nem engednek semmi jóra következtetni. Megbújik egy nyitva felejtett ajtó mögött – milyen jó, hogy ekkora nagy a ház! –, aztán sötétedés után kiszökik a kertbe. Azt is tudja szerencsére, hogy a kapuban őrszem posztol. A hátsó udvaron állt az a bizonyos négy szilvafa, középen pedig Négus üresen maradt háza. Oda bújik be Jerzy, mert nem kicsi alkotmány az a kutyaház. Abban lapul estig. Amikor kidugja az orrát, és látja, hogy tiszta a levegő, végigoson a ciklopszfal alatti, keskeny járdán, majd a hátsó kerten át szökik tovább, átbújva a kisajtón. A nyomok meglátszanak a hóban, de reggelre megint új réteg tapad rá. Jerzy becsületére legyen mondva, előbb halkan bekocog az udvari ablakon, és odasúgja Lili anyjának, hogy meneküljenek, mert szerinte ők lesznek a következők.

Jerabekéknek valóban nincs kedvük megvárni, hogy a második hullám résztvevői elzavarják őket, vagy még durvább atrocitásokban legyen részük, maguktól mennek el, aztán később már néhány nélkülözhetetlen holmiért sem tudnak visszajönni. Karácsony első napjától fogva orosz körzeti parancsnokság székel a házban. Vöröskatonák turkálnak a fiókokban, Gábor bácsi féltve őrzött meisseni porcelánjai, eszcájgjai, damasztterítői és fémhengeres fűszertartói közt. Gondolható, az agancsgyűjteményről mi a véleményük. Az amúgy is hiányos raktárat fölélik, a pincét szabályosan kiisszák. A kitömött vadkant a falon valamiért nem bántják, bódulatban, mégis tisztelettel bámulják az agyarait meg az apró üvegszemét. Miért van nyitva a szája? Eszükbe sem jut belelőni. Pedig közben részegen henteregnek a Szédelyi-házaspár ágyában, sőt Jerabekék gyerekszobájának pehelykönnyű paplanán is. Megint szól a harmonika, de most már nem a szüreti sramli, hanem a Katyusa van műsoron: Raszcvetali jablanyi i grúsi, / Poplüli tumányi nad rekoj.

Jerabekék előbb szemben, a Diana úti téglaházban bujkálnak, ismerősöknél. Pár napnál többet ott sem maradhatnak tovább, túlságosan szem előtt van, és túl közel a régi házukhoz. Másfél hónap múlva már csak a Várnegyed és a Víziváros áll ellen az oroszoknak. Lehet tudni, hogy a beszorított németek a magyarokkal karöltve ki fognak törni a Várból; úgy is lesz. A Városkúti úton éri őket az a februári este. Előző este leesik húsz centi hó. Élénkül a csatazaj. Egyre közelednek a házhoz a lövések, közeledik a motorzúgás, a kiabálás és a jajszó. Éjjel tizenegykor, fegyverropogás közepette beront néhány izzadt és ideges honvéd, hóköpenyben, hátizsákkal. Lili, aki, persze, nem tud aludni, felszökik a pincéből a felnőttek nyomában, úgy hallgatja őket gyertyafénynél.

„Elkezdődött?”

„El. Vannak maguknál ruszkik?”

„Hol lennének már maguk, ha volnának. Honnan, tiszt úr?”

„A Krisztinából”, lihegi vagy inkább hörgi a katona.

„Ott mi van?”

„Mi volna, csak egy kis tűzijáték.”

Lehúznak két snapszot, mennek is tovább – a pokolba, az akkor már minden irányból fütyülő golyók közé. Merthogy Jerabekék nem úszták meg: itt is a fősodorba kerülnek. A Béla király úton csata bontakozik ki, és másnap minden úszik a vérben. Havas eső csordogál, föltámad a szél. Lilinek örökre ott a szeme előtt és a fülében az az olvadásos reggel, az a tél. Megint látja, amit nem kéne. Elszórt hadfelszerelés hever mindenütt a latyakban, Bilgeri-csizmák talppal fölfelé, nem igazán sok. Nem őrizték elegen a hazát? Nem volt kedvük? A honvédelem a nyilasoknál nem divat? Tömérdek háborús szemét, kocsik és lövegek, szétszórt teherautó-oszlop, hulla hátán hulla, horpadt, repedt rohamsisakok, töltényhüvelyek, repeszdarabok. Akin csikorogva hernyótalp gördül át, abból kocsonyás massza marad, szövetcafatokkal a hús közt. Szóval akad itt minden, ami nem való egy kislány szeme elé. Lótetemek. Azokat azonnal elkezdi földarabolni a környék népe. Egyre rutinosabbak a háborús fogyasztásban, tudják, bontás után melyik része a legízletesebb: nem a szügye, talán a fara?… Lili már nem emlékszik. A hentesek szerint az átlagfogyasztó nem tudja megkülönböztetni a ló húsát a marháétól, ők azt állítják, ízre édesebb a ló.

A Vadásztanya háromszor cserél gazdát karácsony és február között. A kitörés idején a Széna térről fölnyomuló csapatoknak sikerül belőle kifüstölniük a készületlen oroszokat, akik nem rendezkedtek be körkörös védelemre, és elmulasztották ellenállási góccá kiépíteni a szállásukat. De így is csak órákra sikerül kiverni őket. Alighanem ekkor pusztul el a kétfelől egymásra hajigált gránátoktól a kőkerítés. Amikor tavasszal híre megy, hogy a ruszkik végre továbbmentek, beszabadul a környék lakossága. Mint a sáskák: sokan, mohón és zölden.

Lilit egy szál váltóruhával és egy pár cipőben menekítették karácsonykor a szülei, s mert az utóbbi hamar tönkrement az állandó hurcolkodásban, rongyba tekert lábbal kell járnia egész tavaszig; beteg is megszakítás nélkül. Áprilisban térhetnek vissza az otthonukba, addigra minden kifosztva. Tapasztalják, hogy a házukból az utolsó tányért és szöget is elhordták, egy villa nem sok, annyi sem maradt. Látják, hogy valakik még a kerítés vastag terméskő mellvédjét is lebontották. Azt beszélik, a kovácsoltvas rácsra vontatókötelet kötöztek, és teherautóval szakították ki a helyéről.

Az édesanyja még február végén észreveszi, hogy valaki máson sétál a szilszkinbundája. Leib Manci hordja a Költő utcában, peckesen abban jár föl és alá. Fölhajtva az alja, de még így is hosszú neki, olyan egy töpszli nő. A demokratikus rendőrség sürgősen intézkedik. Nos, a bunda estére visszakerül hozzájuk; de csakis a bunda. Hogy miért csak az?

Hát hogyan nézne az ki, ha egyenként becsöngetnék az összes házba az utcában?, fakad ki Lilinek az anyja. Kedves szívecském, ha esetleg volnál szíves visszaszolgáltatni a mozsarunkat meg a mákdarálónkat… A kockás kötényemet.  Hát olyan vagyok én? Már nem haragszom. Jobb a békesség, nem igaz?

 

XII

A pincét és udvari előkertet az ötvenes években komolyan föltúrják, mert sokan tudni vélik, hogy Szédelyi ékszert és aranyat ásott el a kertben a vejével – de nem találnak az égvilágon semmit. A háborúban a ház minden szöglete és éle deformálódik. Utána, ahogy ilyenkor lenni szokott, minden csökken, kopik és helyet cserél. Először is befalazzák a híres hordógurító csúszdát. A hajdani söntés, a veranda és a táncterem helyén orvosi rendelőt alakítanak ki. Aki a kisajtón át régen a pulthoz evickélt, hogy megigyon egy spriccert, az most rendelésre érkezik ugyanoda. Aki a Vadásztanyában evett zsírosat, gyomorpanaszaival jelentkezik ugyanott.

Lili ugyanitt nő fel. A házat államosítják. Egyszerűen túl nagy két családnak, kifosztott állapotában sem lehet megtartani; nem mintha az ő áldozati mivoltukat mérlegelné akkoriban bárki. Lili húsz év múlva férjhez megy, fölneveli a fiát ugyanitt, unokái születnek, ő maga megözvegyül. A pékség kinyit az ostrom után, majd egy vállalkozó veszi át Liliéktől; a vendéglő soha többé nem nyílik meg, Szédelyi özvegye pedig elköltözik a számára mindörökre elátkozott falak közül. Így aztán Galambosékról sem jön több hír.

A tanács tatarozza a házat, pár téglasor fölhúzásával megváltozik az alaprajza is. A vendéglő mosdója, ahol Szédelyit lelőtték, Liliék konyhájává alakul át, félig új falak között. A vakolat foltjait és kopásait elsimítják. A sarok finom kváderezését, amely a közeli Ybl-templom homlokzatát idézte, egyszerűen átmeszelik. Az egyik szemöldökpárkányt – azzal a kacér kagylómotívummal a közepén – leverik egy vezeték miatt; a másik még tanulmányozható Lili néni ablaka fölött, ki tudja, meddig. Az utca felőli homlokzaton sokáig látható az ötvenes években már határozottan frivolnak tűnő felirat: Vadásztanya. Évtizedek múlva azon is átgördíti hengerét egy huszonéves festőlegény, fütyörészve.

Közben kiábrándító katyvasz lesz az egész házból, s támad a permutációra, a leépülésre és az átváltozásra megannyi példa: hullámpala kerítés kerül az ellopott terméskő helyébe. A nyeregtetős nyári konyhából szobrászműterem lesz – ez tekinthető akár emelkedésnek is –; a jégverem előteréből pedig autójavító-műhely a kor szükségletei szerint, ez már méltatlan fordulat. Tapasztanak néhány kamrát és sufnit a házhoz, barkácsolnak pár garázst az udvarára, sőt egy részét lebetonozzák, erőszakot téve a kerten. Szögesdróttal szabdalják fel a tágasságot. Elszaporodnak a minden kelet-európai hátsó udvarról ismerős, rozsdás roncsok és lomok, pocsolyával a hajlataikban. Az a futball-labda, amelyik itt elgurul, csak kilyukadva kerül elő, ha egyáltalán.

A béke első évében lelkiismeretesen exhumálják, akiket kell; a meszesgödröt feltöltik, a komposztáló rácsos kockája áll ma ugyanott. Újabb kutya jön az újabb gazda mellé, újabb macskanemzedékek veszik birtokba az udvart. Egykedvű csalán nő a közömbös talajon.

A jégverem leghátul még a háború után beomlik, törmelékkel töltve fel a saját gödrét. Később a  volt „vadásztanyát” a szemközti iskolához csatolják. A rendelőben tartják a technikaórákat, a hajdani söntésbe költözik be az iskolagondnok. A Diana utcára nyíló kisajtót befalazzák, a küszöb jelzi, merre nyílt. Még később, amikor már nem jó másra, négy tanácsi lakásra szabdalják az egyre elhanyagoltabb állapotú, beszürkült vakolatú házat. Akkoriban kezd a nagy esőktől kissé megereszkedni a párkány, s akkor kezdenek szakadozni a párkányt tartó gipszstukkók. A dús lombú, hegyi kert lassan józsefvárosi udvarrá züllik. Legvégül, mintegy záróakkordként, kivágják azt a négy árnyékot adó gesztenyét, de nem csak azokat, hanem a négy szilvafát is, ha már egyszer itt a fűrész.

A hetvenes években becsönget egy férfi, amerikás magyar, aki Szédelyi unokaöccsének mondja magát.

„Á, te vagy a Totó? Emlékszem rád”, mosolyodik el Lili.

„És te az Ibi vagy?”

„Nem-nem, Ibi az anyám nővérének a lánya, én a Lili vagyok.”

„Édesem, hát szervusz! A szüleid?”

„Ők már nincsenek.”

Lili körbeviszi a látogatót. Mindketten őszek már. A férfi megbotlik a szűk járdán, az emelkedő ciklopszfal tövében. „Ez ilyen, Totókám, már bocsánat. Repedt a beton. Ne várd a tanácstól, hogy kijavítsák.” Totó végül szabadkozva megkérdezi, esetleg lemehetne-e a pincébe is. „Persze, tessék.” Nem csinál belőle titkot, hogy hordócsúszda nyomát keresi, mert annak a tövében áshatott el valamit a nagybátyja, az ő szeme láttára, nagyon régen.

„Hozzak egy ásót, Totókám?”

„Nem olyan fontos.”

„Biztos nem?”

„Nem akarok zavarni.”

„Csak nem az ólomkatonádat keresed?”

Áll a szemközti parkban egy háborús emlékmű, az áll rajta: HŐSEINK 1914–1918, illetve 1941–1945. A zászlóvivő bronzhonvéd, sisakját levéve, cipruságat helyez halott bajtársa elé. A rendszerváltás után Szédelyi nevét – keresztnevét elírva, hibásan – fölvésik a talapzatára mint az ártatlan polgári áldozatok egyikét. A főemberek, akik fölavatják, igyekeznek ünnepélyes arcot vágni a malomkeréknyi koszorújukhoz. Egyikük annyira biztos a dolgában, hogy még a házat is meg tudja mutatni, ahol a kirabolt és lemészárolt vendéglősék laktak.

Nézi a ház hőseit üvegszemével a Vadkan.

 

 

A szám tartalma:

Térey János

Vendéglő a Zöld Vadászhoz – Közvetítés a szomszédból Zoltán Gábornak

(esszé)

 

Zoltán Gábor

Istenhegyi vadászok – Térey Jánosnak

(esszé)

 

Száz Pál

A jövőre való emlékezés képessége: Michal Habaj versei elé, Caput Mortuum című kötetéről

(bevezető)

 

Versek Michail Habaj Caput Mortuum című kötetéből

(Merva Attila fordításai)

 

Kompolthy Zsigmond

Pannon pestis

(kisregény)

 

Szászi Zoltán

Bejegyzés vakon

Madáchi csalódás

(versek)

 

Kötter Tamás

Hőseink, követünk benneteket!

(novella)

 

Veres Erika

kedvtelések

kilátás a fellegvárból

hoztam nincset

jelenések könyve

(versek)

 

Halasi Zoltán

A nép nevében – hazafias revü

(részlet)

 

Lengyel András

Az aforizmaíró Osvát

(tanulmány)

 

Király V. István

Körbekerülő megpróbáltatás a „Mi az ember?” LÉT-kérdésében

(tanulmány)

 

Szilágyi Márton

A vajdasági irodalommint újragondolt kutatási objektum (Szarvas Melinda: Tükörterem flamingóknak. Irodalomtörténeti tanulmányok a magyar vajdasági irodalomról)

(kritika)

 

Vida Kamilla

Posztfaktuális vidámpark (Borda Réka: Hoax)

(kritika)

 

Csete Soma

Az automaton bokája (Bartók Imre: Jerikó épül)

(kritika)