Emlékek másodkézből

„Két katasztrófa rakódott egymásra, egy társadalmi – a szemünk láttára esett szét a Szovjetunió, víz alá süllyedt a gigantikus szocialista kontinens – és egy klasszikus: Csernobil. Két globális robbanás. Az első közelebb volt, érthetőbb, de Csernobilról szeretnénk elfeledkezni. Ez a tudat katasztrófája volt. Képzeteink és értékeink világa a levegőbe repült” – olvasható az Örkény Színház előadásához készült kis füzetben. Az előadás az egyik katasztrófáról sem akar megfeledkezni. Ugyanakkor több generáció találkozásán keresztül folytat párbeszédet egy olyan korról, amelynek már nem részese, nem is akar részese lenni, de próbálja feldolgozni a felhalmozott tudást, hogy megoszthassa azt (egy szintén többgenerációs közönséggel). Vállalja, hogy másodkézből mesél.

 

 

Honnan a Secondhand címe? Az előadás Szvetlana Alekszijevics írásainak felhasználásával készült, többek között a Secondhand Time alapján, amelyért a fehérorosz írónő 2015-ben Nobel-díjat kapott. Az írónő az elmúlt évtizedekben sok száz interjút készített a második világháború, az afganisztáni háború, a csernobili katasztrófa és Szovjetunió széthullásának szemtanúival – az előadás pedig ezekből a történetekből mutat fel párat, egy olyan gondolat mentén, amit a már emlegetett színlap is idéz az írónőtől: „Minden eszme és minden szó mintha másodkézből került volna hozzánk, minden olyan tegnapi, viseltes. Ez sajnos még amolyan secondhand idő.”

 

 

Az előadás ebből következően inkább harmadkézből mesél. Az alkotók az idő múlásával többszörösen átszűrt történeteket állítanak színpadra. Az Örkény Színház társulata és a velük dolgozó huszonéves rendezőhallgatók nem egy erős tételmondatot akarnak megfogalmazni, hanem láttatni akarnak valamit, amihez egyre nehezebb hozzászólni az idő múlásával. A Szovjetűdök alcím pedig az előadás szerkezetére is utal. Szerencsére arra is kapunk magyarázatot, hogy mire jó ez a forma: „Az etűd olyan pedagógiai célokat szolgáló rövid forma, amely a virtuóz képességek vagy valamely stílusban való jártasság bemutatására alkalmas. Nem nagy történeteket mesél el, hanem sűrű, rövid cselekvésfolyamokat ábrázol. Felvillant egy hangulatot, érzelmet, gondolatot, amelynek kibontása a befogadó fantáziájára van bízva.”

 

 

Az előadáson nagyon is érezhető a kísérletező hajlam, már azzal a döntéssel is, hogy nem egy, hanem nyolc rendezője van a darabnak: Bagossy László és Kovács D. Dániel mellett ott vannak a Színház és Filmművészeti Egyetem másodéves hallgatói: Antal Bálint, Benkő Klaudia, Dyssou Bona, Sándor Dániel Máté, Vilmos Noémi és Walters Lili. Így érthető a forma is, a sok különálló egység. Abban, hogy az eltérő intenzitású és stílusú etűdökből felépülő előadás érvényes egésszé váljon, nagy szerepe volt Gábor Sárának, a nyolc rendező melletti egyetlen dramaturgnak, valamint a díszletet tervező Bagossy Leventének és a jelmezeket elsősorban terekként használó Ignjatovic Kristinának. A ruhák ruhahalmazként szervezik, keretezik, alakítják az előadást, tehát annak nem csak szerves részei, hanem összefogó elemek is. Az előadás elején az égből esnek le az egyébként üres térbe, majd a színészek felöltöznek ezekbe. Hol levetik, hol halomba dobálják őket, hogy aztán felmászhassanak rájuk, de az is előfordul, hogy alakok formálódnak a ruhadarabokból: csernobili állatok vagy a kommunizmust megszemélyesítő hatalmas gólem. Ezekben az esetekben a ruha bábként vagy óriásbábként funkcionál. Az előadás egyébként minimális térelemmel, tárggyal dolgozik: ilyenek a vécécsészék, amelyek később afganisztáni katonák sírjaivá válnak, vagy a Csuja Imre által a sugárfertőzött Csernobilból elcipelt ajtó.

 

 

Az előadás körülbelül húsz különálló részre, jelenetre bontható. Olyanok ezek a jelenetek, mintha egy nagy történetfolyamból véletlenszerűen kiragadták volna őket. És ez a nézőben keltett érzés a legnagyobb mértékben elfogadható. A jelenetek közül kiemelendő Polgár Csaba csernobili operatőrként előadott nagymonológja. Meglepő, kitartott csendjeivel, visszafogott hangjával még pontosabban és fájóbban adja át történetét. Minden szava súlyt kap azzal, hogy gyakran dolgozik szünetekkel. A már emlegetett Csuja Imré-s ajtós nagymonológból azt is megtudjuk, hogy a játszott karakter gyermeke is azon az ajtón halt meg sugárfertőzöttként, amit most ő, az édesapa cipel, mint egyetlen megmaradt „kincsét”. Az előadás egy pontján egy modern menedzserasszony szerepében, széles mosollyal, kosztümben Csákányi Eszter jelenik meg. Az ő monológja stílusában erősen eltér az előtte látottaktól. Show-műsorba illő beszédének központi témája a kapitalizmus és annak szépségei, saját – szerelemtől mentes – életének tökéletessége. Ahogy reklámmenedzserként magáról beszél, sikerorientált, mégis fásult életének története a modern társadalomnak és e társadalom személytelenségének erős kritikáját adja. Az alakítása pontos és lehengerlő, karaktere egyszerre szuggesztív és szánalmat keltő.

 

 

Znamenák Istvánnak jutott talán az egyik legszorongatóbb monológ. Ő a már említett vécécsészék között egy parancsnokból az Afganisztánban elesett fiát sirató anyává alakul át. Átváltozása a színpadon történik: egyenruháját leveti, fejére kendőt köt, s vele együtt változnak a fehér vécékagylók is a katonák fehér sírjaivá. A színész kitűnően érzékelteti annak az édesanyának a helyzetét, akinek nem maradt más a háború után, mint hogy fia sírja mellett próbálja életben tartani önmagát.

 

 

Új színt visz az előadásba a Jancsikát bemutató csodatrojka-jelenet, amely meseformájával kitűnik a többi közül, illetve ritmusosabb, energikusabb a többinél. Itt végre kicsit felkacaghat a néző (nem a történet, hanem az elbeszélés módja miatt). A ventilátor és a turmixgép humorforrásként vannak jelen, a történet eltartását is segítik, jól ellenpontozva az előadás nagyobbrészt nyomasztó jeleneteit. A jelenetben Jancsika egy lovas kocsin visszatér abba a lágerba, ahova édesanyja elhurcolásával került, s ahol élete első éveit töltötte. Itt találkozik azzal a „tanítónővel”, aki a láger parancsnoka volt. Csákányi Eszter alakítja a parancsnoknőt, aki – mivel háromszor is letagadja azokat a borzalmakat, amelyeket hajdan Jancsiéknak okozott – halállal lakol, „elkapja a ventilátor”. Halála pillanatában bekerül a színpadra egy turmixgép, hogy általa jelképesen bedarálódhasson a „tanítónő”, s Jancsi boldogan távozhasson.

 

 

A Secondhand fragmentáltsága abban is tetten érhető, hogy a prózai jelenetek mellett nem elhanyagolható arányban zenés etűdökkel is találkozunk: többek között egy kórusművel a peresztrojkáról, egy operarészlettel egy ködvágó sapkáról, valamint egy rap betéttel a kommunizmusról a társulat fiatal férfiszínészeinek tolmácsolásában. A változatosságot növeli egy újabb, csehovi mélységű, prózai jelenet, amely egy azeri fiú és örmény lány elválását meséli el. Zsigmond Emőke alakítja az örmény lányt, aki végül a többiek által a színpad közepére felhalmozott hatalmas ruhakupac tetején találja magát, és nincs más választása, mint egy piros ruhadarabot megragadva szoborként jelképpé merevedni a körülötte állókkal együtt. Így már bejöhet a szovjet anyát alakító Pogány Judit a szoborcsoporthoz bevásárlószatyorral a kezében, hogy elmondhassa monológját arról, hogy nincsenek már hősök. Szó van itt keserűségről és szomorúságról a múlt miatt, és szorongásról amiatt a hiány miatt, ami a múlt után maradt… ez a hiány az oka annak, hogy a jelen sem az igazi, és hogy nem nézhetünk bizakodva a jövőbe.

 

 

De a történeteket el kell mondani, hiszen azt a bizonyos jelenbeli hiányt így lehet betölteni, megérteni, s a múlt traumáit feldolgozni. És erre különösen alkalmas ez a másod, sőt harmadkézből mesélő fiatal rendezőgeneráció, hiszen kellő távolsággal és nagy empátiával áll a feladathoz.

 

Secondhand. Szovjetűdök

Szvetlana Alekszijevics írásai alapján

Szereplők: Bíró Kriszta, Csákányi Eszter, Csuja Imre, Dóra Béla, Epres Attila, Ficza István, Jéger Zsombor, Kókai Tünde, Koller Krisztián e.h., Kovács Máté e.h., Máthé Zsolt, Murányi Márta mv., Novkov Máté, Patkós Márton, Polgár Csaba, Pogány Judit, Szathmáry Judit mv., Takács Nóra Diána, Vajda Milán, Znamenák István, Zsigmond Emőke

Díszlet: Bagossy Levente

Jelmez: Ignjatovic Kristina

Mozgás: Hegymegi Máté

Zene: Kákonyi Árpád

Súgó: Kanizsay Zita

Ügyelő: Mózer Zsolt

A rendező munkatársa: Érdi Ariadne

Rendező: Bagossy László és Kovács D. Dániel, valamint Antal Bálint, Benkő Claudia, Dyssou Bona, Sándor Dániel Máté,Vilmos Noémi, Walters Lili, a Színház- és Filmművészeti Egyetem másodéves színházrendező osztálya

 

Bemutató: 2018. szeptember 28.

Fotók: Horváth Judit