Nem fog bántani

Szeretek körüljárni dolgokat, forogni a figyelmem statikus tárgya körül. Ő meg darabjaira szedi és kiteríti az abroszon, csakis kilencven fokos szögekkel dolgozva. Kínos, izzasztó munkának tűnik, de bámulatos képeket kapunk. A közös pont a megértés folyamata, ebbe bele tudom élni magam. Anderson látásmódja egészen lebilincsel, a szó minden értelmében. Bámulom, ahogy a legapróbb részletig mindennek parancsol a vásznon, és teljesen leköti agyi funkcióim. Amíg tart a szemléltetés, ez nagyon jól működik, mert nincs időm semmi olyasmit kiötölni, amit nem volt szándéka elmondani.

 

 

Egy interjúban meséli Wes Anderson, szokatlanul őszintén, hogy a film ötlete egy egyszerű kis gondolatból bontakozott ki: egy falka alfa-kutya karakter a szemétdombon, bármi mélység vagy mögöttes tartalom nélkül. Ezt a képet aztán szerette volna valamiképp összekapcsolni Japánnal, mondja, mert nagyon szereti az országot, töltött ott pár hetet. Ezenkívül Akira Kuroszava és Miyazaki Hajao filmjei szintén érezhetően és bevallottan inspirálták, képi világukkal és ritmusukkal. Mások szerint Mundruczó Fehér istene is inspirációja volt a történet kibontásánál, a párhuzam legalábbis érezhető.

 

 

Szinte az első elmegyakorlatoktól kezdve Anderson projektje mögött álltak visszatérő munkatársai és barátai, Jason Schwatzman és Roman Coppola. Együtt hozták össze az impresszív, angol nyelvű szereplőgárdát, akik a kutyák hangját kölcsönözték, míg a japán ember-karakterek mindannyian anyanyelvükön kommunikálnak, ezzel is akcenuálva az úgymond nyelvi szakadékot a fajok közt. Így, közösen mesélték el a szatirikus és sötét mesét, ami szomorúan aktuális egyébként, diszkriminációról, szegregációról, fajgyűlöletkeltésről és médián keresztüli elmekontrollról. A történet szerint – aminek megírásában segítséget nyújtott még Konichi Nomura, japán színész, író, DJ és rádiós személyiség, aki a polgármester hangját is kölcsönözte – a Kobayashi klán évezredek óta minden kutyafajta halálos ellensége. A macskaszerető klán aktuális feje, Kobayashi polgármester emberekre is veszélyes kutyanáthára hivatkozva a Szemétszigetre száműz minden kutyafélét. Az ellenzéki tudóspárt jelöltjét, aki csendesen pár hónapon belül tökélyre fejlesztethető ellenszert ígér, a tömeg cipőkkel és kerti székekkel dobálja meg. Kobayashi, szolidaritásból, nevelt fia testőrkutyáját, Spots Kobayashit (Liev Schrieber) száműzi elsőként a karanténná vált szigetre. Nem meglepő módon a nevelt fiú és árva rokon, Atari (Koyu Rankin) nem sokkal később mentőexpedícióra indul a bájos romhalmaz repülőgépével, amit úgy lopott a feladatra. Ezután kutyák tüsszögésétől (meg attól a The West Coast Pop Art Experimental Band-daltól, amit, úgy döntöttem, egyszerűen csalás használni, olyan öncélúan szép és gyengéd) visszhangzó díszletek közt leszámol gyűlöletkampánnyal és kutyanáthával egyaránt, amit sajnos a tudóspárt tudós jelöltje már nem érhetett meg (csak asszisztense, Yoko-ono [Yoko Ono]). A soundtrack az előbb említett Los Angeles-i pszichedelikus rockbandán kívül egyébként több ponton kölcsönöz Kuroszava klasszikusaiból is (A hét szamurájból és A részeg angyalból). A filmzene azonban nagyrészt a francia zeneszerző, Alexandre Desplat műve, akinek ez már a negyedik Andersonnal közös projektje, A Grand Budapest Hotelért kapta első Oscar-díját. Desplat munkáján erősen érezhető a japán folk inspirációja. Inkább ritmusra, mint dallamra támaszkodik, a japán ütőhangszerek közül a taiko dobok hangja a meghatározó. Az eredmény a film tónusához és a narratívához illeszkedő hangzás.

 

 

Roald Dahl-adaptációjának, A fantasztikus Róka úrnak köszönhetően Andersonnak van tapasztalata a stop motion technikával, és úgy tűnik, számára is világos, hogy mennyire jól állnak egymásnak. Nem is értem, miért telt el kilenc év A fantasztikus Róka úr és a Kutyák szigete között. Bár, belegondolva, talán nem olyan meglepő, mivel borzalmasan energiaigényes technikáról van szó: a film összes képkockája egyénileg, kézzel beállított jelenetet örökít meg. Hogy számszerűsítsünk, a 101 perces film összesen 144 ezer ilyen felvételből áll. Összesen 240 díszlet készült a filmhez. Adam Stockhausen (dolgozott korábban A Grand Budapest Hotelen) és Paul Harrod (A fantasztikus Róka úr viseli a keze nyomát) díszlettervezők kapták a feladatot, hogy életszerűen ötvözzék Kuroszava urbánus miliőjét az Edo-kori Japán látványvilágával. A másik nagy kihívást a Szemétsziget díszlete jelentette, melyeket végül színkódolt, különböző szeméttípusokból álló körzetekre osztottak (sötét, rozsdaszínű vastelep, fehér-bézs újságpapírmező). A bábukészítők, Andy Genttel az élükön, összesen 1097 figurát készítettek, öt különböző nagyságban. Az alpakkaszőrrel borított kutyabábuk dizájnjában fontos szerepet játszott, hogy ismerős és érzelmeket keltő vonásaikat hangsúlyozzák. Néha úgy érzem, Anderson a színészeivel is szívesen játszana ilyet, darabokra szedné és képkockánként elrendezné a mozdulataikat, az arcvonásaikat, aztán saját kezűleg helyezné el őket a tökéletesen elrendezett környezetükben.

 

 

Magával sodor a történet, kanyargó, kétdimenziós, tökéletesen esztétikus patakként. De a stáblistával aztán falkában törnek rám a kétségek azzal kapcsolatban, szerettem-e, illetve mennyire szerettem a filmet, amit éppen láttam. És ennek a bizonytalanságnak csak egy részét, úgy 29,5 százalékát magyaráznám a látásmódbeli különbséggel, és hogy néha attól tartok, addig szedi szét és rakja össze a dolgokat a vásznon, míg gyönyörű élőhalott lesz minden képkockából. Inkább az öntudatosság hiányára gyanakszom kicsit, azt meg sose tudtam jó szemmel nézni. Hogy például, bár a Japán kultúrának tiszteleg, nem feltétlenül tudatosítja, hogy néha annyi köze lehet az ottani élő kultúrához, mint a Google-fordítóval megetetett és angolra tükrözött japán nyelvű mondatnak, amit aztán megint visszatükröztünk japánra, az eredeti mondat mellé. (Mikor a wasabi-gáz szóba került, az jutott eszembe, hogy egy alternatív valóságban bemutatott Kutyák szigetében a gonosz magyar diktátor minden bizonnyal pirospaprika-gázzal támadott volna védtelen pulikra.) Emellett szép gondolat, hogy a helyi karakterek, karakterben maradva, az anyanyelvükön beszéljenek, sokszor fordítás nélkül, de ez gyakran ahhoz vezet, hogy a közérthetőség kedvéért nyelv helyett inkább szórakoztató kis gesztusokkal kommunikálnak. Mindennek ellenére nem érzem úgy, hogy az én dolgom lenne igazságot tenni a kérdésben, hogy például japán születésű nézők számára mennyire bántóak ezek a jelenetek, de azért csak itt motoszkál a fejemben. Ahogy Tracy Walker (Greta Gerwig) is, az amerikai, Japánért és Atariét rajongó cserediák, aki mintha kissé fehér megváltó, kissé Anderson lenyomata volna.

 

 

A témába vágó öröklés kontra környezet kérdést okosan és érdekesen veti fel Chief (Brian Cranston), az önfejűen agresszív kóbor kutya karakterében, akinek viselkedése gyakran önmaga által is megfejthetetlen, ennek ellenére kezdetben készségesen beletörődik ebbe: ilyen a természete. Utazásuk közben elmeséli, nem volt mindig gazdátlan, fiatalabb korában egy családnál lakott, viszont olyan veszélyesen megharapta a legidősebb fiút, hogy a fészerbe zárták. A nagymama viszont utánament egy tál hibachi chilivel, ami azóta a kedvenc étele. Nem sokkal később kiszabadította magát a fészerből, az utcára költözött, és kiszámíthatatlan-agresszív természetét azóta is büszkeséggel viseli. Ám a tizenkét éves Atari kitartó barátsága (a kutyák, ugyebár, odáig vannak értük!) és közös tapasztalataik végül megszelídítik, és úgymond hivatására talál testőreként. Elődje, Spots Kobayashi története nagyjából szembeirányba halad: a testőrkutya, aki, mint kiderül, Chief alomtestvére, éppen a Szemétszigeten alapít új családot. Többé nincs szüksége emberek közvetlen közelségére (bár, ha úgy alakul, elfogadja a segítségüket). Nutmeg (Scarlett Johansson) a kevés nőstény kutyakarakterek egyike, az egykori show-kutya, viszont soha nem veti le előadói mivoltát. Bár állítása szerint identitása több a trükköknél, amikre megtanították, és kijelenti, hogy nem mutat trükköket parancsra, végül mégis megteszi – ahogyan fényes bundáját is féltve őrizte a szeméttelepen. Úgy tűnik, attól, hogy szabad akaratából viselkedik pontosan úgy, ahogy elvárják tőle, valójában szabad lesz. Ha ezt szatírának hinném, talán kissé elégedettebb lennék. Mert a karaktere sokban emlékeztet a reklámokban szereplő erős, önálló nőkre, akik, ó, egyáltalán nem a férfitekintetet kielégítendő szőrtelenítik az egész testüket vagy festik a hajukat szőkére, hanem mert éppen ettől érzik magukat erős, önálló nőknek.

 

 

Ambivalens érzéseim egy része számomra is megmagyarázhatatlan marad. Talán ahhoz lehet köze, hogy nem kötődtem eléggé egyik szereplőhöz sem. Pedig, I love dogs, ahogy a film címe is mondja. Igazán frusztráló. Azt már írás közben döntöm el, hogy minden kulturális, működő és kevésbé működő klisé, meg a nemek ábrázolásával kapcsolatos aggodalmam ellenére egész gyengéd érzésekkel gondolok vissza a filmre. De ekkor rádöbbenek, hogy egy ideje hurokban hallgatom azt a bizonyos The West Coast Pop Art Experimental Band-dalt (I won’t hurt you), úgyhogy felsóhajtok és leállítom. (Nem. Inkább végighallgatom még utoljára.)

 

Fotó: Twentieth Century Fox

A film adatlapja a Mafabon

Révkomáromban született 1991-ben, molekuláris biológiából diplomázott a pozsonyi Comenius Egyetemen, doktori disszertációját 2018 nyarán védte meg. Jelenleg Budapesten él. Lírát és prózát ír.

Gyurász Marianna

Révkomáromban született 1991-ben, molekuláris biológiából diplomázott a pozsonyi Comenius Egyetemen, doktori disszertációját 2018 nyarán védte meg. Jelenleg Budapesten él. Lírát és prózát ír.