Túlérzékenyek metszéspontjai

Többszörösen is (ön)kirakójáték Laura Barna magyarul Vörösmetszés cím alatt megjelent kötete: főelbeszélője egy első mondat utáni kutatása közben gyűjti az összeilleszteni remélt részeket, előttünk, olvasók előtt pedig a nézőpontok felsorakoztatásából, hogy azt ne mondjam, metszéspontjából kerekedik ki ez a „műveltségi vagy művelődési fikció”. Azért az idézőjel, mert Bányai János 2014. június 22-én kelt levelében – megjelent a Korunk 25. évfolyamának 9. számában – így határozza meg a szerb irodalomban szerinte akkor kialakulóban levő új elbeszélésmódot. S ha már itt tartok, még egy idézet ugyanonnan: „Laura Barna hódegyházi származású író, aki szerb környezetben nevelkedett, és szerb íróként szerzett magának nevet; legújabb regényében, A zongora zuhanása a címe, és egy neves szerb tudós, Veselin Čajkanović filológus és híres vallástörténész alakját eleveníti fel; nem a tudós életrajzát mondja el, bár a regény bővelkedik életrajzi elemekben, hanem ismét egy közismert személyiséget állít a fikció előterébe”. 2014-es tehát a levél, a most tárgyalt regény szerb eredetije 2015-ben jelent meg Crveni presek címmel Belgrádban, mégis vonatkozhatnának akár erre is Bányai gondolatai, csak Kosta Miličević impresszionista festő nevét kell behelyettesíteni.

Az újvidéki Forum Könyvkiadónál megjelent fordítás tehát mintegy illusztrációs anyagként rálátást ad a szerb irodalom egy tendenciájára, de a szerzői érdeklődésre is, hiszen egy sorozat részének tekinthető, amelyben jelentős szerb figurák idéződnek meg. Laura Barna ugyanis Anica Savić Rebac, Laza Kostić, Isidora Sekulić és a már említett Veselin Čajkanović után egy újabb történelmi személyiségnek szentel regényt, de nem a hagyományos értelemben vett direkt módon: a meg nem értett művészzseni toposzában rejtőző Kosta Miličević nem kap hagyományos értelemben vett főszerepet, szerepet és megszólalási lehetőséget viszont igen. A nevéhez és művéhez kapcsolódó kutatás ugyan áthatja a művet, mégis bőven teret hagy más aspektusok és vonulatok kibontakozásához.

E rétegzettség ellenére (vagy épp emiatt) mégiscsak egy irodalmi és művészeti detektívregényt tart kezében az olvasó, amelyben a fikció és a realitás hol szorosabban, hol lazábban összefonódó szálai mentén 1877 és 2013 közötti időszakaszokban zajlik a cselekmény. Ugyanúgy írói műhelynapló is, hiszen a kutatás alapvetően egy regény első mondata után indul, „még mindig nem találom az első mondatot” (9.), amelybe csakhamar beletorkollik a Miličević-életmű darabkáinak begyűjtését célzó türelemjáték: „már hat hónapja nem hagyott semmit a könyvekben, de meg voltam győződve róla, hogy nem fog a hatos számnál megállni” (40.). Ez utóbbinak a színhelye egy belgrádi orosz könyvesbolt, így ez az alagsori, dohos helyiség lesz a jelenünkhöz közelebb álló történetszál szereplőinek gyűjtő- és találkozóhelye. Itt igyekszik megfejteni a regényíráshoz hozzásegítőnek remélt kódot az elbeszélő, akit több szöveghely is azonosítani igyekszik a szerzővel: „Laura, magyar származású apai és anyai ágon is” (27.). Írói öntudata olyan mértéket ölt, hogy minden lépése és cselekedete ennek árnyékába kerül, („ezek a körülmények nem engem, hanem az írónőt érdeklik” – 11.), ezzel párhuzamosan nőiségének is rendre jelentőséget tulajdonít („mint Sherlock Holmes női mása” – 88.), s végül maga választja ketté és kelti birokra e két vonást: „Egy félresikerült kísérletet hagytam magam mögött, hogy kilépjek az irodalomból. Hogy nővé váljak” (182.). Ez a végkimenetel is jól mutatja, hogy a regény, bármennyire is a túlérzékeny lelkeknek van ajánlva, éppen ez bukásának a mementója. Az orosz könyvesbolt elárusítónője és a Miličević-képeket kötetekbe rejtő Matematikus románca az utóbbi halálával, előbbi elméjének megbomlásával ér véget. A rejtélyes játékba belépő harmadik fél, a meggyújtatlan pipájú úr és az elbeszélő közötti szenvedélyes kapcsolat pedig noha elindul a kiteljesedés felé, végül mégis megbukik, mert a nő inkább a mondatvadász detektívmunka lezárását látja prioritásnak. Addig azonban sorra kitárul az olvasó előtt a személyek mikrovilága, sajátos személyiségeik rendhagyó egymásra hatásának rendszere.

A mindennemű és mindenkori mű azonban diadalt ül a túlérzékeny lelkek kudarcán. A második világháborúban megsemmisült Miličević-alkotás a végül meglelt vázlatban, a „háború előtti eredetiben” (186.) éled újra, a könyvekbe rejtett talált képek üzenete pedig rejtvénymegoldássá áll össze és utat nyit az elbeszélő szerzői intencióinak megvalósítása felé. Ezzel azonban egy művön belüli ciklikusság nyílik meg, hiszen ez a bizonyos megoldás egy Vörösmetszés című alkotás létrejöttét predesztinálja. Ami azonban egy Miličević-vázlat, továbbá a könyvárusnő is a naplója címéül választja: „Címnek az egyik rajzon levő üzenetet adtam, amelyet a Matematikus korábban nekem ajándékozott a könyvével együtt: Vörösmetszés” (68.). Művekben, különösen ebben a regényben matató rejtvényfejtőkké válunk tehát mi, olvasók is, akiknek el kell igazodnia valós és fiktív művészeti, irodalmi alkotások egymásra ható rendszerében. Történik ez egy olyan regényben, ahol az elbeszélők váltakozásával alagsori termek sokszor piszlicsárénak tűnő történéseire több nézőpontból nyílik rálátás. Mert amelyik szereplő nem elbeszél, azt direkt módon idézik, helyenként szinte drámaformába fordítva át a szöveget. Az lehet tehát csak szereplő, aki végül hajlandó megszólalni, felfedni saját nézeteit, így megszólalási lehetőséget kap az időben távoli művész, az el nem ismert impresszionista is. Így válik keretes regénnyé a Vörösmetszés, szabadabban értelmezve ezt a meghatározást, hiszen a 21. századi, mintegy jelenkori történések mozgatórugójaként szolgáló alkotások létrejöttének szála különnarrációként beépül a szövegfolyamba.

A több műfajból táplálkozó, ezek elegyéből gyúrt mű pedig nemcsak szövegében nyit a képzőművészetre. Hadd idézzem ennek kapcsán az utószót jegyző Lábadi Lénárd pontos meghatározását: „A könyvet illusztráló Raffai Ingrid munkái lehetővé teszik, hogy a kötetben felvonultatott, 1800-as évekbeli vizuális forrásanyag megkapja 21. századi tükörképét, kibővítve a mediális értelmezések kereteit a ma látásmódjával, évszázadokon átívelő kapcsolatot teremtve így Miličević munkái és saját beszédmódja között” (189–190.). Többirányú rétegzettsége van tehát a Vörösmetszésnek, átlátásához az olvasó arra kényszerül, hogy megértési stratégiákat alakítson ki a regénybeli mikrovilágok rendhagyó, sokszor meglepően furcsa szabályrendszereinek felderítéséhez, s ezeket lehetőleg úgy alkalmazza, ahogyan ezeknek a rétegeknek az aktuális érintkezése, súrlódása, összeolvadása éppen megköveteli.

Fordítás tekintetében több szempontból is szerencsés választásnak tűnik a művészettörténész és író Laura Barnának ez a regénye. Az egyik, hogy amennyire Belgrád-regény, annyira nem is az. A dorćoli művészeti iskola, a valamikori Szerb Rajziskola említése ugyan a helyi apsektust emeli előtérbe, de az alkotói tragédiától kezdődően egészen az alagsori könyvesboltban zajló eseményszálig számos mozzanat beilleszkedhet a tágabb térség szegletei közül elég sokba. Bányai János megállapítását továbbemelve ehhez a regényhez látjuk, hogy a magyar olvasók számára ez sem csak egy írói sorozat, hanem egy általánosabb szerb irodalomi jelenség mutatványdarabja. Regénybeli hangsúlyozottsága miatt külön felhívnám a figyelmet a nőiségnek meg az írói létnek a tematizálására, a társadalom peremeiről beemelt személyek szerepeltetésére, ami egyébként a magyar befogadóközeg számára új szempontú összevető értelmezésre is lehetőséget ad ebben a témakörben.

Ezen a ponton térnék ki még arra, hogy a Vörösmetszés a 63. Belgrádi Nemzetközi Könyvvásárra jelent meg a Forum Könyvkiadó traN(S)zakció műfordítás-sorozatába illeszkedve. Fordítója Bognár Dorottya, a sorozatszerkesztő Rajsli Emese. A traN(S)zakció jellemzője, hogy – mint arra már a most tárgyalt mű kapcsán is utaltam – rendszerint utószóval egészül ki, amely annak, aki erre igényt tart, értelmezési, gondolkodási kiindulópontot, fogódzót, estleg véleményütköztetési lehetőséget kínál, jelen esetben a már idézett Lábadi Lénárd tollából. A sorozat többi darabjához hasonlóan tehát a Vörösmetszés sem csak olvasmányként nyit ablakot a szerb, illetve a délszláv irodalmak felé, hanem azonnal ad némi keretet is. Kontextusba helyezőt és műértelmezőt is, ami helyenként jól jön (nekünk) a Laura Barna-féle játékos rejtvényfelgyöngyölítés során.

Laura Barna: Vörösmetszés. Fordította Bognár Dorottya. Forum, Újvidék, 2018