„Szeretem, ha egyszerűen az arcodba vágják a dolgokat”

A Benjamin Gabe egy szlovákiai magyar könnyűzenei formáció, melynek fő mozgatórugói a dunaszerdahelyi Madari Gábor és Gerő János. A zenekar 2015-ben alakult, 2016-ban pedig már meg is jelent első kislemezük a First Wings (Első Szárnycsapások). Még a lemez megjelenőse előtt, a The L című számuknak köszönhetően figyelt fel a fiúkra a detroiti Milwaukee Junction Records, aki röviddel utána szerződést is kötött a zenekarral. Azóta a duó koncertezett már Prágában és Rómában is. Jelenleg második kislemezükön dolgoznak, aminek megjelenése a következő hónapokban várható.

„A csallóközi Benjamin Gabe” – olvasható egy interjúban rólatok. Hogy határozod meg te saját magatokat? Szlovákiai magyar zenekarként, akik angol számokat írnak és játszanak? Vagy közép-kelet európai zenekarként, akik egy amerikai lemezkiadóhoz szerződtek? Mennyire fontos, pontosabban mit jelent számotokra mindez, illetve van-e ennek jelentősége a zene szempontjából?

Ebből a szempontból mi szlovákiai magyarok alapból kicsit más helyzetben vagyunk: van itt nekünk egy kis „szigetünk”, ami se Magyarországhoz, se Szlovákiához nem tartozik igazán. Nekem semmi bajom nincs azzal, hogyha valaki csallóközi zenekarnak állít be minket, mert végül is azok vagyunk. De igazából mindennek a zenénk szempontjából semmi jelentősége nincs, ezek csak életrajzi tények. A tavalyi, prágai koncertünk plakátjára például eleve USA-t írtak, a mai napig nem tudjuk, miért. Minden nemzet értelemszerűen a maga nyelvét preferálja, és ez igaz a zenére vonatkoztatva is, elég csak megnézni a rádiós vagy streaming toplistákat. Ami érthető is, mert ha egy magyar fiatal a Halott Pénzt hallgatja, akkor azt egyből érti, nem kell fordítania, és túl sokat gondolkodnia rajta. Innen nézve mi alapból egy idegenségtapasztalatból indítunk a szlovákiai magyarságunkkal.

Az angol egyrészt onnan jött, hogy nem akartuk lehatárolni magunkat. Tehát meg van ennek a logikus, konkrét oka is. Másrészt a zenéhez, amit írok, egész egyszerűen – a maga egyszerűségében – az angol nyelv illik, és egy olyan stílus, amit nem lehet kifejezetten behatárolni abból a szempontból, hogy azt csak egy adott nemzet vagy régió hallgassa és/vagy értse. Vagyis a műfaj, és amit azon keresztül el akarunk érni, az egész egyszerűen az angol nyelvet vonzza be.

Meg ha nem angolul énekelnétek, akkor nem sikerült volna egy detroiti lemezkiadóhoz szerződnötök…

Igen, és egy csomó más dolog sem sikerült volna, többek közt a nyári, római koncertünk, vagy nem kerültünk volna fel például egy holland zenei blog Top40-es listájára, nem játszott volna minket egy bolognai rádió stb. Azzal, hogy nem határoljuk le magunkat, nem a Magyarországon/Szlovákiában elérhető sikert kicsinyítsjük le, ugyanúgy el lehet érni országon belül is hatalmas sikereket, hanem inkább annak a kifejeződése ez, hogy dolgozik az emberben egy vágy, hogy minél több emberhez eljusson a zenéje. Egyrészt ez közhely, minden amatőr banda elmondja, másrészt pedig – ha bevallja az ember, ha nem – ez a célja minden zenének.

Mesélj kicsit az indulásról. Az első kislemezetek Frist Wings (Első szárnycsapások) címen még önerőből jelent meg. A lemezen található dalok közül talán a The L című számnak volt a legnagyobb sikere, amihez a Sziget fesztiválon forgattatok videoklipet. Hogy alakultatok meg, és az első kislemezen keresztül miként vezetett az út egy amerikai kiadóhoz?

Janival régóta ismerjük egymást. Kollegiális viszonyból alakult ki egy nagyon szoros barátság. Nemcsak zeneileg vagyunk egy hullámhosszon, ami azért elég fontos egy zenekarnál, hanem emberileg is, ami talán még fontosabb. Nagyon jól kiegészítjük egymást például a munkában is – ennek a felismerése is vezetett a zenekar megalakulásához. A zene tőlem származik, annak vizuális megjelenítése, a videók pedig Jani (és a testvére) munkája. A Benjamin Gabe a Part Of Me című dalunkkal indult körülbelül 2015 áprilisában. A BG dalainak nagy részét már két évvel a zenekar indulása előtt megírtam, tehát nem a semmiből kellett építkeznünk. 2016 szeptemberében jelent meg az első kislemezünk, a kiadói felkérést a harmadik dalunk, a The L megjelenése után kaptuk 2016 januárjában.

Tulajdonképpen milyen zene is az, amit játszotok, milyen stílus mentén határoznád meg te saját magatok, és hova sorol be titeket a zeneipar, illetve a hallgatóitok? Továbbá miért pont ebben a stílusban szólaltatjátok meg azt, amit a világnak mondani szeretnétek a zenétekkel?

A zenei stílussal kapcsolatban most eszembe jutott egy ezerszer elhangzott, banális párbeszéd: Én popzenét akarok játszani. És miért akarsz popzenét játszani? Mert a pop az populárist jelent, és inkább szeretnék populáris lenni, mint nem.

Elsősorban én a dalban hiszek mint műfajban. Van szabadvers, van óda stb. és van a dal. Az most, hogy az metalcore vagy valami más, tökmindegy, dal és kész. Viszont a stílus szempontjából ennek van egy elég érdekes aspektusa is. Nagyon nehezen tudnám most egyszóval leírni azokat az előadókat, akiket én tisztelek és szeretek, vagyis nehezen tudnám őket besorolni egyetlen zenei stílusba. Én ebben az egészben pontosan azt szeretem, hogy ha azt mondom neked, hogy Placebo, akkor neked a Placebót nem kell besorolnod sehová, hogy az most milyen stílusú zene pontosan, hanem egyszerűen tudod, hogy az a Placebo, ami azzal jár, ami és pont. Mi is ezt szeretnénk elérni, hogy egyszer a zenénkre majd azt mondják, hogy ez olyan Benjamin Gabe, hogy ne kelljen azt magyarázni, hogy az mi.

Az, hogy minderről mit ír és gondol a zenei közeg, az elég érdekes, mert a legutóbb megjelent dalunkkal (Speed of Light) kapcsolatban például voltunk már egy blog szerint electroindie duó is, amit én így hirtelen nem mondanák rá, de lehet, hogyha egy olyan fül hallgatja, aki ezt akarja benne hallani, az egyszerűen ezt hallja ki belőle. De ugyanúgy megosztotta egy metál oldal is, amihez pedig aztán végképp semmi köze nincs a dalnak. Ez is azt mutatja, hogy a stílusok manapság hol tartanak, többek közt azért is, mert máshogy fogyasztjuk a zenét. A klasszikus értelemben vett, egymástól élesen elkülöníthető zenei stílusok kora elmúlt. Persze még mindig vannak nagy műfajok, mint például a jazz, a blues vagy a klasszikusabb rockzene, ami még azért tartja magát, de ha az ember nagyjából követi a zenei életet, és ért a technikai részéhez, akkor egy hardcore bandánál is hallhatja azokat a fajta stúdiótechnikai megoldásokat, amik egy trance zenében, egy Armin Van Burennél egy az egyben ugyanúgy hallhatóak.

Te írod a zenét és a dalszöveget is. Mindkettő teljesen más, illetve más eszközökkel megvalósuló alkotási folyamat, amit végül össze kell hangolni. Mesélj egy kicsit magáról az alkotásról és erről az összehangolásról?

Rengetegféleképpen lehet zenét írni, és én is többféleképpen írom a dalokat. Többek közt pont azt szeretem benne, hogy nincsenek szigorú szabályai, megkötései. Nincs olyan, hogy először a dallamnak, a zenének kell meglennie, és csak utána jöhet a szöveg, vagy fordítva. De maradjunk a konkrétumoknál, a Speed Of Light (Fénysebesség) című dalunkat például úgy írtam, hogy egy akusztikus gitár volt a kezemben, amin még csak akkordokat sem fogtam le, mintha basszusgitáron játszanék, a fejemben meg csak a refrén dallama és szövege járt. Ezt játszogattam körbe-körbe a gitáron, ami aztán elindította az egész alkotási folyamatot, hogy mit, hogyan, hova hangszerelünk, és rögtön rá megszületett a teljes szöveg is. Aztán van ennek egy teljesen ellenkező módja, ahogy a következő dalunkat írtam, aminek még nem lövöm le a címét. Ez a dal úgy íródott, hogy néztem egy képet, ami megfogott, és nem törődve a rímekkel, a sorokkal, csak írtam ki folyamatosan magamból a benyomásaimat, amiket a kép inspirált. Majd pár nap múlva eszembe jutott, hogy valahova elmentettem régen egy nagyon egyszerű kis zongoradallamot, előkerestem és rájöttem, hogy ez a dallam tökéletes bevezető lenne egy olyan dalhoz, amit az előző napokban írt szövegből ki akarok hozni. Én hiszek benne, ahogy sok más zenész is, hogy fejben is meglehet írni egy teljes dalt.

Egy interjúban Jani azt nyilatkozta, hogy „szeretnétek, hogyha a dalaitokat erős képi világgal tudnátok támogatni”, ami a Speed of light videoklipjén látszik is. Miért fontos ez, miért nélkülözhetetlen ma a vizualitás a zenében? Gondolom, ehhez köze van a YouTube szinte mindent elsöprő jelenlétének is.

A YouTube hatalmával kapcsolatban teljesen igazad van. Ha manapság valamit el akarsz érni a zene területén, azt muszáj valahogy vizualitással is alátámasztanod. Ez nem azt jelenti, hogy valami rettentő költséges klipet kell csinálnod a dalhoz. Mi sem költöttünk semmit a Speed Of Light videójára, köszönhető mindez a modern technikai eszközöknek és számítógépes programoknak, de mindenekelőtt Janiék szakmai tudásának. A másik meg az, hogyha végig követjük a nagy klasszikusokat, akkor rájövünk, hogy mindig is jelentős szerepe volt a képiségnek. Egy igen egyszerű példával élve: a Guns N’ Roses November rainje, amikor Slash kisétál a kis kápolnából és elnyomja a szólóját. Ezek olyan ikonikus dolgok, amik nem lennének videoklip nélkül. Régen a YouTube helyett a tévés zenecsatornák voltak a közvetítői ezeknek. Vagyis ha jobban mögé nézünk a dolgoknak, nem az alap, fundamentális dolgok változtak meg, hanem az, hogy azt hol nézzük, hogyan fogyasztjuk, hogyan hallgatjuk stb.

A vizualitás a mi számunkra azért fontos, mert a segítségével hozzá tudunk adni a dal üzenetéhez egy plusz réteget. Van a dal, ami nekem mint szerzőnek szól valamiről, de ha te meghallgatod, akkor már egész biztos, hogy neked valami másról (is) fog szólni. Vegyük példának megint csak a Speed Of Lightot. Nagyon egyszerűen mondva: maga a dal egy morális iránytű, hogyha valamiben eltévedsz, ha valami történik az életedben, akkor ebben a dalban találhatsz olyan egyszerű és egyértelmű dolgokat és fogódzókat, amikhez jó visszatérni, amikben meg tudsz kapaszkodni. Alapkoncepciónk, hogy egyszerű dolgokról zenélünk, az a célunk, hogy mindenki értse a dalok üzeneteit. Nem vagyok híve a túlbonyolításnak. Szeretem, ha egyszerűen az arcodba vágják a dolgokat. Például: „found your home in speed of light” (találd meg a fénysebességben az otthonod), és kész, ennyi, nem több. Aztán hogy ezt ki hogy értelmezi, kinek mit jelent, az már megint csak egyénfüggő. A Speed Of Light klipjében mi majdnem végig csak sziluettként szerepelünk, aminek az volt a célja, hogy ne mi legyünk a lényeg ebben a videóban, hanem maga az üzenet. Hogy mi is ott vagyunk, az csak azt reprezentálja, hogy valaki ezt az üzenetet elmondja, közvetíti. A videóban Tanka Barnabás szereplése jeleníti meg azt a fajta küzdelmet, amit sokan végig se tudunk gondolni: például, ha én most látnék odakint egy rég nem látott ismerőst, akinek amúgy nincs meg a száma, akkor gyorsan kifutnék hozzá, hogy beszéljek vele pár szót stb. Barnabás ezt nem tudná megtenni, pedig egy ugyanolyan fiatal srác, mint mi. Ő szimbolizálja mindazt ebben a klipben, amiről én éneklek. Ez maga az üzenet, amit az eddigi visszajelzések szerint sikerült is átadnunk.

Koncertek: Budapest, Prága, Róma. Bár nem hosszú a lista, annál szebb az íve. Mi jön ezután? Amerika? Fel fogtok lépni Dunaszerdahelyen is, például az NFG klubban vagy a Soul Hunter zenei klubban? Milyenek az élményeitek az eddigi koncertekkel kapcsolatban? És végezetül mik a terveitek, céljaitok a jövőre nézve?

Tervezünk fellépni Dunaszerdahelyen, csak várunk a megfelelő pillanatra. Vagy van az például, hogy valaki keresett banda – keresett bandán most azt értem, hogy olyan zenekar, akinek vannak felkérései, amiket vagy elvállal, vagy nem. A másik ilyen lehetőség az, amikor befutott zenekarként saját magad kibéreled a helyeket és körbejárod őket egy turnén, miközben tudod, hogy mondjuk egy 300 férőhelyes klubbot simán megtöltesz. Na de amíg ez nincs, addig összevissza fellépegetni szerintem nincs sok értelme, mert amíg nem vagy sokkal, de sokkal följebb, mint mi, addig minden koncertnek egy „alkalomnak” kell lennie, és amíg ezt valaki nem tudja megcsinálni, addig nincs értelme. Mi az otthoni fellépéssel kapcsolatban ezen az „alkalmon” dolgozunk, hogy mi lesz az, vagy minek az apropóján valósulhatna meg.

Az eddigi koncertjeink közül pedig a tavalyi prágai koncertet emelném ki, mert ott először történt meg az – mivel egy nagyon vegyes nemzetiségi közönségünk volt –, hogy az angol szövegeinkkel egy angolul anyanyelvi szinten értő közönség találkozott. Tehát olyan emberek voltak ott, akinek nem kellett fordítania magában a szöveget, hanem kapásból értették. Jó érzés volt látni és megélni, hogy amit te megírsz egy idegen nyelven, azt más rögtön tökéletesen érti, sőt pontosan tudja, miről van szó. A római koncert meg arra tökéletes példa, hogy miért posztolunk mindent angolul, hogy miért angol a profilunk. Hát ezért! Mert nincs annál jobb érzés, amikor fekszel otthon az ágyban, és jön egy felkérés egy római klubtól. A koncertünk a Yellow Square nevű klubban volt Róma szinte mértani pontosságú központjában, és rengetegen voltak, persze nem azért, mert a Benjamin Gabe lépett fel aznap este, hanem egyszerűen ezek az emberek ott voltak, és élvezték a zenét.

Hosszú távú célunk elérni a csillagokat, ha az nem sikerül, akkor legalább megmászni a hegyet. Hamarosan jön az új kislemezünk négy számmal, az egyikhez pedig biztos lesz videoklip is.

„S finančným príspevkom Mesta Dunajská Streda”