Függöny le?

Nem tudom, mikor határozta el Botos Éva, hogy átírja a Cseresnyéskertet, és a független színházak helyzetéről készít belőle előadást, mindenesetre a bemutató időzítése kasszandrai képességekről tanúskodik. Persze, ezt az adaptációt fél vagy egy évvel ezelőtt is időszerűnek éreztük volna, de a színházak sorát teljes létbizonytalanságba taszító tao-ügy egészen húsbavágóvá teszi (a kormány megszüntette azt a lehetőséget, hogy a cégek társasági adójuk egy részét színházaknak ajánlhassák fel, futballcsapatok számára ellenben továbbra is megtehetik ezt). Folyamatosan jönnek a hírek jegyáremelésekről, lemondott bemutatókról, még nehezebb tervezni, nem hosszú távra, a következő hónapokra is.

 

 

Az alapötlet egyszerűségében nagyszerű: Botos Éva továbbgondolta a Csehov-dráma szimbolikus gyümölcsösét. Búcsút venni egy színháztól, ami az életünk meghatározó része volt, ami nagyon kedves nekünk, amihez körömszakadtáig ragaszkodnánk, de a megváltozott világ túllép rajta meg rajtunk – egy színházi embernek magától adódó párhuzam. Megtartotta a szereplőket, kit az eredeti nevén, kit átkeresztelve (Lopahinból így lett Kis Balogh). Nagy vonalakban a felvonások, jelenetek is követik a Csehov-drámát, ahol azonban az életszerűség megkívánta, változtattak, így lett a bálból amolyan ki mit tud-os házibuli.

 

 

Hiszen a darab szerinti helyszín megegyezik a játszási helyszínnel: egy belvárosi, dohos pinceszínházban vagyunk, a pesti bulinegyed közepén, a címben is jelzett RS9-ben, folyton születő és folyton bezáró szórakozóhelyek szomszédságában. Az alkotók az egész teret bejátsszák: még az előtérben várakozva robban be közénk Mazsi (Csehovnál Dunyasa) a hírrel, hogy jönnek már Ranyevszkajáék (itt Ljubováék). A darab szerint a házban játszódó jelenetek itt a színházteremben zajlanak, a külső helyszínek egy másik térben, a kalauzunk a kettő között Firsz, az inas, aki itt Lábán Katalin, az RS9 Színház vezetője.

 

 

Szándékosan nem azt írtam, hogy ő játssza, mert éppen az az előadás egyik nagy erénye, hogy egyszerre látjuk benne a csehovi karaktert és Lábán Katalint, az elkötelezett színházcsinálót, az RS9 szívét és motorját, azt a több évtizedet, amit ennek a színháznak a létébe beletett. Nincs Cseresnyéskert-előadás, amelyben helyén valóbb lenne, hogy Firsz innen nem mehet sehova, akkor sem, ha az előadás végén lehúzza a függönyt. Ugyanígy Csáki Rita Várjáját is dupla élmény nézni annak, aki eddig általában a világosítópult mögött látta ülni, ahonnan rendezőként az előadást figyelte. Most ebben a komoly, az érzelmeit magába fojtó, szomorú lányban nemcsak az otthonát, jövőjét, de a színházotthonát elveszni látó Várja szomorúsága is benne van.

 

 

És ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül ismerni kell a színház történetét vagy más előadásait annak, aki a csRSnyést megnézi, szó sincs arról, hogy ez az előadás csak a szakmának vagy egy szűk közönségnek szólna. Ha valaki úgy ül be az RS9-be, hogy semmit nem tud róla, akkor is érteni és érezni fogja az igazságát, a színészi játék erejét. De a több-kevesebb rendszerességgel idejáróknak ad valami személyes többletet ez a helyre szabottság.

 

 

Botos Éva az átírás és a rendezés mellett a főszerepet is maga játssza. Kockázatos feladat egyszerre kívülről nézni az egészet és benne önmagát, és belülről megélni a főszerepet, de Botos Évának sikerül. Ljubova itt Bécsből tér haza, régi, otthonos világába, a színházba, amelynek még dohos-párás levegője is kedves neki. Olyan asszonyt formál, akinek a külvilág felé mutatott, folyton mosolygó, a meglévő keveset két kézzel szóró maszkja alól időről időre kibukkan a szorongás és a szomorúság. Van benne felelőtlenség, önzés, de életigenlés és energia is. Tudjuk, ő túl fogja élni a „cseresnyéskertje” elvesztését.

 

 

Az alkotók jótékonyan kerülik a fekete-fehér képleteket, így Kis Balogh sem ellenszenves, gátlástalan törtető. Mózes András rokonszenves, Ljubováért még mindig rajongó Baloghot játszik. Ő komolyan hisz benne, hogy a jól kigondolt üzleti terveké és trendérzékeny beruházásoké a jövő, és ha már kultúra, egye fene, ebbe még egy angol nyelvű vacsoraszínház is belefér. Gajevtől (Menszátor Héresz Attila) inkább le-, Ljubovától inkább elnézést kap két lábbal a földön járó prakticizmusáért.

 

 

Mindenki megtalálja a helyét a játékban, és mindenkinél érződik, hogy személyes tétje is van annak, hogy éppen itt és éppen ezt játssza. Még egy valakit emelnék ki, Búza Tímeát Mazsi szerepében. A harsányság nagyon kockázatos színészi eszköz, könnyen művelője ellen fordul. Mégis, ismerünk olyan embereket, akiknek a személyiségéhez hozzátartozik, természetes „tartozékuk”, mert így tudják kifejezni a világhoz való viszonyukat. Ilyen ez a Mazsi is. Ha néha fülvédő kell is hozzá, úgy jó, ahogy van.

 

 

A csRSnyés az a fajta előadás, amelyben minőséggé párolódott az alkotók minden kétsége, elkeseredettsége és kimondási vágya. Csehov segítségével, de a saját hangjukon tudnak szólni a szakmájuk iránti szeretetükről és félelmeikről. Esténként hetven emberhez. Kevés ez? Egy stadionnyi emberhez képest nagyon. De eddig még sokkal többen jártak nálunk színházba, mint futballmeccsekre.

 

csRSnyés

Hybridkult Produkció

Csehov Cseresnyéskert című műve alapján írta Botos Éva

Játsszák: Lábán Katalin, Menszátor Héresz Attila, Csáki Rita, Földi Csenge, Botos Éva, Mózes András, Ágoston Péter, Tallián Mariann, Búza Tímea, Károlyi Krisztián

Látvány: Kurucz Nóra

Rendezte: Botos Éva

 

RS9 Színház, 2018. november 7.

A képek forrása: RS9 Színház – Juhász Éva

(1965)
Költő, író, színikritikus. A Kútszéli Stílus és a Tánckritika szerkesztője.

Turbuly Lilla

(1965) Költő, író, színikritikus. A Kútszéli Stílus és a Tánckritika szerkesztője.