Az új mumus: a gender

Sokáig bíztunk az ellenkezőjében, de a „genderideológia”-pánik az utóbbi években végül Magyarországot is elérte. A vita kormánypárti szereplői jelenleg a transznemű gyerekek ürügyén igyekeznek elhallgattatni vagy legalább hitelteleníteni minden olyan hangot, ami akár csak a hagyományos nemi szerepek fenntarthatatatlanságát firtatja.

 

A gender (társadalmi nem) fogalmát a feminizmus második hulláma kezdte használni a hetvenes években mindazon szerepek és viselkedésformák vonatkozásában, amelyet a társadalom az egyéntől biológiai neme (sex) folytán elvár. E két fogalom megkülönböztetése nem azonos (a tévhitekkel ellentétben) a biológiai nemek tagadásával vagy összemosásával, hanem arra utal, hogy a nemi szerepek és sztereotípiák nagyobb része nem velünk született, azaz nem a biológiából fakad, hanem társadalmi szokások és elvárások eredménye. Például az, hogy a nők hordják ki, szülik meg és szoptatják a gyerekeket, biológiailag megalapozott tény. Az azonban már nem az, hogy a háztartási és gyermekgondozási feladatok aránytalan mértékben hárulnak a nőkre, és napi szinten a férfiaknak csak 14 százaléka veszi ki belőlük a részét. Ez egyrészt társadalmi elvárás, illetve megrögzött szokás, szocializáció kérdése – nem létezik olyan gén, ami a férfiakat a mosogatásra vagy a pelenkázásra képtelenné tenné. Ha a vitapartner ennek kapcsán a „természet rendjére”, netán a „teremtésre” hivatkozik, érdemes felvetni a kérdést, hogy kettőnk közül ki is az ideologikus.

Simone de Beauvoir A második nem című művében (1949) kifejtette, hogy a biológia a nőnek nem végzete, azaz nem determinálja őt a „Másik”, az alárendelt szerepére. Az őt kritizálók előszeretettel hangsúlyozzák azt, hogy a terhesség és a szülés kapcsán a „faj zsarnokságáról” beszél. Csakhogy nem szabad elfelejteni, hogy Beauvoir mindezt a biztonságos és könnyen hozzáférhető fogamzásgátlás elterjedése előtt írta. Ennél is fontosabb az a konklúziója, miszerint az, hogy a nőt mennyiben vetik vissza a teste reprodukciós funkcióival járó korlátok, attól függ, hogy a társadalom mennyi jelentőséget tulajdonít ezeknek, és mennyiben hajlandó ezeket a terheket a nő válláról levenni. „Aszerint, hogy milyen egészségügyi feltételek közt zajlik le a terhesség és a szülés, lesz nagyobb vagy kisebb a faj hatalma a nő felett”, mondja például. A szülészeti ellátás körülményeinek javítása ma is a legfontosabb feminista célkitűzések egyike.

„Az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik” – szokták gyakorta idézni, kontextusából kiragadva szintén A második nemből, ha a gender témája felmerül. Beauvoir itt megint csak nem a biológiai nem tagadásáról beszél, hanem arról, hogy azt, hogy mi a nő, milyennek kell lennie, hogyan kell viselkednie egy nőnek, ki az „igazi nő”, a társadalom konstruálja, és a „helyes” női viselkedést a nemiszerep-szocializáció által sajátítják el a lányok. A társadalmi nem elkülönítése a biológiai nemtől arra is rámutat, hogy a férfi és a női szerepelvárások térben-időben változnak – ennek csak egy példája, hogy magas sarkú cipőt először férfiak viseltek.

A feminizmus második hulláma idején született meg a nők történetét és társadalmi helyzetét vizsgáló diszciplína, a women’s studies. Később a nőtudományt, puszta jó szándékból: azért, hogy a férfiak helyzete és a nemek egymáshoz való viszonya is helyet kapjon benne, átnevezték gender studiesnak, azaz a társadalmi nemek tudományának. Valószínűleg ez hiba volt, mert az idegen hangzású „dzsender” kifejezés különösen alkalmas ellenségképzésre. Késő bánat, de a nőkutatást talán nehezebben lehetne támadni, és több okból is érdemes lett volna külön tartani az egyébként eredetileg külön szálakon is induló Women’s Studiest és az LMBTQ emberek helyzetével foglalkozó, eredetileg Gay and Lesbian Studiest (későbbi nevén Queer Studiest).

A közpolitikai térben a gender a kilencvenes években jelent meg – a Nők IV. Világkonferenciáján, Pekingben fogalmazták meg azt a célkitűzést, hogy a genderszempontot, azaz a nemek egyenlőségét minden szinten be kell építeni a döntéshozatalba. Egy-egy új törvény vagy intézkedés életbe lépése előtt meg kell vizsgálni, hogy az adott intézkedés hogyan fog hatni a férfiakra és a nőkre. (Leegyszerűsítve: stadiont építsünk vagy bölcsődét?) Ezt nevezzük gender mainstreamingnek, mely irányelvet aztán az EU és az Európai Tanács is átvette – és amely továbbra sem szól a biológiai nem megszüntetéséről vagy relativizálásáról. Az Európa Tanács áldozatvédő egyezménye, az Isztambuli Egyezmény is ilyen értelemben tartalmazza a gender kifejezést (és nem a gender identitásról, azaz nem a belsőként megélt nemi azonosulásról beszél, hanem a kívülről jövő nemiszerep-elvárásokról). A nők elleni erőszak megfékezéséhez ugyanis fontos figyelembe venni azokat a kutatásokat, amelyek a bántalmazás gyökerét a nemiszerep-szocializációban jelölik meg. Az a nézet, miszerint a férfi a család feje, a nő pedig a család összetartója, és amelyben a kisfiú a család sztárja és szemefénye, a kislányt pedig már szinte születésétől fogva a kiszolgáló szerepre nevelik, az alá-fölérendeltségi viszonyok és az erőszak melegágya.

Mindehhez kapóra jött a szélsőséges német fundamentalista szociológus, a genderpánik anyjának is nevezhető Gabriele Kuby A nemek forradalma című (távolról sem a szociológus tudományos-szakmai igényével megírt) könyve, melyben azt terjeszti, hogy a gender mainstreaming a szexuális orientáció és a nemi identitás szabad megválasztását jelenti. Ezzel máris jobban megértjük, hogy miként jutott a magyarországi kormánymédia arra a következtetésre, miszerint a genderszakot be kell tiltani, mert a gender az elmélet és a transznemű gyerekek (külföldi) pubertásblokkoló kezelése a gyakorlat. Legutóbb a Magyar Idők szerzője kapcsolta össze többlépcsős, manipulatív csúsztatással a két jelenséget, „ördögi tervként” megidézve az előző kormány rendelettervezetét, mely elejét vette volna a nemi sztereotípiák terjesztésének az óvodákban. A tervezet célja természetesen nem az volt, hogy ne lehessen a kisfiúkat és a kislányokat megkülönböztetni, hanem az, hogy az óvodai nevelés a foglalkozások, játékok során ne erősítse a „kislányoknak főzőcske, kisfiúknak kisautó” sztereotípiát. A 2010-ben hatalomra kerülő Fidesz egyik első lépése volt ezt a tervezetet eltörölni. Hogy a gender mainstreaming is megkapja a magáét, elsüllyesztették a Nemek Egyenlősége Ütemterv 2006–2010 és a Nők és Férfiak Társadalmi Egyenlőségét Elősegítő Nemzeti Stratégia Irányok és Célok 2010–2021 című dokumentumokat is, továbbá soha többé nem hívták össze a civil szervezeteket is magában foglaló Nőképviseleti Tanácsot.

A „genderideológia” ellen vívott háború, most már nyíltan nevesítve, az utóbbi két évben, az Isztambuli Egyezmény körüli vitákban még nagyobb fokozatra kapcsolt. Fundamentalista keresztény szervezetek és más, kormányközeli civil csoportosulások is egyre nagyobb szerepet kaptak benne, és a képviselők kizárólag az ő véleményüket vették figyelembe. Az áldozatvédő civil szervezeteket a kormánypárt kommunikációs igazgatója, Hidvéghi Balázs 2017 elején azzal rázta le, hogy „az igazi veszélyt” a nők számára a migránsok jelentik.

Mostanra azonban a migránsok számának csökkenésével új ellenségkép után kellett nézni, így a társadalmi nemek tanulmánya mesterképzés körüli vitában már a transzneműséget állították a célkeresztbe. (Természetesen anélkül, hogy maguk a transzneműek bárhol egyszer is megszólalhattak volna.) „Egy gendertanulmányokat folytató illetőt nagyjából úgy lehet elképzelni, mint egy olyan embert, aki maga sem tudja, hogy fiú-e vagy lány. Vagy egyik se, vagy egyszerre mindkettő” – szellemeskedett például a napokban, fogalmatlanságát nem titkolva, a Magyar Hírlap szerzője. Társadalmi nem és nemi identitás összemosása téves. A társadalmi nem, azaz a biológiai nemünkre ráépülő, idővel kisebb-nagyobb mértékben internalizált, de mindenképpen kívülről érkező nemiszerep-elvárások, és a nemek ezekből fakadó társadalmi helyzete képezi a gendertanulmányok fő tárgyát. A nemi identitás a biológiai és a társadalmi nemhez való viszonyulásból áll össze: az, hogy a nemi identitásom nő („nőnek érzem magam”), belsőként megélt. A társadalmi nemek tudománya elsősorban nők és férfiak társadalmi helyzetét vizsgálja, és a sok fejezet közül csak egyként foglalkozik LMBTQ kérdésekkel. A magyar gendertudósok közt csak nagyon kevesen érdeklődnek kifejezetten e szakterület iránt, ráadásul tudomány és aktivizmus – ez is jelentősen megkülönböztet minket az amerikai helyzettől – itthon vajmi kevéssé ér össze. Már csak ezért is abszurd az elképzelés, hogy a gender studies „politikai propagandát” folytatna.

Az persze már az egyetem hibája is, hogy egy LMBTQ jogokkal foglalkozó kurzust „Társadalmi nemek” címmel hirdettek meg, és a fundamentalista szervezet, a CitizenGo fiatal aktivistája, Zaymus Eszter éppen erre az órára ült be. De ha már így esett, tegyük fel a kérdést: mitől lesz valami „propaganda”? Ha az oktató az órán arra igyekezne a hallgatókat rávenni, hogy (mintha ez meggyőzéssel működne) váljanak homoszexuálissá vagy transzneművé, az valóban propaganda lenne és joggal válna kritika tárgyává. Egyre erőteljesebb benyomásom azonban az, hogy a konzervatív oldal egy része már amiatt is propagandát kiált, hogy az LMBTQ emberek létezését és jogait elismerjük, társadalmi helyzetüket például szociológiai vizsgálat tárgyává tesszük. Hogy Laborczi Dóra teológusra hivatkozzak, az még nem tesz valamit tudománytalanná, hogy a vizsgált jelenség valakinek nem tetszik. A konzervatív szerzők egy részét a jelek szerint már az is zavarja, hogy a nemi és szexuális másságokról nem mint bűnről, betegségről vagy aberrációról beszélünk. Egyébként reparatív terápiát ajánlani melegeknek vagy transzneműeknek – ahogy a konzervatívok egy része teszi nem egyszer – sokkal inkább tudománytalan propaganda, ugyanis a pszichológia álláspontja évtizedek óta az, hogy a melegek vagy a transzneműek „átnevelése” nem lehetséges, sőt az ilyen próbálkozások ártalmasak.

Hálás stratégia a gyerekekre hivatkozás (Gabriele Kuby könyvének címlapjára is, manipulatív módon, egy csecsemő képét tették). A fent hivatkozott Magyar Idők szerzője a tízéves amerikai crossdresser kisfiúval, Desmond Napolesszel nyit – annak ellenére, hogy egy gyerek kifutókon és Pride felvonulásokon szerepeltetését és LMBTQ aktivistának titulálását az LMBTQ közösség tagjai sem tartják helyesnek, és ennek többször hangot is adtak. Rejtély számomra, hogy egyes konzervatív szerzők – ha már magyar relevanciával nem rendelkező jelenségeket vesznek górcső alá – a kislányokat tömegesen szexualizáló gyerekszépségversenyek miatt miért nem szoktak ilyen vehemensen aggódni? Felnőtt nővé sminkelt és öltöztetett lánygyermekek – csúnya LMBTQ vonatkozása ugyan nincs a dolognak, lehet, hogy így már rendben is van? Nálunk, ahol felnőtt transzneműektől is, az EU-ban példátlanul, a közelmúltban elvették a jogi nem- és névváltoztatás lehetőségét, teljesen abszurd a vitát a transznemű gyerekek egyes távoli országokban (egyébként ott is szigorú szabályok szerint) engedélyezett pubertásblokkoló kezelésére terelni.

Fontos, hogy ne hagyjuk magunkat megosztani – nem segít sajnos a helyzeten a „genderideológia” magát baloldalinak nevező, radikális feminista kritikája sem, amely egyebek mellett a konzervatívokat megszégyenítő lelkesedéssel veszi a szájára a reparatív terápia gondolatát – és ismerjük meg egymás tapasztalatait, hallgassuk meg egymást, tanuljunk egymástól. Legyünk résen: a „genderideológia”-pánik legutolsó sorban szól a gyerekek védelméről, sokkal inkább a bűnbakkeresésről.

2012-ben többedmagával megalapította a Nőkért Egyesületet, mely egyrészt női érdekérvényesítéssel és öntudatnöveléssel, másrészt a nőtörténet és a női kultúra megismertetésével foglalkozik. Korábban műfordítással foglalkozott, erről tért át az újságírásra. Nőjogi és emberi jogi témájú ismeretterjesztő írásai, valamint publicisztikái többsége az Éva magazinban, a 24.hu-n, a Nőkért.hu-n és a Szabadnem blogon jelenik meg.

Antoni Rita

2012-ben többedmagával megalapította a Nőkért Egyesületet, mely egyrészt női érdekérvényesítéssel és öntudatnöveléssel, másrészt a nőtörténet és a női kultúra megismertetésével foglalkozik. Korábban műfordítással foglalkozott, erről tért át az újságírásra. Nőjogi és emberi jogi témájú ismeretterjesztő írásai, valamint publicisztikái többsége az Éva magazinban, a 24.hu-n, a Nőkért.hu-n és a Szabadnem blogon jelenik meg.