A jövő záloga

Tisztújító közgyűlés előtt áll a Szlovákiai Magyar Írók Társasága, folyik a kampány, a hangulatkeltés, többnyire, jellemzően, susmus formájában vagy áttételesen, mélyen a felszín és a színvonal alatt.

Gondoltam, magam is beszállok. Én is tudok elképedni, sápítozni, erkölcsi magaslesről vaktölténnyel pufogtatni és gonoszakat mondani – mért ne tudnék! –, a tájékozatlanságomat is szívesen fitogtatom, szóval, én se tartom magamat semmivel se alábbvalónak, mint a legjobbak, sajnos.

Ugye, már ez a hangmegütés is… Mintha sarokba lennék szorítva. Mintha valóban azon az oldalon állnék, ahová tuszkolnak. Mintha a sérelmek beszélnének belőlem, helyettem.

Ügyes, nagyon ügyes, hogy ezt kelletik éreznem. Hogy úgy keseredik meg a számban a pecsenyekacsa, hogy meg sem ízleltem.

Mi tagadás, ezek kacsáztak a fejemben, amíg Szalay Zoltán Az egy helyben toporgás luxusa című írását el nem olvastam. Merthogy, sajnos, úgy vállaltam el, hogy reagálok Szalay írására, hogy még nem is olvastam.

Most, hogy elolvastam, csak annyit tudok mondani, hogy aki ebben a felfokozott irodalmi helyzetben, a könyörtelen kultúrharcnak ebben a végső stádiumában ilyen higgadtan, ennyire árnyaltan képes látni és láttatni a dolgokat, aki nemcsak hogy élesen lát és pontosan, ugyanakkor higgadtan fogalmaz, hanem a lehetséges megoldásokat is úgy képes felvázolni, hogy közben egy pillanatra sem esik át a pecsenyekacsa másik oldalára, és mindezt ráadásul nem kívülről, „a kibicnek semmi se drága” szólás mentén, hanem a Társaság választmányának tagjelöltjeként teszi, az olyan erényeket csillant meg előttem, hogy nemcsak rendkívül hasznos, a progresszív kibontakozást segítő választmányi tagnak, hanem egyenesen elnöknek is el tudnám képzelni. Ezt halál komolyan mondom.

No mármost, itt állok egy heves vitairat kellős közepén, és azt kell tapasztalnom, hogy kiszusszant belőlem az indulat, és csalódást kell okoznom mindazoknak, akik szópárbajra szólítottak fel.

Nem szívesen teszem, de nagy örömmel.

A nagy szimbolikus lózungok eregetése helyett most végre lényegi dolgokról is eszmét lehet cserélni. A gyakorlati kérdésekről. Maga az íróság magányos műfaj, sem a gyakorlata, sem az etikája nem kollektív, az irodalmi élet viszont szervezést, fokozott gyakorlatiasságot igényel, kollektív cselekvőképességet. Nem szerencsés tehát e két, merőben eltérő minőséget egymásra vetíteni. Ami a Társaság programjának megvalósíthatósága szempontjából, vagyis a puszta gyakorlatot tekintve helyes cselekvés, nem biztos, hogy az író erkölcsi értékrendjébe is illeszkedik. Igaza volt Beke Zsoltnak abban, hogy a Nemzeti Kulturális Alap függetlensége mellett ki kellett volna állnunk. Fontos szimbolikus cselekedet lett volna, de súlyos gyakorlati következményekkel, a működési költségre ugyanis, sajnos, csak Magyarországról kapunk pénzt, és abban, ugye, bizonyosak lehetünk, hogy a szimbólumok nyelvén ott is értenek. Viselkedhettünk volna úgy, mint a Júdeai Nemzeti Front a Brian életében, de működési költség nélkül jószerivel semmit sem tudtunk volna megvalósítani az éves tervünkből… Kérdés, ésszerű-e konkrét kulturális áldozatokat hozni szimbolikus ügyekben. És ha nem ésszerű – és persze hogy nem az –, cselekedhet-e egy gyakorlati célok megvalósítása érdekében létre jött Társaság etikusan úgy, hogy önmagát számolja fel. Hajlok arra, hogy végső esetben talán igen. De nem hiszem azt, hogy ez ilyen eset lett volna. Talán az lett volna a megoldás, ha magánszemélyként látjuk el kézjegyünkkel a nyilatkozatot. Nem tudom, hányan írták volna alá a jelenlévők közül. Én biztosan. Ezt kellett volna javasolnunk, de senkinek nem jutott eszébe.

A Szalay Zoli által is felelevenített múlttal itt már csak terjedelmi okokból sem kívánok többet foglalkozni, csupán annyit szögeznék le nyomatékosan, hogy Zirig Árpádnak a Szlovákiai magyar szép irodalom című antológiában megjelent „verse” nem volt antiszemita, és Csehy Zoli sem találta annak jó pár évvel azelőtt, amikor az Irodalmi Szemlében egyazon lapszámban publikált verset ugyanezzel a dilettáns förmedvénnyel. A Szemlét legalábbis nem bojkottálta. Bojkottálja viszont azóta is az antológiát, amit pedig már a következő évtől kezdve az Opus szerkesztőssége állít össze – igen, jól látja Szalay, korántsem csak a SZMÍT tagjainak írásaiból. Meglepett anno ez a mondat is: „a despotikus önkényuralmi rendszer is zavart: önhatalmúlag leváltották az Opus főszerkesztőjét…”, hiszen mindaddig én abban voltam, hogy az alapszabály szerint a főszerkesztőt a Társaság választmánya nevezi ki és hívja vissza, arról nem is beszélve, hogy H. Nagy Péter tudtommal saját kérésére és a lehető legszívélyesebben adta tovább nekem a stafétabotot. Ami pedig „az egész társaság ideológiai átorientálódást” illeti, arra azt tudom mondani, hogy az elmúlt másfél évtizedben Magyarországról szinte csak Szépírók Társasága tagjai vendégeskedtek a rendezvényeinken. Sajnos, a Szépírók tavaly már nem kaptak erre a programra támogatást, úgyhogy saját erőből két Jánost hívtunk meg: az együtt verselő Marnót és Géczit. Igaz, fogalmam sincs, ők minek a tagjai. Sajnálom, de ezt el kellett mondanom. És még jobban sajnálom, hogy holmi piszlicsáré félreértések miatt úgy alakult, hogy évek óta olyan kitűnő szerzők nélkül kell megjelennie az antológiának, mint Csehy Zoltán és Polgár Anikó.

Tudom, a Szalay-írás érdemi részeire kéne itt reflektálnom, a múltidézés pedig a kiváló elemzésnek csak afféle megkerülhetetlen mellékszála volt, de – nem sajnos! – alig találok rajta fogást.

Megpróbálom tételesen és távirati stílusban, az egyes fejezetek szerint.

„A SZMÍT és a média” című fejezethez nincs is mit hozzáfőznöm. A kritika teljesen jogos.

„Műhelymunka, mentorprogram” – Ami a konferenciákat illeti, egyetértek abban, hogy ezen a téren lehetne aktívabb a Társaság. Hozzáteszem, a kezdeményezés persze elsősorban a vezetőség dolga ugyan, de esetenként lehet a tanulmányíróké és a kritikusoké is. Nekik is aktívabbnak kéne lenniük, mert a szakmai részhez csak ők értenek igazán, és ők tudják kitalálni, mit érdemes és kikkel.

A mentorprogramban magam is érintett vagyok már a kezdetektől, és hát igen, én is érzékelem a színvonalhullámzást. Ez azonban a véletlenen és a nagy számok törvényén is múlik. Hogy kiket sikerül elérni és becsalogatni a programba, az majdnem hogy véletlenszerű. Sok olyan kezdő írónk is van, akiket évek óta hívunk, de nem jönnek. Aztán egyszerre csak megjelenik jó pár tehetséges új szerző. Mások lemorzsolódnak, vagy kinövik az adott kereteket. Tudni kell, a koncepció szerint, amit hajdanán nekem volt szerencsém kidolgozni, konkrét szövegek javítgatásáról, cizellálgatásáról szól az egész, meg persze az inspiráló, tartalmas beszélgetésekről is. Az évek során sok kritika érte a mentorokat is. Hja, hát nem vagyunk mindnyájan és mindenki számára annyira csillogó szellemek, hogy fontosakat tudjunk mondani, és hát mi tagadás, némelyikünknek a saját írásai rendbetételéhez is erős idegzetű, jó szemű szerkesztőre van szükség. Már többször javasoltam a vezetőségben, hogy valamilyen formában a mentorokat is pályáztatni kellene, hogy ne csak egyszerűen azon múljék a kiválasztás, hogy ki tud vagy ki szeretne eljönni a foglalkozásokra. Eddig nem sikerült konszenzusra jutnunk. Talán majd az új vezetőségben. Az persze nem várható, hogy évente kötettel jelentkezzenek a mentori programban résztvevő fiatalok. És ez nem is csak a szakmai munka minőségén múlik. A legkevésbé azon. Eddig valójában egy kirajzásunk volt, de látni már olyan fiatal szerzőket, akik hamarost színvonalas kötettel robbanhatnak be az irodalomba.

„Könyvkiadás és érdekvédelem” – Hogy „a magyar nyelvű könyvkiadás soha nem látott válságban van Szlovákiában, az nehezen cáfolható tény. Viszont az is igaz, hogy aki könyvet akar kiadni, az mégis megtalálja a maga hazai kiadóját. És vannak esetek, hogy jobb lenne, ha nem lelné. Az igaz, hogy a „SZMÍT sokat tehetne azért, hogy a hazai magyar könyvkiadók pozíciója a lehetőségekhez képest erősödjön, több szlovákiai magyar szerző kötete legyen például jelen a hazai, valamint a magyarországi, romániai stb. könyvesboltokban és a valóban minőségi művek megkapják az őket megillető figyelmet idehaza és a határon túl is”, de ha egy kiadó fél vagy negyed gőzzel működik, azon semmilyen külső segítség nem változtat. Amennyire lehet, segíteni kell a terjesztésben és a népszerűsítésben, ami hozzájárulhat ugyan az adott kiadó rangjának emeléséhez, de a példányszám kizárt, hogy emelhető lenne olyan mértékben, hogy a bevételek teremtsék meg a kedvet és a feltételeket a terjeszkedéshez. Pályázni kell, minden arra érdemes mű megkapja az elégséges támogatást. Ha viszont nincs ambíció, a segítségnek sincs felvevő piaca.

Ennyi lenne hát… Nem egy nagy durranás, de hát nem is párbaj.

Szalay Zoltán nívós programot hirdet, és ez megelégedettséggel tölt el. Van még igény a megújulásra, és vannak belső tartalékaink, összegezhetném. Hogy ki lesz az, aki a következő három évben elnökként vállal felelősséget az elkerülhetetlen változtatásokért, az majd eldől szombaton. Én mindenesetre csak olyan jelöltre adom a voksomat, aki nem erősíti a belső feszültségeket, aki megfelelően bölcs és integratív személyiség, továbbá akinek a megfelelő eszközök is a rendelkezésére állnak, hogy a munkáját el tudja végezni. Aki semmilyen értelemben sem zálogosítja el ennek a jobb sorsra érdemes Társaságnak a jövőjét.

 

A szerkesztőség először a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának elnökét, Hodossy Gyulát kérte fel, hogy válaszoljon Szalay Zoltán Az egy helyben toporgás luxusa című, a Társaság munkájával foglalkozó írására. Miután Hodossy nem vállalta, a SZMÍT választmányához fordultunk, ennek köszönhető tudtuk közölni Hizsnyai Zoltán véleményét.