„Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet”

Dragomán György frissen megjelent, Rendszerújra című kötetében az elmúlt tizenöt évben, a legkülönfélébb felületeken megjelent novelláit és novellafüzéreit gyűjtötte össze. A terjedelmükben, témájukban és stílusukban is rendkívül változatos írások közös nevezőjét az alcím emeli ki: szabadulástörténetek. Mindkét cím ironikusnak hat: a főcím azért, mert fonákja a „rendszerváltás” szónak, és így a „leváltott” rendszer újratöltését juttathatja eszünkbe. Az alcím csak a kötet elolvasása után nyer új, ironikus felhangot: a szabadulás egyedüli lehetséges útja – már ha sor kerül rá egyáltalán – a legtöbb történetben ugyanis a rombolás vagy az önpusztítás. Bár a legtöbb novella egyéni sorsokat villant fel, nemegyszer egy fiktív, futurisztikus vagy disztópikus világ keretei között, a történelmi utalások, a társadalomkritika sok helyen tetten érhető. Már a cím és az alcím közötti feszültségben is: a történelmi példákból tudjuk, hogy a szabadulás – a forradalom – szükségszerű velejárója a pusztítás, melyet a lerombolt rendszer romjaiból újraépülő, részben az előzőt másoló, ám az egyén elnyomása, a megfigyelés és a tömegmanipuláció terén azt felül is múló rezsim követ.

A címadó novella egy részben orwelli, részben huxley-i ihletésű, technológiai alapú önkényuralmi rendszer képét villantja fel, amelyben a kontaktlencséjükön keresztül folyamatos megfigyelés alatt tartott és kontrollált állampolgárokat hazafias cselekedeteik és gondolataik alapján pontozzák és rangsorolják. A pontokért forró zuhany, esetleg édességutalvány vásárolható, de a szerencsésebbek szabadnapot vagy akár nyaralást is nyerhetnek. A lázadó elemek – ez esetben a harminc emelet magasságból, a fürdőszoba ablakából magát a mélybe vető főhős – pontjait azonnal mínuszba viszi a rendszer, megtakarításaikat pedig elkobozza. A szerző bevallása szerint a novella megírása idején még nem tudott arról, hogy a kínai államapparátus egy, a Rendszerújrában leírtakhoz kísértetiesen hasonlító, hazafias pontozási rendszer bevezetését tervezi. Nagyon úgy néz ki, hogy a valóság megint utoléri és talán le is körözi a fikciót.

 

Orwell újragondolva

A Big Brother-féle disztópiák atyjának, George Orwellnek a hatása egyébként több íráson is érezhető. A Vér című egy Állatfarmot idéző allegória, mely a vérmedvék és a húsevő vaddisznók öngyilkos háborújának képében foglalja össze kétoldalnyi terjedelemben az emberiség vérgőzös, tragikus történelmét; a Vattacukor pedig az egyik leghíresebb Orwell-szállóige parafrázisával indít: „Minden ember egyenlő, és minden élet egyformán értékes, magyarázom az ikreknek, de azért az életkorból és a jövedelmi viszonyokból és az egészségi állapotból és a genetikai kódból és az életvezetési preferenciákból elég pontosan ki lehet számolni, hogy mennyi adóbevételt generálunk majd az államnak, amíg el nem hamvasztanak majd a kívánt végtisztességcsomag szerint.”

Orwell legfontosabb művének, az 1984-nek a hatása leginkább a Rabság című novellafüzér egyes motívumaiban fedezhető fel. Az itt leírt börtön, és különösen az a cella, ahol sohasem oltják le az élesen világító, fehér neonfényt, mintha csak a Szeretet-minisztérium mélyén helyezkedne el, a szadista börtönigazgató pedig Winston Smith kínzójának, a Párt pribékjének, O’Briennek a 21. századi utódja volna. A szuperintelligens, ám megszállottan fanatikus pártfunkcionárius szavait visszhangozzák a novella kulcsmondatai is: „Ez a hely nem a büntetésről szól, nem az átnevelésről, és nem is a megsemmisítésről, egyetlen célja a megszüntetés. Akit ide zárnak, az anélkül szűnik meg létezni, hogy elnyerhetné a pusztulás szabadságát, a lét és a nemlét közötti mezsgyére kerül, létezésének egyetlen értelme, hogy tudja, többé már nem létezik. Gondolkodik, tehát nincs.” Emlékezzünk: a Párt legsúlyosabb büntetése sem a kínzás vagy az élet kioltása, hanem az, hogy élőhalottakká, kifacsart emberhüvelyekké változtatja az áldozatait, majd pedig az emléküket is megsemmisíti, kiemeli őket a történelemből, mintha sohasem léteztek volna. A börtön – és Orwellnél az egész társadalom – működését irányító, zsarnoki rendszer uralma totális: nemcsak az életre, a halálra is kiterjed.

 

 

Dragomán azonban nem egyszerűen parafrazálja Orwellt: az 1984-et idéző börtönrezsimet merőben ellentétes szemszögből mutatja be, vagyis nem az áldozat, hanem az elnyomó hatalom – a börtönigazgató – nézőpontjából. Akinek az íróasztala felett Damoklész kardjaként ott virít a szürkésbarna folt – elődje ugyanis az igazgatói irodában, az íróasztalnál ülve, a szolgálati fegyverével lőtte fejbe magát –, és aki végül olyannyira a maga által teremtett rendszer foglyává válik, hogy szinte kényszeresen azonosul a rabjaival: egyszer bezáratja magát a sötétzárkába, máskor meg a saját arcát a tükörfalú cellába zárt, félőrült fogva tartott arcára vetíti, hogy a mozgását is leutánozva váljon egylényegűvé vele.

 

A motorfűrészes agyturkászok kora

Dragomán novelláiban az a nagyszerű, hogy többféle olvasatuk lehetséges, és az első pillantásra szimpla fantasy vagy horror történetek mögött is súlyos társadalomkritika vagy politikai allegória bújik meg. A már említett Vér mellett ilyen az abszurd és a fekete humor elemeit is felvonultató Beavatkozás című, melyben egy „amatőr agysebész” készül éppen megoperálni ágyhoz kötözött páciensét, aki állítólag önként választotta ezt a szolgáltatást. Csak éppen azt felejtették el vele előzetesen közölni, hogy a műtétet motorfűrésszel, érzéstelenítés nélkül hajtják végre. Az önjelölt agysebész kampányszlogeneket idéző érveléssel igyekszik meggyőzni kétségbeesett áldozatát arról, hogy a lehető legjobb kezelést választotta. Abszurd okoskodása, demagógiája a megváltást ígérő politikai „csodadoktorokéra” emlékeztet, akik hatalomra kerülésük után a legbrutálisabb eszközökkel, érzéstelenítés nélkül akarják „meggyógyítani” a túszul ejtett társadalmat, de végül mindig csak az önálló, józan gondolkodásért felelős agytekervények szétroncsolásáig jutnak.

 

 

Mélyebb jelentéssel bírnak a sci-fi elemeket felvonultató írások is. Ezek a rövid történetek tágabb értelmezésben olyan politológiai és metafizikai problémákat feszegetnek, mint a technológia fejlődésével párhuzamosan növekvő elnyomás, amely a jövőben például az emberi elme kizsákmányolásában nyilvánulhat meg; a személyiségi jogok és a szabadság korlátozása az állampolgárok állandó megfigyelése és manipulálása által; vagy hogy egyáltalán miként értelmezhető az „ember” és a „szabadság” fogalma a high-tech társadalmakban. A szerző A fényes jövő címmel egyébként saját sci-fi novella rovatot indított a qubit.hu portálon, az itt hetente megjelenő kisprózák közül is beválogatott néhányat a kötetbe.

 

Egy regénnyi titok

„Minden novella mögött élő-lélegző világnak kell állnia, sőt, ha igazán jó a novella, akkor lennie kell mögötte egy regénnyi titoknak” – vallja egy helyütt Dragomán György. A Rendszerújra egy-egy darabja – talán csak a novellafüzéreket, például az említett Rabságot leszámítva – valóban olyan, mintha egy regényből kiragadott részlet lenne, amely azonban önmagában is tökéletesen megállja a helyét, sőt az elhallgatásnak, a sejtetésnek, a „balladai” homálynak köszönhetően válik igazán feszessé és izgalmassá a szöveg. A kötet legrövidebb novellája, a Kés a legjobb példa erre. Egy Trabant sofőrje az országút mellett elás egy kést, amellyel korábban ledöfött valakit. Nem tudunk meg semmi közelebbit a gyilkosságról, nem tudjuk meg, honnan jött az elkövető, hová tart, még csak a nevét sem. A minimalista stílus, a metsző, pengeéles, kopár tőmondatok, a belső vívódás érzékeltetése a „meg akarja tenni – nem teszi meg” igepárok váltogatásával, és az, hogy a szöveg csupán sejteti a tragédiát, olyan feszültséget képes teremteni, amely a kötet egyik legerősebb darabjává teszi ezt a kétszáz szónál alig hosszabb szöveget. A felsorolt formai és stilisztikai megoldásokat persze más novellákban is alkalmazza a szerző, de a „balladai” homály itt a legsűrűbb, a legfojtogatóbb – és mégis, a kés eltemetése után a felszabadulás érzése fut át az olvasón.

Hosszan lehetne még sorolni azokat a novellákat, amelyek miatt mindenképpen érdemes kézbe venni Dragomán György legújabb kötetét. A terjedelmi korlátok miatt ettől most eltekintünk. Ami biztos, hogy a kötet az elképesztő sokszínűsége ellenére meglepően koherens. Jól megférnek benne egymás mellett, sőt valamilyen szinten ki is egészítik egymást a fantasztikus, meseszerű vagy éppen horrorisztikus történetek, a disztópikus és sci-fi novellák, a Kafka-, Örkény- és Bodor-átiratok, vagy a gyermekkorba visszatekintő, a Ceaușescu-rendszert megidéző, tragikomikus anekdoták.

 

Ahonnan nincs visszaút

Ha egyetlen mondattal kellene összefoglalnunk Dragomán művét (merthogy szokás ilyet tenni a recenziók végén), az valahogy így hangzana: múlt, jelen és jövő elnyomó rendszereinek sötét, mozaikszerű krónikája a Rendszerújra, komor figyelmeztetés egy olyan korban, amikor egyre többen mondanak le önként a szabadságról, a látszólagos biztonságért vagy egy technológiai utópiáért cserébe, amely azonban nagyon könnyen disztópiába csaphat át. Dragomán figurái egytől egyig a lehető legkiélezettebb helyzetekben találják magukat, innen próbálnának kitörni, a szabadulás lehetősége azonban a totális, vagyis a teljes embert uralni akaró rendszerek erősödésével párhuzamosan egyre inkább beszűkül, a rend és szabadság József Attila által (is) áhított egyensúlya egyre távolabb kerül, míg végül a szabadság fogalma is értelmezhetetlenné válik. És ez az a pont, ahonnan nincs már visszaút.

 

(A cím József Attila Levegőt! című versének egy sora, mely nyolcvanhárom évvel Dragomán György novelláskötetének megjelenése előtt született. Aktualitása döbbenetes.)

 

Dragomán György: Rendszerújra. Magvető, Budapest, 2018

Fotó: Szabó T. Anna