A titok: légy intenzív és érdekes!

Sohasem kóstoltam, de az elnevezése alapján olyannak képzelem a dizájner drogot, mint Anton Lachky Speciel Society című koreográfiáját: rögtön nagyot üt, alaposan felpörget, látványos víziókkal kelleti magát, néhány perces csendes áhítat után újra kiforgat magadból, és a vége felé már nem is gondolkozol, csak rajongsz.

A koreográfiának ráadásul egyáltalán nincs káros mellékhatása, sőt. Apropó mellékhatások! A tanulmányait Besztercebányán kezdő, majd Pozsonyban és a belgiumi P.A.R.T.S.-on folytató, utána világhírű társulatokban (például Akram Khan együttesében) táncoló szlovákiai születésű, belga táncos-koreográfus nem ismeretlen a magyarországi néző előtt. A Scottish Dance Theatre-nek készített nagy sikerű Mellékhatások című alkotása ugyanis bejárván a világot, a budapesti Trafóba is eljutott. Ám ezúttal Lachky magyar együttesnek, a Közép-Európa Táncszínháznak készített koreográfiát.

 

 

Nehéz röviden megfogalmazni, hogy a belga táncalkotó munkája vajon miért hatott elementáris vérfrissítésként a KET csapatára, és miért érzi úgy az ember, hogy megjelenése a magyar kortárstánc-szcénán is valóságos revelációként hat. Pedig nem csináltat különös, sohasem látott dolgokat a táncosokkal. Viszont amit feltesz a színpadra, a legparányibb gesztustól, apró mimikarezdüléstől az attraktív trouvaille-ig minden ízében határozott, korrekt és hiteles. A magyarországi kortárstánc-alkotások zömével régóta éppen az a legnagyobb bajom, hogy olyan „mintha” koreográfiák. Mintha kidolgozott, technikás mozdulatok lennének bennük, avagy mintha artisztikus kortárs-színházi lazaság hordozná bennük a jelentést, vagy mintha direkt elvetnék a jelentést és az üzenetközvetítést, hogy csak érzésekből, hangulatokból felépítsenek és megmutassanak egy – „mintha” világot.

A Speciel Societyben sincs elbeszélés vagy lineáris történés, a benne felépülő „különös társadalom” mégsem tűnik „mintha” világnak. Az előadás szereplői hihetetlen testi-lelki intenzitással mutatják meg magukat, jelenlétük, viselkedésük éppen hogy létező, kemény világra utal. Még úgy is, hogy nem csinálnak semmi értelmezhetőt, szavakkal elmondhatót. Ez a paradoxon a színpadi különös társadalom alapvető sajátossága: hatalmas intenzitású, kiemelkedő fontosságúnak bemutatott jelenségei jórészt értelmezhetetlen-magyarázhatatlan felszínes klisék, pótcselekvések. Ebből – ha a koreográfusnak nem is volt célja társadalomkritikus tükröt tárni elénk – saját korunkra és saját társadalmunkra ismerhetünk, amelyben például elegáns külsőségeink felszíne alatt ősi ösztönvilág tombol.

 

 

A darab energikus, lerohanásszerű felütésében öt szépen fésült-sminkelt kisestélyis hölgy öt félmeztelen, de csillogóan kidíszített férfivel mutat be extrém mozdulatsorozatokat, lendületes táncos-akrobatikus rohanásokat. Szilvási Anna például diagonális irányokban arábel- és forverc-szaltókkal repked jobbra-balra, majd piruettel lezárt balett forgásvariációkban ékeskedik. Nyeste Adrienn pedig angol-spárgás csúszásmászást és cirkuszi kaucsukszám-elemeket vezet elő különlegesen és pazarul. Mindezt tamtamdobszerű kíséretre, felfokozott törzsi hangulatban. A következő tételben férfiak küldik magukat felrobbanás közeli állapotba. Felsőtestüket és agyukat felszívják, rivalizálnak; ne szépítsük: erőszakos bunkók – ez ismét egy lehetőség, hogy sokan magukra ismerjenek (bár az ilyen jelenetekben hajlamosabbak vagyunk inkább másokra ismerni).

Az etűdsorozatban előkerül egy klasszikus zenei tétel is, nem ismertem fel, de Haydn-muzsikára tippelek, Haydnról és a látott abszurd-groteszk paródiáról meg Jiří Kyliánra asszociálok. Nem áll szándékomban erőltetetten a visegrádi négyek közötti eszmei kapcsolódásokról fantáziálni, de biztosra vehető, hogy korunk egyik mindmáig meghatározó kortársbalett-koreográfusa, a prágai születésű cseh Kylián hatással volt Anton Lachkyra (is), hiszen ez az ezredforduló táján a műfajban alkotó valamennyi koreográfusra biztonsággal elmondható. Ám Lachky kicsit sem utánoz, hanem erőteljesen átértékel. A Kyliánra emlékeztető tételben meg sem próbálja felidézni a közmondásos kyliáni könnyedséget, ellenkezőleg: igen vaskos, nyers paródiával, amolyan paraszt-Kylián jelenetet kreál. Jobban is illik ez a színpadon látható különleges közösséghez, amely a klasszikus zenéből hirtelen őrületes stadionhangulatban találja magát, amire abból lehet következtetni, hogy a hangorkánban a táncosok hatalmas versenyt, gigászi küzdelmet reagálnak le. Ezt csendes áhítat követi, finom, lírai érzékenységű egyházzenei kórus éneke csendül fel.

 

 

Az áhítatban Mádi László személyében fel is tűnik egy mai kortárs guru, aki egyebek mellett színes kis zacskóból különös port szór a láthatóan üdvözülni is kész hölgyek fejére, akik ettől valóban különösen kezdenek el viselkedni, például rövidke baletthattyú-paródiát adnak elő. A néző pedig maga döntheti el, hogy a modernkori áldás dizájner, avagy egyéb szintetikus drog, esetleg valamilyen eszmei tudatmódosító szer-e.

A különös viselkedés mindenesetre folytatódik. A hölgyek a színpad elején felsorakoznak, ritmusra nagylevegőket vesznek, cuppantanak, majd hosszanti irányba jókorára nyújtják a szájnyílásukat. Egyikük-másikuk a Sikoly-filmek horrorisztikus álarcához lesz hasonlatos. Az utolsó akcióban pedig sikongató áhítattal vesznek körül egy önjelölt sztárt, éreztetve közben, hogy a nagy rajongók és a körberajongottak is egy kicsit távolabbi nézőpontból nézve mennyire könnyűnek találtatnak.

Az előadás rövid ajánlószövegében az emberi testek kapacitásáról, a test lehetőségeinek határairól esik szó. Mintha másról nem akarna szólni az opus. Látszólag nem is szól, viszont az előadáson nem is egyszer beköszönt az a ritka kegyelmi pillanat, amikor is egy látszólag „semmitmondó” stiláris-formai etűdsorozat – egy kicsit távolabbi nézőpontból szemlélve – hirtelen súlyosnak és tartalmasnak találtatik. Vagyis kiderül róla, hogy komoly jelentése is van vagy lehet, mert akár akaratlanul is, de leképezi a kort, amelyben élünk. Persze mindemellett az is nyilván igaz, hogy a koreográfus első találkozásuk alkalmával leginkább fel akarta mérni a csapatot és annak személyiségeit-egyéniségeit, vagyis a kapacitásukat, a lehetőségeik határait. Akárhogy is történt, a KET megfiatalított gárdája egyáltalán nem találtatott könnyűnek, sőt, még azt sem érzem nagy túlzásnak, hogy ezzel a produkcióval hirtelen Európa élmezőnyében találta magát. Ilyen különös (a táncos) társadalom.

 

 

Tovább törve a fejemet azon, hogy vajon mitől olyan jó, erőteljes és hatásos ez a Lachky-koreográfia, eszembe jutott Nádasdy Kálmán, a nagy tekintélyű film- és operarendező, tanár, operaházi főrendező és igazgató egyik bon mot-ja. Ha a próbán a középpontból éppen kikerült szereplő vagy kórustag megkérdezte, hogy „én itt most addig mit csináljak?”, Nádasdy szerette azt válaszolni: „Legyen érdekes!” Talán Anton Lachkynak is ez az egyik titka: a nagy intenzitás és kapacitásnövelés közben megtanította a KET táncosainak, hogyan kell a színpadon minden pillanatban érdekesnek lenni.

 

Speciel Society

(Közép-Európa Táncszínház)

Koreográfus: Anton Lachky

Fény: Fogarasi Zoltán

Táncművészek: Dabóczi Dávid, Dunai Bettina, Füzesi Csongor, Hargitai Mariann, Horváth Adrienn, Mádi László, Nagy Csaba Mátyás, Nyeste Adrienn, Ruzsom Mátyás, Szilvási Anna

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2018. november 16.

 

Fotográfus: Dusa Gábor