Motion Picture Soundtrack

Mikor először híre ment, hogy Thom Yorke első filmzenelemezén dolgozik, méghozzá egy horrorhoz (az 1977-es Sóhajok (Suspiria) idei remake-jéhez), a bejelentés nem hatott különösen meglepően. Mondhatnánk, hát mondjuk is: Thom Yorke mintha ez idáig is folyvást thrillerek és horrorok zenéjén dolgozott volna, zenei világának éteri törékenységgel kevert nyomasztó klausztrofóbiája szinte tökéletesen kompatibilissé teszi ilyesfajta szerepkörre. Persze egy egész filmzenényi lemezanyag, egy eleve mozgóképes megvalósításhoz kidolgozott kompozíció elgondolása hangsúlyos döntésekkel, nem kis következményekkel bíró művészi megfontolásokkal jár. Lényeges kérdéssé lép elő például, hogy a zene mennyiben pusztán illusztratív szerepű, avagy önértékében is megállja-e a helyét. Beszélhetünk-e a 2006-os The Eraser, a lényegében ugyancsak Yorke szólózenei munkásságához sorolható, az Atoms For Peace szupergruppal rögzített, 2013-as Amok és a 2014-es Tomorrow’s Modern Boxes után újabb önértékében is felfogható szólólemezről? Avagy a kvázi „alkalmi költemények”, az egyre többfelé ágazó, mindenféle alkalmakra készült szerzemények és kollaborációk vonulatának egy (noha ezúttal egy-egy számnál nagyobb lélegzetű) újabbikáról inkább?

 

 

A kérdés már csak azért is fontos, mert az imént említett három lemez, bár lényegesen más-más karakterrel bír, mégis jelzésértékűen az elektronika felől koncipiálódik, így a szóló- és Radiohead-koncerteken el-elhangzó, megejtő szépségű, egyszálzongorás, -gitáros Yorke-produkciók ismeretében sosem zárható ki egy-egy ilyen intimebb, organikusabb hangzású album növekvő izgalommal várt lehetősége sem. Ez irányú reményeinket erősítette meg a Suspiria filmzenelemez kvázi címadójaként előre meghallgatható Suspirium is. A Thom Yorke szerzeményei esetében nem meglepő alapstruktúrára, tehát az egyszerű és fülbemászó zongorafutamra és fájdalmas szépséggel kibomló énekdallamra, illetve az eddig nem jellemző, fúvósokkal is operáló hangszerelési megoldásra épülő dal tökéletes miniatűr beharangozása volt a lemeznek, amennyiben egyszerre volt képes felmutatni a Suspiria soundtrack két fő ambícióját is: a korábbi, zömükben elektronikus zenei Thom Yorke-munkák után a hangszeres-organikusabb zenei megoldásokhoz való visszatérést, illetve a felszabadult kísérletezést egyaránt. A rövidebb, inkább a nagy egész koncepcióját erősítő, hangulatfestő snippetek közt felcsendülő (dalszerűbb) dalok közül a lemez előtt szintén kislemezként közzétett Has Ended idézi meg először és talán legmarkánsabban az anyazenekar zenei univerzumát – a lomha basszusokkal, „pattogó” dobokkal és szétfolyós hangtengerré effektelt billentyűzéssel építkező szerzeményről könnyűszerrel elhitethető volna, hogy mondjuk az Ok Computer-időszak egyik b-oldalas szerzeménye.

 

 

Szintén izgalmas az Open Againben megvalósuló, hátborzongató hatású kísérlet, egy egyszerű akkordfelbontásra felhúzott, szintén nem agyonkomplikált énekdallam és (mindössze huszonhat szónyi) dalszöveg kísértetiesre effektelt összhatása, hát még az a zenei találkozás, ahogy mindezt lélegzetmegakasztó módon egy kórusmű (Sabbath Incantation) követi. Ahogy nem kevésbé az egyfajta posztapokaliptikus westernhatást megelevenítő The Universe is Indifferent vagy (sőt kiváltképp) a második lemez vége felé az addigi arányharmóniát megtörve lelassító, hipnotikus hatással előgomolygó monumentális (tizennégy perces) hosszúságú, avantgárd komolyzenei kompozíció, az A Choir of One. E cezúrától fogva pedig az album szinte lynchiánusan groteszk logikával lépeget mind disszonánsabb öndekonstrukciós irányba egyre nyomasztóbb, kizökkentően furcsa szónikus hangkísérleteket egymás után pakolászva, a zárlat felé haladtában fokozatosan egyre inkább a zajzene régiói felé törekedve. Bár összbenyomását tekintve kifejezetten monolit érzetet kelt a Suspiria anyaga, a zenei megoldások és hangulatok pulzáló váltakozása még a nyolcvanpercnyi teljes játékidő ellenére sem hagyja lankadni a figyelmünket. Hiszen például pont mire belefeledkeznénk a The Conjuring of Anke angyali fényességű összhangzatába, már rögvest egy felismerhetetlenné széteffektelt, szónikus vartyogásmocsár ingoványos közegében kapálózunk (A Light Green), amiből viszont az egész anyag egyik leghagyományosabb felépítésű, előadója eddigi munkásságának legtöbb védjegyét magán viselő, éteri tisztaságú zongora-ének alapú balladája, az Unmade emelkedik ki, akár egy sűrű ködből fokozatosan kibontakozó, érintetlen szépségű, magaslati táj felderengő kontúrja. Az említett stiláris-hangulati hullámzást azonban tökéletes érzékkel komponálva tartja egyazon mederben Yorke. A vissza-visszatérve beúszó egyik, illetve másik rondótéma (Suspirium – Suspirium Finale; Olga’s Destruction [Volk Tape] – Volk) minden zenei didakszist mellőzve közelíti a lemezegészt az egységében való befogadhatósághoz.

 

 

A Suspiria a szó legszorosabb értelmében valóban album, nem pedig (pusztán) egymás mellé helyezett dalok összessége. Egységesen-egységessé komponált zenei koncepció, mely – bár tételesen trackekre oszlik – valójában egyetlen komplex műalkotásként funkcionál. Zene- és zajfolyama masszívan nyomasztó, mégsem monoton vagy unalmas hömpölygéséből, mint tengerből az (olvadozó) jéghegyek, helyenként kiemelkednek elkülönülő dalszerkezetek, melyek aztán vissza is simulnak az őket körülölelő hangfüggönybe. Nem lesz meglepő a megfigyelés, miszerint az idestova több mint húsz éve kísérletezgető és a klasszikus értelemben vett popzene minden stiláris-strukturális szabályát (sikerrel) dekonstruálni törekvő Thom Yorke eddigi összes munkája közül a Suspiria a legnehezebben hozzáférhető, legkevésbé felhasználóbarát, befogadókényeztető anyag.

 

 

S mint ilyen, hallgatása még a Radiohead jellemzően nem különösebben vidám vagy könnyed zenéjéhez szokott fülek számára is megterhelő lehet. Klausztrofób, kínzó utóérzetet maga után hagyó, mégis felemelő élmény. Hogy az érezhetően nem csupán ürügyként szolgáló film jeleneteiben hogy működnek majd egyes részei, csak a mozgóképet megnézve dől el, az azonban már a filmzene meghallgatása alapján is bizonyosan kijelenthető, hogy Thom Yorke pályájának lényeges állomása ez a lemez. Félreértés ne essék, Yorke eddigi szólómunkái is kiváló és élvezetes alkotások voltak – a korábban felsorolt lemezek mellett kisebb lélegzetű, alkalmi projektjei is, divatbemutatóhoz írt zenétől más előadók számaiban való vendégszerepléseiig (mint a Modeselektor-, UNKLE-, Sparklehorse-, PJ Harvey-, Drugstore-, Flying Lotus vagy Björk-közreműködések és társaik), magában álló kislemezeiig (a legutóbbi például az exkluzívan a Greenpeace számára készült, gyönyörű videóval megtámogatott, instrumentális track, a Hands off the Antarctic című volt). Azonban mindezen munkák esetében érezhető volt valami sajátos komplementerjelleg, nevezeten, hogy minden egyes hang esetében hallható (vélelmezhető) volt, hogy az épp aktuálisan hallgatott mű nem készült volna el, ha az adott koncepció a Radiohead kollaboratív struktúrájába illesztve is megvalósítható lett volna. Nem resztlikről, csak a nagy zenekari egészbe nem vagy nem jól passzoló, de a fiókban hagyáshoz viszont túl jó művekről beszélhettünk hát eddig. Nem véletlen, hogy Thom Yorke már első szólólemeze, a 2006-os The Eraser megjelenésekor nem győzte hangsúlyozni interjúiban, hogy idegenkedik a „szólóelőadó” szóhasználattól és a kifejezéssel járó asszociációktól.

 

 

A Suspiria ezzel szemben az elsőtől az utolsó üteméig észlelhetően független marad a Radiohead-univerzumtól (még ha, naná, már csak a dalszerzői jellegzetességek miatt is, letagadhatatlanul sok szálon kapcsolódik is a Radiohead oeuvre-jéhez), létezésének kiváltó oka tetten érhetően nem csupán annyit, hogy Thom Yorke kiengedte a fáradt gőzt (maradék ihletet) két Radiohead-lemez közt. Kevésbé szerény, cserébe ambiciózusabb, grandiózusabb vállalkozás minden korábbi Thom Yorke-(„szóló”)műnél. Önértékében is fontos anyag, de (a kósza hírek szerint már készülgető) újabb Thom Yorke-lemez szempontjából is meghatározó jelentőségű lehet. Ahogy majd csak a filmet látva dől el, hogy mozgóképes felhasználása mennyiben lesz másodlagos és alárendelt a filmkompozíció nagy egészének, hasonlóképp majd csak a következő lemezt hallgatva derül ki az is, hogy valóban fordulópontot jelent-e a Suspiria szerzője munkásságában, lesz-e és főleg akar-e innentől Thom Yorke „szólóban” is vállaltan nagy hatású, nagy dobásokra készülő előadó lenni, s egyenlő elbírálásban részesül-e innentől részéről a kétféle, kétfelé felhasználható zenei ihlet? Addig is, amíg ez kiderül, nem panaszkodhatunk, mi több, el vagyunk kényeztetve, konstatálhatjuk, ahányszor újra meg újra lenyomjuk a play gombot.

 

Thom Yorke: Suspiria (Music for the Luca Guadagnino Film), 2018, XL Records