„A zene háborúmentes övezet”

Váczi Esztert nem lehet nem észrevenni, zenéjének hatása alá kerülni pedig inkább szabályszerűség, mint véletlen. Mindaz, amit közvetít, követ, az elvei, a zene érdekében végzett tevékenysége egy irányba mutat. Művészete különleges ívet ír le a hagyományos, megszokott keretektől az atipikus formákig. Komfortos mozgástér.

 

 

Hatással lehetünk arra, hogy milyen zenét hallgatnak az emberek? Miképp lehet érték- és igényteremtő zenésszé válni?

Szerintem ebben nagyon nagy szerepe van a médiának. Meglehetősen nehéz a kérdés, mert ilyenkor legtöbbször egymásra mutogatás zajlik. Szerintem az emberek azt hallgatják, amit kapnak – ugyanakkor a média abból indul ki, hogy „azzal tömjük az emberek fejét, fülét”, amire igényük van, s ezzel őket szolgáljuk ki. Nem tudom, hogy hol indul el rossz irányba a párbeszéd, de úgy vélem, ha nagyobb teret kapnának a színvonalasabb alkotások, és nagyobb arányban jelenhetnének meg az igényesebb zenei „produktumok”, akkor jobban lehetne formálni a közízlést. Tágabb kontextusban ide vehetjük a tehetségkutató versenyeket is: szerintem aránytalanul sok van az ilyen jellegű műsorokból. Ez az ország kicsi ahhoz, hogy az ilyen jellegű műsorok uralják a médiát. Egy Bécsben élő zenészbarátomat kérdeztem nemrégen erről. Ő azt mondta, náluk is létezik ilyen műsor, de nem ez a televíziós csatornák fő tápláléka. Ami nekem különösen kínos, hogy olyan emberek vállalják ezekben a műsorokban egyik oldalról a zsűri, másik oldalról a „versenyző” szerepét, akikről azt gondolom, hogy méltatlan hozzájuk. Nem tudom, miképp lehetne megoldani, mert e téren még gyerekcipőben járunk.

 

Hogy látod, formálható egyáltalán a zenei közízlés? Ha igen, milyen módon?

Szeretném, nagyon szeretném azt mondani, hogy igen. De amilyen irányba halad ez az ország kulturálisan, pillanatnyilag nem látom esélyét. Nagyon megbecsülöm a hallgatóimat.

 

A tehetségkutatókat elnézve sokszor merült fel bennem az az érzés, hogy nem egészséges viszony alakul ki a zenével. Meghatározható, körülírható szerinted a zenei alázat?

Nem tudok általános szabályt felállítani, azt viszont tudom, hogy bennem miképp fogalmazódik meg. Amikor az előadóművészi pálya szóba kerül, akkor soha nem úgy látom magamat, mint aki a sikerért csinálja, hanem mint aki a zenéért.

Az előző kérdésed tükrében: a mai fiatalok meglehetősen nehéz helyzetben vannak, ugyanis karnyújtásnyira van tőlük a rivaldafény. Ez engem sosem vonzott. Nem úgy tekintettem magamra, mint a rajongás tárgyára, hanem mint a zene egyik elemére. Fontos volt számomra, hogy a zenészekkel együtt váljak részesévé a Zenének. Csodás módon ez tud hatni a közönségemre. A zenészi perspektíva olyanfajta mentalitással jár, melyről az ember tudja, hogy lépcsőről lépcsőre kell haladni, s meg kell becsülni a másik munkáját, szem előtt tartva, hogy csakis a csapatmunka hozza meg a gyümölcsét.

 

 

Fenntartható-e a zenei alázat és a siker közti arány?

Rövid távon a zenésznek elsősorban a muzsika célját kell meghatároznia, hosszú távon pedig a zenei tökéletességre kell törekednie. Ideális körülmények között az így született zene sikerre vezet. Ebből adódik a következő fázis: a zene eljuttatása a közönséghez. Személy szerint fenntartásokkal kezelem az önmenedzselést. Naiv módon hiszek abban, hogy a zene miatt szeretnek minket, és nem pedig az egyéb járulékok miatt. Mindmáig megdöbbenek, hogy a közösségi oldalakon való aktív jelenlét, mennyire fel tudja fokozni az érdeklődést. Ez nekem őszintén szólva rendkívül nehezen megy, és elismerem, nagy hiányosságom. Semmiféle ösztönös indíttatás nincs bennem, hogy megnyilvánuljak, és üzenjek a világnak, hogy „Itt vagyok!”. Pedig ez már alapvető elvárás…

 

Milyennek látod a kortárs könnyűzenét?

Konstatálom, hogy a látvány átvette az uralmat a hangzás felett. Az olvasásról nem is beszélve. Legyen az egy koncert, ahol már szinte nem elég az élő zenekar hangszereinek és a muzsikusoknak a látványa… Kell egy kivetítő, kellenek táncosok, legyen átöltözés, egy vendég stb. A közösségi oldalakon a videóra kattint a többség, de még mindig a kép tarol, mert azt nem kell végignézni. Ha egy cikket vagy egy koncertajánlót teszünk fel, sokkal kevesebben olvassák el, mintha a képemre van írva hol és mikor játszunk.

 

Hangsúlyos számodra a zenei identitás, hogy milyen magatartás jellemez egy-egy zenészt vagy akár zenét. Szerinted mindez az egyénnel születik, vagy tanult kompetenciáról van szó?

Én nem a szüleim tervét valósítottam meg azzal, hogy zenész lettem, hanem pont fordítva történt: az édesanyám figyelmét hívták fel az óvodában a muzikalitásomra. Egyébként a megfigyelés alapú nevelésnek vagyok a híve: figyelem a gyermekem, és pontosan kirajzolódnak az érdeklődési körei, ez jó kiinduló alap lehet a továbbiakban. Fontos, hogy a szülő érzékenyen kezelje a gyermek ilyen jellegű igényeit: legyen az zenei, képzőművészeti vagy bármilyen más érdeklődés. Bíznunk kell gyermekeink ösztöneiben.

 

Milyen irányban halad a kortárs zene? Jónak, kielégíthetőnek nevezhető ez az irány?

A kortárs zene irányának minősítését érdemes azzal kezdeni, hogy a zenén belül melyik műfajról van szó. Én mindig is elég korlátozottan hallgattam popzenét. Most úgy hozta az élet, hogy a körülöttem lévő eltérő korosztályú gyerekek/kamaszok által bepillantást nyerhetek a fiatalok aktuális zenei ízlésébe. Az, hogy én ezt totálisan érdektelennek és fantáziátlannak tartom a korábbiakhoz képest, szerintem tökéletesen lényegtelen. Nem én vagyok a célközönség. További műfajok, mint a jazz és a komolyzene nyilvánvalóan fel tudnak mutatni komoly szerzőket és előadókat. Egyetlenegy jelenséggel nem vagyok teljesen kibékülve, amely nagyon is jellemző a magyar zenehallgatási kultúrára. Már régóta azt tapasztalom, hogy a magát hozzáértő közönségnek tituláló hallgatóság abban leli örömét, ha a zenei élmény, amit kap, minél értelmezhetetlenebb, mert valami érthetetlen megrögzött sznobéria folytán minél inkább összerakhatatlan a zenei kép, annál nagyobb művészi értéket tulajdonít neki. Ezt most elmondtam, mert feltették a kérdést, de egyébként egyáltalán nem szoktam késztetést érezni, hogy bármiféle minősítéssel éljek a zenei világ felé, amelyben magam is tevékenykedem.

 

 

Napjainkban divat, hogy a művészetek befogadójának megmutatják, hogyan készült egy mű, milyen háttértörténetek övezik, gondoljunk csak a werkfilmekre. Mi a véleményed, szükséges a hallgatót, nézőt bevonni az alkotási folyamatba?

Az a tapasztalatom, hogy a hallgatók vagy nézők, nevezzük közönségnek, szeretnek bepillantást nyerni a műhelymunkába. Mióta a saját szövegeimet énekelem, sokkal többet tudok megosztani a hallgatóimmal azáltal, hogy beszélek a szövegekről, azoknak születéséről, az azokat ihlető előzményekről. Ráadásul a mi dalaink, pont a magyar szövegeknek köszönhetően történetszerűek, akár két-három számon átívelő utalások is vannak benne, mintha filmet nézne az ember. Ha csupán egymás után, mindenféle konferálás nélkül végigjátszanánk a műsorunkat, nem biztos, hogy egyértelmű lenne, hogy az egyik szövegben miért éneklek Párizs egyik temetőjéről, ki az a Marcel, akinek a sírjánál megpihenek, a következő dalban hogy kerülünk Korfura, és ki a csuda az a Szimonetta egy kisbolt pultja mögött…

 

Felszámolhatók-e, áthidalhatók-e az előítéletek a zene által?

Mostanában úgy látom, hogy az anyanyelveken való megszólalás sokkal nagyobb teret nyer. Ugyanis a nemzetek sokszínűsége a folklóron kívül pontosan a nyelvben tud leginkább tükröződni. Ha egy jazzfesztiválra különböző országokból jönnek, és mondjuk nem saját számaikat játsszák, hanem egy sztenderd repertoárt, amit mondjuk a japán, a francia és a norvég ugyanúgy angolul énekel, lehetnek bármilyen kifinomult zenészek és énekesek, számomra teljesen érdektelenné válik. Szeretem a portugálok fadoját, az arab zenét, a francia sanzonokat és bármit, amit azon a nyelven énekelnek, például a rappet is sokkal jobban szeretem franciául, mint angolul, és a kedvenc előadóm már egy ideje olasz nyelven énekel, amely nyelven egy árva szót sem tudok. Talán csak köszönni. A színpadon pedig totálisan elmosódnak azok a dolgok, hogy ki honnan jött. A zene háborúmentes övezet.

 

A professzionalizmuson túl: mit jelent a zene társadalmi szemszögből nézve, mit jelent a társadalom számára? Milyen esetleges következményekkel jár a megvonása?

A zene is egy örömforrás. Az emberi lélek legmélyebb bugyrait járja át. Egyszer felemel, másszor „megöl”, mindenféleképpen hat. Csodálatos dolog. Egyszerűen csak kevesebbek leszünk, ha a zene élménye – ha nem is folyamatosan, de legalább életünk során felbukkanóan – nem adatik meg. Nem kell mindenkinek művelnie. De nagyon sokat ad az általános műveltséghez, és örömöt ad az emberi létezéshez.