Ásítások

A remake mindig is „dupla vagy semmi” típusú vállalkozás volt a filmművészetben – nem csupán az alkotók, de a közönség részéről is. Utánozzunk? Ne utánozzunk? Hasonlítgassunk? Ne hasonlítgassunk? A nosztalgiafaktorból eredő jó érzést gyakran fölülírja az eredetivel való összevetési kényszer, és bizony nem egyszer fordul elő, hogy föltesszük magunknak a kérdést: ezt most miért is kellett?

Luca Guadagnino új filmje messzire elkerüli ezt a problémát, mégpedig azáltal, hogy néhány cselekménybeli alapelemen kívül igen keveset emel át az eredeti műből. Dario Argento 1977-es, kultikus eurohorrorja sutba dobott mindent, amit a közvélekedés a zsáner szabályairól tudni vélt. A közönséget (és a kritikusokat) máig megosztó olasz rendező a giallo hagyományait követve vérben és sikolyokban úszó rémmesét forgatott, amely nem a cselekménnyel vagy a fordulatokkal, hanem a lidércnyomásszerű, asszociációkon alapuló látvány- és hangzásvilággal hengereli le közönségét. Guadagnino, aki korábban sem riadt vissza a provokációtól (Melissa P., Szerelmes lettem), és hasonlóan szélsőséges reakciókat válthat ki befogadójából, sokkal visszafogottabban nyúl a témához, ami első pillantásra meglepő lehet, ám ha alaposabban utánagondolunk, ez az önmérséklet logikusan következik az új film alapkoncepciójából, amely nem célként vagy egzisztenciális alapállapotként, hanem társadalmi üzenetek vehikulumaként tekint a horrorra.

 

 

A cselekmény váza nagyjából megmaradt, az új Sóhajok azonban drasztikusan más perspektívákat kínál. Az egyik legfeltűnőbb változás, hogy míg Argento filmje a saját jelenében játszódott, addig a remake megtartja az eredeti, 1977-es évet, így akár történelmi horrorként is aposztrofálható. A főszereplő továbbra is Susie (Dakota Johnson), a mélyen vallásos amerikai családból származó naiva, aki egy sötét éjszakán Berlinbe érkezik, hogy egy ottani neves balettintézetben tanuljon tovább. Itt hamar fölkelti a társulat főkoreográfusának, Madame Blancnak (Tilda Swinton) a figyelmét, és fokozatosan ráébred, hogy az asszonynak sötét és titokzatos céljai vannak vele – az intézetet ugyanis titokban boszorkányok gyülekezete működteti. Ezzel az utóbbi információval nem rontottam el semmilyen fordulatot, a gyülekezet létezése ugyanis szinte kezdettől fogva tudható; noha a film tartogat néhány rejtélyt és fordulatot, a hangsúly nem ezeken van, hanem részben a hangulatkeltésen, illetve a társadalomkritikán.

 

 

Ez utóbbi újdonságként hathat az eredeti film ismerői számára. Míg Argento műve mintegy mellékesen bedobja a hagyományos női-férfi szerepfölosztást, amely szerint a nő területe a természet és a misztikum, a férfié pedig a tudomány és a racionalitás, ezzel annyiban is hagyva a dolgot, addig az új szinte ráncigálja a nézőt egy feminista olvasat felé. A Sóhajok hasonló vágyteljesítő mű, mint Tarantino Becstelen brigantykja volt: ez utóbbi grandiózus fináléja, amelyben hőseink szitává lövik Hitlert, rövidre zárva ezzel a második világháborút és megakadályozva ezzel annyi borzalmat, katartikus erejű lehet. Guadagnino alighanem hasonló hatást akart elérni azzal, ahogy tárgyához közelít. A boszorkányság problémaköre mindig is kínálta magát arra, hogy a nők társadalmi szerepe és a patriarchális mitológiateremtés felől vegyük szemügyre, és az új Sóhajok bőven ki is aknázza ezt a fajta előfeszítettséget. A nőiség, az anyaság, a női szexualitás ereje itt valósággal letarolja a férfiakat, akik kizárólag áldozatszerepben jelennek meg: teljességgel tehetetlenek, minden ellenállási kísérletük kudarcba fullad. De nem marad kommentár nélkül a női hierarchia sem: az anya-lánya közti konfliktus mellett megjelenik az áruló, a férfitársadalomnak behódoló nő alakja is, akin a titkos közösség könyörtelen bosszút áll. A Sóhajok boszorkányai fékezhetetlen, abszolút hatalommal rendelkeznek: saját lányaikat, anyáikat, nőtársaikat képesek irányítani, a férfiakat pedig brutális kegyetlenséggel áldozzák föl a természetfölötti oltárán.

 

 

Guadagnino több alkalommal is dolgozott már együtt Swintonnal, aki az új film legérdekesebb, legerősebb karaktere, és hármas szerepben tűnik föl, ami sajátos olvasatot tesz lehetővé. Az eredeti műben a józan észt, a racionalitást egy férfi, Dr. Klemperer képviseli: ő az, aki mintegy megzabolázza a Susie-t fogva tartó rémálmot – fontos azonban az is, hogy végül nem jár sikerrel, hiszen Susie saját félelmeinek és érzelmeinek engedve győzedelmeskedik (?) a gonosz erők fölött, tehát nem férfi, hanem női attribútumait hívja segítségül. Guadagnino filmjében Klemperer figuráját szintén Swinton alakítja, a Sóhajok így a néző metatudását használja föl arra, hogy ironikus idézőjelbe tegye a cselekmény által fölállított férfi-női dichotómiát. Itt azonban nem ér véget a dolog: Swinton még két másik szerepben is föltűnik, amelyek közül a fontosabbik Madame Blanc karaktere, akit neve ellenére többnyire ragyogó vörösben és feketében látunk. Guadagnino műve itt szorosan kapcsolódik az eredetihez: mindkét film az érzékelhető, mindennapi valóság illuzórikus természetét és a mögötte rejtőző sötét, racionális módszerekkel megismerhetetlen igazságot helyezi középpontba.

 

 

Nagy kár, hogy a film e központi magva elvész a felszínesebb, hangosabb témák között. Guadagnino provokációra való hajlama itt a lehető legrosszabb formában kerül felszínre: aktuális (vagy annak gondolt) kérdéseket vet föl, hogy aztán semmit ne kezdjen velük. A férfi-női hierarchia mellett említésre kerül a palesztin függetlenségi mozgalom és a #metoo is, a hidegháborús Berlin által implikált politikai háttérről nem is beszélve, ezek a szálak azonban nem futnak ki sehová, a végeredmény pedig egy tematikusan túlzsúfolt és összeszedetlen mű.

 

 

A képi világot többen a Sóhajok egyik nagy erősségeként dicsérik, és az új film, dicséretére legyen mondva, ezen is megpróbált csavarni egyet. Argento filmje élénk, szinte szembántó palettát használt: bíborba hajló, természetellenes vöröseket, villódzó sárgákat, misztikus kékeket, fenyegető méregzöldeket. Sayombhu Mukdeeprom operatőr munkája ehhez képest szinte tradicionális. A korabeli Berlin borongós, visszafogott színvilágából kiugranak a ruhák és a vér élénkpirosai (Johnson valószínűtlenül répavörös hajáról nem is beszélve), de ez az elcsépelt fogás korántsem ragadja meg annyira a nézőt, mint Argento faltól falig fauvizmusa. A világítás és a színek összecsapása olykor izgalmas, álomszerű összhatást eredményez, amire a színészek játéka is ráerősít, és a filmnek kétségkívül megvan a maga vizuális egyénisége, ez azonban nem sokáig marad meg az emlékezetben. Ez utóbbira erősít rá a kísérőzene is. Thom Yorke (Radiohead) meghökkentő választás volt, különösen, ha az eredeti film zenéjét jegyző Goblinnal hasonlítjuk össze – többségében lassú, éteri dallamvilága önmagában véve kifejezetten kellemes, de itt szinte álmosítólag hat.

 

 

Mindez azonban csupán marginális jelentőségű kötözködés lenne, ha a tematikai összetettség, az aktuálpolitikai utalások és a felületesen szép látványvilág közepette a Sóhajok nem követné el az egyetlen hibát, ami horrorfilmnél megbocsáthatatlan: annyira elvész saját fontosságában, hogy még csak nem is veszi a fáradságot arra, hogy ijesztgessen. Argento műve mindent a vérfagyasztásnak rendel alá, a végeredmény pedig felejthetetlen. Guadagnino mintha nem is törődne azzal, hogy félelmet keltsen közönségében. A rejtély az első pillanattól fogva nyíltan a néző elé van tárva, a természetfölötti jelenléte explicit, és egy pillanatra sem hagyja, hogy a képzeletünkkel töltsük ki a hézagokat, így feszültséget sem képes teremteni. A realisztikusabb látványvilág és a részletesen kifejtett cselekmény lehetetlenné teszi, hogy akár egy pillanatig is úgy érezzük, egy rossz álomban vagyunk. Az eredeti 95 percéhez képest az új film 152 percig fut, és a csaknem kétszeres játékidő bizony érződik is, ami nem jó jel. Az eredeti film artisztikus, elvont brutalitása itt olcsó gusztustalankodássá válik – a képek kétségtelenül gyomorforgatók, de ez az egész szempontjából inkább hátrányt jelent, mivel a naturalisztikus jelenetek csak még szembetűnőbbé teszik a tonális problémát, amivel a film küzd. Itt-ott akadnak nyugtalanító, megfoghatatlan pillanatok, amikor visszaköszön az 1977-es mű rémálomvilága, de az összhatás így is inkább letargikus, mint komor vagy vészjósló.

 

 

Összességében véve a Sóhajok saját útjának keresése és az eredetire való reflexió eredményeként két szék között a pad alá esik: az eredetihez képest fáradt, nyúlós és tematikusan leterhelt, önmagában véve pedig inkább csak szokatlan, mint érdekes. Horrorfilmként nem igazán működik, társadalomkritikának felszínes, lélektani drámának szimpla – hiába igyekeznek a színészek a tőlük telhető legjobbat nyújtani (márpedig valóban azt nyújtják), ha se a David Kajganich által jegyzett forgatókönyv, se a rendezés nem tartogat izgalmakat. (Kajganich bevallottan nem rajong Argento filmjéért, ami aligha tett jót a végeredménynek.) Ha kíváncsiak vagyunk rá, hogyan lehet az eredeti témáról gyökeresen más művészi attitűddel filmet készíteni, esetleg érdemes megnéznünk, de készüljünk föl rá, hogy közben nem egyszer meg kell majd küzdenünk az unalommal.

 

A Thom Yorke által komponált filmzenéről szóló írásunk itt olvasható.

A film adatlapja a Mafabon.

Fotó: Koch Films