dunszt.sk

kultmag

Az Idő mint BKV-ellenőr

A februári igazgatóváltás előtt A kék madár az Operettszínház utolsó olyan premierje, amelyet még Lőrinczy György vezetése alatt mutattak be a színházban. Az előadás jó példája a leköszönő vezetőség azon törekvésének, hogy fiatal alkotókat, új irányokat emeljen be a repertoárba. Székely Kriszta rendezései mellett ezt a vonalat képviseli Szenteczki Zita másodszori meghívása is, aki 2017-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem bábrendező szakán. Első itteni munkája az igen jól sikerült, kritikusdíjra is jelölt Szegény Dzsoni és Árnika volt. Ahogy abban az előadásban, itt is több olyan alkotótársat hozott magával, akik nem az Operett művészei. Elsősorban a két zeneszerzőt, Ádám Ritát és Darvas Benedeket kell említeni, de Závada Péter költő, dalszövegíró, Bíró Bence és Kautzky-Dallos Máté dramaturgok, Widder Kristóf koreográfus és a Színművészetin most diplomázó Michac Gábor jelmeztervező meghívásával egy friss és ütőképes alkotócsapat állt össze.

 

 

Maeterlinck boldogságkeresésről szóló műve eredetileg is legalább annyira szól felnőtteknek, mint gyerekeknek. Szenteczki Zita rendezése pedig azzal, hogy elhagyja az álomkeretet, és a két testvér, Tyltyl és Mytyl vándorútját egy életen át tartó vándorlássá teszi, még inkább a felnőtt közönséget célozza meg. A testvérpár ugyanis e vándorlás során felnő és megöregszik. Négy színészpár jeleníti meg a négy életszakaszt, így 6-7 éves kortól a hetvenes éveikig követhetjük útjukat. Ennek megfelelően az Idő (Papadimitriu Athina játssza, óracsatos övvel, egy lekenyerezhetetlen BKV-ellenőr eltökéltségével) kiemelt szerepet kap.

 

 

Nem könnyű alapanyag ez a történet, mert olyan, közhelyszámba menő igazságokról szól, amelyeket nehéz úgy megjeleníteni, hogy ne hassanak közhelyesen. Hogy egész életünkben vágyakozunk az elérhetetlen után, miközben nem veszünk tudomást a minket körülvevő, elérhető örömforrásokról. Hogy bejárjuk a világot, mire nagy nehezen rájövünk, hogy otthon vagyunk igazán otthon az életünkben. Hogy életükben nem szánunk elég időt és figyelmet a szeretteinknek. Hogy lehet minderről úgy beszélni, hogy az ne legyen se túl szájbarágós, se túl elvont? Az előadás azt az utat választja, hogy felülteti a nézőt (legyen kicsi vagy nagy) a mese hullámaira, hadd sodorja a látvány, a zene, a kalandok sora, de azért a szereplőváltások ébresszék rá, hogy mindeközben telik az idő, múlik az élet.

 

 

A Kálmán Imre Terem kicsiny színpadán a kiinduló kép egy házikó váza, benne egy ágy, az elaludni nem akaró testvérpárral. (Molnár André Lukács és Krasnyánszki Stefánia Lujza amellett, hogy robbantják a cukiságbombát, úgy 6-7 éves létükre érett játékukkal is meglepik a nézőt.)  A záró képben ugyanez a házikó tér vissza, ablakában az immár idős Tyltyllel és Mytyllel (Dézsy Szabó Gábor és Felföldi Anikó). A két kép között sok-sok helyszínt és szereplőt kell megjeleníteni ebben a kis térben, amit úgy oldanak meg, hogy sokat használják a nézőtér közötti folyosót, de az egyik első emeleti páholyt is. A házikón kívül mindössze néhány díszletelem tűnik fel az előadás egyik vagy másik pontján, a látványvilág jelentősebb részét a jelmezek adják. Michac Gábor jelmezei magukon hordozzák a fiatal tervező más előadásokból már ismert stílusjegyeit, mindenekelőtt a sok helyen feltűnő, kakastaréjhoz vagy bezselézett, felkunkorított hajfürthöz hasonló díszítéseket, amelyekre a frizurák is rájátszanak. Állatokat, fákat és tárgyakat megjelenítő jelmezei tobzódnak a színekben, formákban, ötletes, apró részletekben. A kis térben van is rá alkalmunk, hogy megcsodáljunk ezeket a részleteket, legyen szó válltömésből kiálló csontokról vagy a Cukorlány szempilláiról.

 

 

Ádám Rita és Darvas Benedek zenéje jól illeszkedik a klasszikus meséhez, ugyanakkor sokszor megbolondítják egy-egy váratlan ötlettel, könnyedebb, sanzonos betéttel. Az Éjszaka (Lukács Anita remek énekhangján) például szó szerint sikítófrászt kap a Fény említésétől is, és ez a karakter akár az Éj királynője paródiájaként is értelmezhető. Vannak egészen slágergyanús énekbetétek is, ilyen például Tyltyl (Horváth Dániel) és a kutyája, Tylo (Sándor Péter) duettje. (Egyébként is: a kutyahívők többsége biztosan olyan ebet szeretne, amilyet Sándor Péter megjelenít.)  A dalszövegek viszont sokszor nem érthetők, és tekintve, hogy a viszonylag kis teremben mikroportot használnak a színészek, ez nem a tér, hanem az előadók számlájára írható. Amit azért is sajnálok külön, mert így Závada Péter dalszövegeinek egy része is elsikkad.

 

 

Nem tudni, hogyan alakul az új vezetés alatt az Operettszínház műsorpolitikája, lesz-e következő Szenteczki Zita-rendezés ott, vagy sem. Mindenesetre ebben az évadban még a meghirdetett repertoár szerint mind a két előadása műsoron marad. Mindkettő olyan munka, amelyekben hagymahéjszerűen épülnek egymásra a gyerek- és felnőtt nézőknek felfejthető rétegek. Ha a látványos mesét keressük benne, megkapjuk. De ha mélyebbre szeretnénk ásni, és az emberi élet alapkérdéseiről szeretnénk egy kicsit elgondolkodni, abban is segítenek.

 

Darvas Benedek – Ádám Rita – Závada Péter – Maurice Maeterlinck:

A kék madár

Játsszák: Finta Balassa, Molnár André Lukács, Németh Krisztián Róbert, Enyedy Réka, Varga Bernadett Violetta, Krasnyánszki Stefánia Lujza, Horváth Dániel, Cseh Dávid Péter, Simon Panna, Bojtos Luca, György-Rózsa Sándor, Csák István, Barkóczi Sándor, Kékkovács Mara, Csuha Lajos, Dézsy Szabó Gábor, Felföldi Anikó, Lévai Enikő, Kalocsai Zsuzsa, Lukács Anita, Vágó Zsuzsi, Auksz Éva, Sándor Péter, Soós Máté Bátor, Pálfalvy Attila, Dögei Mátyás, Maros Bernadett, Imre Roland, Ruff Roland, Kálmán Petra, Radics Bernadett, Baranyi Emma, Papadimitriu Athina, Ullmann Zsuzsa, Czeglédi Ákos, Melis Gábor, Fülöp Kristóf, Kató Anita

Szerzők: Bíró Bence, Kautzky-Dallos Máté e.h.

Zene: Ádám Rita, Darvas Benedek

Dalszövegíró: Závada Péter

Látványtervező: Michac Gábor

Karmester: Hermann Szabolcs

Zenei vezető: Mihalics János

Koreográfus-asszisztens: Gergely Atilla

Mozgóképtervező: Varga Vince

Rendezőasszisztens: Nagy Bea, Lenchés Márton

Koreográfus: Widder Kristóf

Rendező: Szenteczki Zita

 

Budapesti Operettszínház, Kálmán Imre Terem, 2018. december 5.

Fotó: Dudás Ernő