Weegee-képek Budapesten

„A világ összement” – halljuk gyakran az utóbbi időkben. Ez az állítás a fotográfia birodalmában is egyre inkább élővé válik. A fotóhónap rendezvénysorozata Párizstól Budapesten át Pozsonyig (vagy ha úgy tetszik, fordított sorrendben) régóta széles körben ismert. Ennek jegyében szoktuk látogatni jelképes és valós országhatárokat is átlépve egymás eseményeit, keresve a szakmailag izgalmas élményeket. A fotóhónap azonban nemcsak a szakmának és a szakmáról beszél. Időről időre más és más módon a nagyközönséget szintén megszólítja. Ez történt, történik most Budapesten is. A Magyar Fotográfusok Háza, közkeletű nevén a Mai Manó Ház fotóhónapi kiállítása a Nagymező utca 20. szám alatt várja a látogatókat. A tárlatnak otthont adó intézmény, a 19–20. század fordulóján hírnevessé vált fényképész, Mai Manó egykori műteremháza pár lépésnyire az Andrássy úttól a turistaforgalom szempontjából is kedvező helyen van. A kiállítás címe: Weegee – a híres, 1935–1960 Kurátor: Baki Péter. Az idei magyar fotóhónapot bemutató kiadvány borítóján is egy Weegee-kép látható.

A Weegee név már az elhíresült fotográfusé. Az újszülött Usher Fellig az akkor éppen az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó, a Lembergtől kissé keletre fekvő Złoczewben jött a világra 1899-ben (ma Ukrajna). – Micsoda történelem jutott annak a szerencsétlen sorsú településnek és környékének; róla beszélve mindig meg kell jegyezni, hogy az adott pillanatban éppen melyik állam fennhatósága alatt áll/t. Egy időben Lengyelország is birtokolta, hosszú időn át pedig a „nagy és hős” Szovjetunió. Egy osztrák publicista, Martin Pollack, aki Tarnow felől indulva Csernovicon át Lembergig imaginárius vándorként vezeti végig az olvasót, érzékletes képet nyújt e tájék hányatott múltjáról is. (Galizien. Eine Reise durch die verschwundene Welt Ostgaliziens und der Bukovina, 2001.)

A galíciai zsidó Fellig család gyermekének élete modellszerűen alakult. A századelőn kivándorlás Amerikába, hányatott körülmények közötti élet New York érdes részében – ekkor kapja az Athur keresztnevet –, korai iskolaelhagyás, ifjúkori alkalmi munkák a puszta létfenntartás érdekében. Kanyargós életútja fokozatosan a fényképezés felé vezeti, a sajtóorgánumokhoz eljutó fotográfus mögött a húszas évek közepére már bőséges élettapasztalat áll a világvárosi infernóról. Weegee pályafutása pregnáns cáfolata Szekfű Gyula kortársi vélekedésének, miszerint a galíciai zsidók Amerikába érkezvén nem asszimilálódtak, hanem oda helyezték át azt az alacsony kultúrát, amelyet őseiktől örököltek (Három nemzedék, 1920). A múltat tekintve a fotográfus útja kicsit olyan volt, mint amit az egykori dán bevándorló, Jacob Riis (1849–1914) tett meg, aki asztalosi alapképzettségével prémvadász, vasútépítő munkás és utazó kereskedő lett az Újvilágban, mielőtt New Yorkban rendőrségi fényképész tudósítóvá és szociofotóssá vált. Riis még magnéziumport villantott az általa éjszaka felkeresett banditafészkekben, hogy felvételeihez fényt nyerjen, Weegee már akkor modernnek számító vakuval felszerelve járta a nagyváros sötétjét. Fototechnikai közelítésben nézve ennek következményei meg is látszanak képein; a kemény „ponfonvilágítás” erőteljes kontrasztokkal rajzolta meg figuráit. Ők voltak a peremen, ahogy a szociálpszichológia mondaná, s ők voltak azok, akik Weegee által dokumentáltan annak rendje és módja szerint a szó szoros értelmében le is szakadtak „a peremről” – alkalmasint erőszakos halálba zuhanva, ahogy a fotográfus képein láthatjuk. Súlyosabb különbség a két fényképész alvilág-képei között, hogy amíg Riis 19. századvégi csavargói, banditái face to face nézetben szinte szánni való pitiáner csirkefogók (How the Other Half Lives: Studies among the Tenements of New York, 1890), addig alig pár évtizeddel később Weegee képéről bilincsbe vert rendőrgyilkos néz ránk. Ennyi „fejlődést” hozott a közben eltelt idő.

Nagyon életszerű, ahogy Mary Warner Marien A fotográfia nagykönyvében (2011) kommentálja a fotográfus munkájának eredményeit. „A felvillanó vaku éles fényében készített, bűntényeket és erőszakos haláleseteket megörökítő képei […] nem voltak egyediek. A mindenütt jelen lévő bulvárlapok elegáns vizuális szótárat és egy sor városi figurát hoztak létre (holttest, zsaru és bűnöző)…” Azt is mondhatjuk, hogy az amerikai fotográfus egykori munkavégzése nem fotóművészeti volt. Valóban nem, mert az inkább az igazi élet lenyomatát adta, olyannak, amilyennek New York sötét valóságában mutatta magát a harmincas–negyvenes években. Weegee munkássága a riport művészetét jelentette.

Egy hotellépcső monoton módon ismétlődő feliratsora azt üzeni, hogy a folyamatos, mechanikus szuggerálás hatékony lehet. Az éjszaki bíróra váró szereplők megjelenítése felrúgja a harmonikus képkompozíció szabályait; az előtér életlen foltjai drabálisan nagyok, mert a mélységélességgel való tudatos bánásmód által a fotográfus a háttérben lévő figurákat vette élesre. A néző szinte a jelenetben lévőnek érzi itt magát; talán ágaskodnia is kell, hogy láthassa a háttér alakjait. Egy fiút letartóztatnak, mert lánynak álcázva mutogatta magát – milyen régen is történt ilyesmi Amerikában… Utcagyerekek önfeledten fürdőznek az alkalmi vízsugarakban, mígnem a rendőrök véget vetnek az ingyen adódott szórakozásnak. Tűzoltók kisembereket mentenek ki égő házakból, versengve a dokumentálásért, hogy aztán besöpörhessék az elismerést az első segítő hősiességéért – beszélhetünk itt még humanizmusról? Felnőtt és gyerek hajléktalanok alusznak lépcsőházakban; addig legalább nem érzik életük szerencsétlen voltát. Egy idős emberpár az ivóban; arcukon groteszk, bizonytalan eredetű mosoly, nemigen lehet eldönteni, annak örülnek-e, hogy nyomorúságos állapotukhoz képest ezúttal a sörük mellett ülhetnek, vagy úgy vélik, hogy vidám képet kell vágniuk ahhoz, hogy a fényképezés által az örökkévalóság részévé válnak.

Weegee képei a nyers erő és az erőszak megtestesülését jelentik, hatásuk titka valószínűleg ebben rejlik. Kortársa, a magyar származású Brassaï (1899–1984) hasonló időszakban fényképezett éjszakai Párizsa finom esztétikai elemeket is hordozott, a Weegee-felvételek a brutalitás lenyomatai. Fotográfiai szakmai értékek itt, és értékek ott, csak éppen más és más természetűek.

Minden, az amerikai fotográfus munkásságára vonatkozó visszatekintés felidézi: annak érdekében, hogy ne csak napra-, hanem percrekész legyen a fényképezésre, már megszerzett szakmai tekintélye birtokában Weegee a rendőrségi információk elérésére alkalmas rádió-adóvevőt használhatott. Így igen gyorsan eljuthatott a tudósítást igénylő cselekmények színhelyére. Erről olvasva óhatatlanul felbukkan annak ismerete, hogy pár évtizede egy akkor még fiatal magyar fotóriporter, Urbán Tamás (1945) fülhallgatóval felszerelve aludt budapesti lakásában, s így éjszakai rendőri riasztás esetén laborálásra is alkalmas autójával gyorsan a tetthelyen teremhetett. A módszerek, az eszközök korszerűsödnek, az elszántság és az áldozatvállalás a szakmai hatékonyság érdekében viszont változatlannak tűnik…

A budapesti Weegee-kiállítás 104 képe tematikailag rendkívül heterogén. Ami mégis egységessé teszi az egészet, az a felvételek által képviselt tartalom. Nagy valószínűséggel állítható, hogy Weege valójában társadalomtörténész volt, csak fényképezőgéppel dolgozott a társadalom egy jól körülhatárolható zónájában. Pár képe bekerült a Museum of Modern Art gyűjteményébe is. 1968-ban kiállítási, könyv- és filmsikerek után halt meg New Yorkban.

Az ismeretlen fotográfus képén a királyként ábrázolt Weegee (1956) kezében a jogar mellett stílszerűen a fényképező apparátus látható; király volt ő egy királyokat nem ismerő országban: szakmája szimbolikusan koronás királya.

Weegee – a híres, 1935–1960 a budapesti Mai Manó Házban 2019. január 20-ig látható.