dunszt.sk

kultmag

Rendhagyó művészetterápia

A rajz- és animációs filmek kapcsán a nézők többségének leginkább a gyerekeknek szóló, ám felnőttek számára is élvezhető alkotások jutnak eszükbe. Magyarországon ugyanis a rajzolt történeteket (legyen az rajzfilm vagy képregény) valamiért még mindig inkább a gyerekeknek szóló műfajnak tekintik, noha számos olyan rajzfilm és -sorozat létezik az egyes japán animéktől kezdve a Rick és Mortyn át a Libanoni keringőig, melyek kimondottan az idősebb közönség számára készültek/készülnek, hiszen mondanivalójuk főképp a felnőttek számára érthető és releváns. Természetesen Magyarországon is készültek már ilyen jellegű alkotások; gondolhatunk például az egyik legnagyobb, és legtöbbrétegűbb magyar drámának, Az ember tragédiájának (Jankovics Marcell) adaptációjára, a klasszikus Grimm-mesét parodizáló Hófehérre (Nepp József), vagy akár a szintén felnőtt közönséget megcélzó Ne hagyd magad, emberkére (Dargay Attila) is. A Ruben Brandt, a gyűjtő a magyar animációs filmek felnőtteknek szóló vonalához tartozik, mely egyedülálló módon ötvözi a pszichológiát, a művészettörténetet és az egyes zsáner műfajok elemeit.

A film keletkezésének történetéhez szorosan hozzátartozik a rendező-író-tervező, Milorad Krstić évekkel korábban saját képösszeállításához (Das Anatomische Theater) készített, az animációs filmével megegyező címmel bemutatott színházi előadása is. A Forte Társulat színész-táncosai által előadott darab alapvetően és a tematikához illően a vizualitásra helyezte a hangsúlyt, ezért bár az alaptörténet akkor még kissé kidolgozatlan maradt, de csírájában már minden olyan fontosabb momentumot és elképzelést tartalmazott, melyeket a Ruben Brandt, a gyűjtő markáns és eredeti jellemzői közé sorolhatunk. Épp ezért bizonyult remek választásnak az animációs filmforma, mely bravúros módon képes elegyíteni a képzőművészet különböző stílusjegyeit, s ezekből összegyúrva létrehozni egy eredeti képi világot.

A történet címszereplője egy elismert pszichoterapeuta, aki a szituációs gyakorlatokkal egybekötött művészetterápia eszközével gyógyítja a betegeit, ám őt magát éppen az egyes festmények életre kelt alakjai (például Velázquez Margarita infánsnője vagy Botticelli Vénusza) támadják meg álmaiban, s problémájának megoldását a kérdéses képek megszerzésében látja. Ebben segítségére van legújabb páciense, a kleptomániás Mimi, aki hatékony csapattá formálja a Ruben Brandt terápiájában részt vevő bűnözőket. Miközben a világ összes neves múzeumát végigrabolják a Ruben álmaiban/hallucinációiban megjelenő képzőművészeti alkotásokért, nyomukba szegődik Kowalski, az amerikai magánnyomozó, valamint a tekintélyes összegű nyomravezetői díjra áhítozó maffia is.

Noha a Ruben Brandt, a gyűjtő elsősorban a festményekre fókuszál, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a vizuális megjelenítés által megteremtett utalásrendszer nem csupán a képzőművészeti alkotásokra korlátozódik, hanem a filmeket is bevonja a játékba. Ily módon a készítők egy olyan animációs világot hoztak létre, melyben még az első látásra jelentéktelennek tűnő és mindössze 1-2 másodperc erejéig feltűnő házmesterné falra vetülő árnyéka is egy klasszikussá vált filmjelenetet idéz meg. Műfaji tekintetben az animációs film főként a film noir, a rablásfilmek (heist-filmek), a thriller és a kalandfilmek világát és atmoszféráját idézi meg, ám ez csupán keretként szolgált a művészi koncepció megvalósításához. A hangsúly ugyanis valójában nem a történetre került, hiszen a már említett műfajok szinte minden jellemző elemét (autósüldözés, rendőrök átverése, élet-halál harc stb.) magán viseli, és bár kétségtelenül pörgős, bizonyos pontokon mégis kissé repetitívvé válik, vagyis az alkotás erőssége nem a cselekményben rejlik elsősorban. Ugyanakkor Milorad Krstić filmjét épp ez a kettősség teszi élvezetessé; az általa felépített világ ugyanis egyszerre ismerős és ismeretlen, akciódús és művészi, így a laikusok is élvezhetik, ugyanakkor a művészettörténetben járatosabbak számára is bizonyára minimum két megtekintés szükséges ahhoz, hogy az egyes utalásokat felismerjék.

A műfaji elemek kapcsán már említett eklektika a több rétegű utalásrendszer révén teljesedik ki az animációs filmben, mely már a szereplők kinézetében is tetten érhető, hiszen tervezésük során Krstić minden bizonnyal sokat merített Pablo Picasso kubista stílusban készített festményeinek figuráiból. Ez az egyedülálló stílus nemcsak eredetiséget hordoz magában, hanem egyfelől lehetővé teszi a figurák sztereotippá válása – mely a zsánerfilmekre jellemző fordulatok miatt akár be is következhetett volna – veszélyének elkerülését, másfelől pedig izgalmas kontrasztot képez a valósághűen ábrázolt környezettel. Ily módon egy olyan sajátos képi világ jön létre, mely erősen eklektikus jellege ellenére is egységesnek hat, hiszen ebben az animációs közegben tökéletesen megférnek egymás mellett a valós fizikai jelleggel bíró szereplők a kétdimenziós, több szemű vagy akár több fejű alakokkal, akik a számunkra egyaránt ismerős és ismeretlen képzőművészeti alkotásokat szemlélik. Ez az ismeretlenség abból adódik, hogy az egyes képek – egy kivételtől eltekintve – nem eredeti kinézetükben, hanem a film képi világához igazítva, „remakelve” jelennek meg, azaz e módszer révén az animációs film sajátos stílusjegyeket létrehozva reprezentálja a befogadás folyamatát, melynek során a műalkotásokat megpróbáljuk sajáttá tenni, „magunkon átszűrni”, hogy ezáltal mondanivalót/értelmet közvetítsenek számunkra. Ugyanakkor a műalkotások animáció világába való inkorporálásával a film a külvilágból érkező képi ingerek álmodás révén való áttranszformálódásának, s ezáltal a tudatalattival való összekapcsolódásának bonyolult folyamatát is megragadja, hiszen Ruben rémálmait az apja festmények vetítésével végzett pszichológiai kísérlete idézi elő. A film nyitott végkifejlete (Mimi álma) – melynek tekintetében akár még a doppelgänger-olvasat (Ruben=Kowalski) is felmerülhet – remekül magába sűríti a művészet emberi elmére gyakorolt hatásának kétpólusosságát is; az egyes képek ugyanis egyszerre lehetnek felkavaróak és rémálmot okozóak, ugyanakkor az önkifejezés és a tudattalan megjelenítése általi felszabadulás eszközei is, ahogy az például Mimi álmában látható, mikor is a maga festette kép lényege feltárul.

De a képzőművészeti alkotásoknak a saját képi világhoz való igazítása nemcsak e tekintetben fontos tényezője a filmnek, hanem azért is, mert feladványként is szolgálnak a felismerésükön igyekvő néző számára, s ez a „játék” különösen Ruben Brandt álmai kapcsán válik igazán izgalmassá, melyekben a néző a festmények kontextusából kiszakítva találkozik azok egyes alakjaival.

A Ruben Brandt, a gyűjtő nemcsak azért tekinthető szerzői filmnek, mert igen sajátos művészi koncepció mentén alkották meg, hanem mert Milorad Krstić nem kizárólag rendezőként és forgatókönyvíróként, hanem tervezőként is közreműködött az alkotás létrehozásában, melyben a képzőművészeti alkotások és a filmek átértelmezése mellett a zenei utalásoknak is fontos szerep jut, melyeket Cári Tibor zenéje is kiválóan megtámogat.

Milorad Krstić alkotásának eredetisége nemcsak az animáció, illetve a pszichoanalízis és művészettörténet közötti viszony (vizuális) boncolgatásában mutatkozik meg, hanem az egyes képi (és zenei) utalások alkotói koncepcióhoz való igazítása által létrehozott különleges atmoszférában és képi világban is. S bár az animációs film 12-es besorolást kapott, s az alkotók szerint gyerekek számára is élvezhető, a horrorfilmbe illő álomjelenetek, illetve az alkotás komplexitása okán inkább 16 év felettieknek ajánlott. Emellett pedig – mint arra már a film több kritikusa is rámutatott – remekül lehetne hasznosítani a művészettörténet, de véleményem szerint akár még a média- és filmelmélet/-történet órákon is, tehát mindenképpen érdemes lesz elgondolkodni a jövőben az alkotás középiskolai és egyetemi tananyagba való beépítésének lehetőségén.

Fotók: Mozinet

A film adatlapja a Mafabon