dunszt.sk

kultmag

Nézd legott utópiának…

A színházi évadból alig több mint három hónap telt el, mégis már három tipikus kortárs hordaábrázolást láttam budapesti táncszínpadon. Ebből messzemenő következtetéseket persze nem akarok levonni, de egy gondolat mégis megfogalmazódik bennem: lehet, hogy a sokáig látványosan kísérletező, új irányokat és utakat kereső kortárstánc révbe ért, és a hordaábrázolás témájára találás egyfajta desztinációs manifesztum? Merthogy ha erről a témáról van szó, a műfaj valósággal elemébe kerül, és minden előnyös vonását, formáját-tartalmát markánsan meg tudja mutatni.

Utoljára éppen e felületen számolhattam be a szlovákiai születésű belga Anton Lachky Speciel Society című koreográfiájának bemutatójáról, amelyben vad, állati ösztönök, avagy éppen gyarló emberi gyengeségek vezérelte, mai, trendi külsőségek között élő különleges közösség életébe pillanthatunk be. A Trafó legfrissebb táncbemutatójának, a Duda Éva Társulat Utópiájának nagyon hasonló az alapképlete: a társulatvezető koreográfiájában szintén igen speciális társadalom mutatkozik meg, amelynek – egyfajta ősi önmagukra találástól napjainkig tartó – fejlődési szakaszai, átváltozásai is rövidke órába sűrítve megjelennek. Különbség viszont, hogy míg Anton Lachky végig az elvonatkoztatás berkeiben marad, Duda Éva sokkal konkrétabban fogalmaz, sőt, határozott üzenetet is küld.

Az évad első – véleményem szerinti – hordaábrázolása egyébként Frenák Pál W_allja volt, szintén a Trafóban. Frenák már évek óta hordaszerű közösségeket vagy azok egyes tagjait ábrázolja, elvontan, trendi látványossággal. A W_all és az Utópia közös jellemzője az is, hogy fókuszba kerül bennük a közösségen belüli különbözőség és másság kérdése. Frenák ezt fogyatékos, kerekes székes előadó és egészséges táncosok közös szerepeltetésével mutatja fel, Duda Éva pedig beszédesen-jelentésesen különbözőféle egyedekből álló szereplőgárdát szervez össze, bizakodással érzékeltetve az eltérő bőrszínű, neveltetésű és képzettségű egyének összeférhetőségét.

A három koreográfus biztosan nem egymást utánozza. Nyilván figyelik a műfaj aktuális világtrendjeit, de azt sem epigonokként (Frenáknál ez azért is kizárható, mert az ő egyéni stílusa, témái már évtizedek óta jellemzők rá). A kortárstánc viszont (illetve annak egy tekintélyes területe) mintha tényleg megállapodott volna, mintha visszaszorulóban lenne az állandó, kényszeres újat akarás, hiszen egy idő és egy elért mérték után a sokkolónál nem lehet még sokkolóbb, minimalistánál még minimalistább, deformálónál még deformálóbb, elvontabbnál még elvontabb, meztelenebbnél még meztelenebb, civilebbnél még civilebb, avagy hagyományosszínház-ellenesnél még inkább hagyományosszínház-ellenes megoldásokat találni. Mintha az újszerű hajhászásának külső-belső kényszere helyett előtérbe kerülhetne (újból) az alkotók-előadók egyénisége és anyagmegmunkáló tudása, melyek révén – akár egy-egy hordaábrázolás kereteiben, rendszeresen visszatérően – mindenki felmutathatná a véleményét a világról, amelyben élünk. Mert – mutatis mutandis – valamennyi műalkotásnak implicite mégiscsak ez a célja.

A hordaábrázolásnál a kortárstánc azért van igazán elemében, mert szinte végtelen sok kedvenc motívumát megjelenítheti benne. Megmutatkozhatnak a látszólag konszolidált társadalmi rend felszíne alatt működő, mélyen primitív, ősi, sőt állati ösztönök, a közösségbe tartozás és a kivetettség stációi, az egyéni szuverenitás vs. csordaszellem ellentmondásai, a befolyásoltság és manipulálhatóság. Egy horda belső szerkezetéből – mint cseppből a tengerre – következtetni lehet a mikro- és makrokozmoszra egyaránt; hordák mindig mindenhol vannak: a primitív ősközösségi társadalmakban és a 21. századi nagyvárosok terein, sikátoraiban, esetleg láthatatlanok vagy virtuális közösségekben szerveződnek. Hordák közös vagy belül dolgozó egyéni indulatait, valamint különböző tevékenységeiket hálás feladat megkoreografálni, mert az anyagban lehetnek közös, vad táncok, csoportos harcok és párviadalok, megjelenhetnek lírai ellenpontok, átélhetővé válik az önzés és a felelősségvállalás másokért, az egoizmus és az altruizmus, a közösségi eszme összetartó ereje és a kirekesztettség.

Mindezek megfigyelhetők Duda Éva Utópiájában is. Az előadás elején mozdulatlanul álló, majd épphogy meg-megmozduló, önmagát, hangját és identitását kereső furcsa társasággal találja szembe magát a néző. Egyszerűen, „táncosan” vannak felöltözve, de elegánsak, némelyikük pólóján felfestett belső szervek, testvázvonalak, egyesek arcán stilizált ősi festékcsíkok. Konkrétan hangot is próbálnak kiadni, mint akik beszélni tanulnak, furcsa halandzsa nyelven hamar be is indul a hordatagok között a kommunikáció. Ekkorra már felismerheti a néző, hogy nem, származás, képzettség és életkor tekintetében is mennyire különböző egyedekből áll a csapat. Vannak táncszínpadon igen szokatlanul erős testalkatúak, közülük az egyik fekete bőrű „afro-magyar” nő: a budapesti születésű, Kortárstánc Főiskolát végzett, igen erőteljesen, stílusosan és jól táncoló Sessi Krisztina; a fiatal, dinamikus táncosok között felbukkan az ötödik X felé tartó, apai részről bissau-guineai származású ismert magyar színész, Kálid Artúr. És jelen van – korát meghazudtoló formában – a magyar kortárs tánc egyik doyenje, Lőrinc Katalin is.

A bábeli zűrzavarból közösséggé fejlődő csapat végigmegy az ismert történelmi-társadalmi stációkon: szakrális törzsi táncokba szerveződnek, vélt vagy valós ellenféllel szemben egységbe tömörülnek, lezajlanak nő–férfi párviadalok, kirekesztések, újbóli sorba beállások. Rövid időre eljön a fegyelem és a militáns jelszavak világa is. Mindeközben napjaink jelenléte is folyamatos: a játékteret hatalmas mai, modern, ostorívű országúti lámpák veszik körül – egyelőre a fényük nélkül. De a szereplők mozgása is hamar elér a mába, ennek egyik első csalhatatlan jele, amikor manökenszerű járással „kifutón” mennek végig, majd meg-megállnak a színpad elején a nézőkkel szemben, és groteszk-torz mimikával és gesztusokkal már kifejezetten korunk eltorzult, erőszakos médiavilágára utalgatnak. Innen csak egy lépés a diszkó-őrület, amelyben éppen Sessi Krisztina pakol ki egy igen emlékezetes tánc trash-csokrot, amelyben a twerkelés mellett balett- és magyar néptánc-elemek is békésen és illeszkedőn elférnek. Ezt követően a nyelvek, a stílusok mellett a műfajok is kezdenek egymásba csapni: Taba Benjámin átmegy „prózai színészbe”, és proklamáció ízű szöveget kezd felmondani az óceánon úszó óriási műanyag szemétszigetekről, melyek eltüntetésére egy egyetemista hatásos módszert eszelt ki elméletben.

Szimpatikus és komolyan veendő utalás ez arra, hogy korunk egyik legfontosabb kihívása a bolygónk állapota, környezetünk megvédése. A rendező-koreográfus óvatosan és csak rövid ideig „csempészi be” a jelenetet az előadásba, ám ennek direktsége akkor is kicsit zavaró. Az alkotó a kísérő anyagban lekerekített üzenetet jelentetett meg egy „élhetőbb, jobban berendezett világról”, és felteszi a kérdést: „Miért olyan nehéz együtt lenni, egymás mellett élni?” A színpadon szerencsére nem kísérli meg a válaszadást, hanem az előadás vége felé „csak” a visszavonhatatlanul a mába jutott-vetett horda életérzését és világát jeleníti meg – média-trashként ránk zúduló, lehengerlő globális zene- és táncegyvelegben. Ebbe aztán minden jöhet, ahogy csak a csövön kifér.

A befejezés mégis egy lecsendesedett, elgondolkodtató lírai kép. A magasban egyre erősebben világítanak a mai utcai lámpák, és ez a törzs tagjait mintha megzavarná. Nincs új a Nap alatt – hangzik a mondás, de mintha egy ideje nem ugyanaz a nap sütne le ránk. Kálid Artúr vezetésével el is döntik az egyik oszlopot, hogy közelről megvizsgálják a fényforrást, de utána is csak zavartan toporognak. Miközben a csapat egyik príma, fiatal táncos tehetsége, Rácz Réka barokk operaáriára fájdalmas szólót lejt. Talán mégsem olyan kerek ez az utópia. Duda Éva az Utópiáját mintha szándéka szerint utópiának kezdte volna, de a bejezése – korunkba érve – disztópiává sikeredett. Madách Imre szállóigévé vált sorait kiforgatva mondhatnánk: Nézd legott utópiának, és reménykedni fogsz.

Duda Éva Társulat: Utópia
Alkotók / előadóművészek: Csuzi Márton, Gaál Júlia, Ivanov Gábor, Kálid Artúr, Lőrinc Katalin, Rácz Réka, Sessi Krisztina, Taba Benjámin, Tóth Laura, Vitárius Orsolya, Weinemer Ádám Zénó
Zene: Kunert Péter
Zenei producer: Kovács Jeromos
Jelmez: Kiss Julcsi
Fénytervező: Kovács Gerzson Péter
Konzultáns: Veress Anna
Produkciós asszisztens: Csák Bea
Produciós vezető: Czveiber Barbara
Tér, koncepció, rendezés: Duda Éva

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2018. december 7.

Fotók: Mészáros Csaba

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket