dunszt.sk

kultmag

A veszteséggel beszélni Istenhez

Izsó Zita Éjszakai földet érés című kötete 2018 októberében jelent meg a Scolar Live sorozatában, a kiadvány négy ciklusra bontva negyvennégy verset foglal magában. A borító digitális rajz design technikája egy felskiccelt, háromszívű polippal és az őt körülvevő, háttérül szolgáló űrrel egyszerre kölcsönöz könnyedséget, súlytalanságot, illetőleg patetikus távlatot a paratextuális elemeknek. Ezt a heterogenitást csak tovább fokozza homályos, nehezen fókuszálható, ugyanakkor izgalmas vizuális asszociációival a bevezetésül álló mottó: „Minden lépésetek az űrön át / virágzó szigetté válik, / ahova a többiek lépni tudnak”, mely egy először 1988-ban Franciaországban megjelent spirituális útmutató műből, a Mallász Gitta által szerkesztett és lejegyzett Az angyal válaszolból származik.

A cikluscímekből összeolvashatóvá válnak konkrétabb aspektusok is: egy, a repülési szaknyelvből átvett és újraértelmezett fogalmi struktúra vonul végig a köteten, mely az emberi szubjektum különböző magasságokban tartózkodását eltérő stációkként konceptualizálja. Elindulunk a földtől, hogy aztán vissza is térjünk oda, miközben az ontológiai keretek állandóan kimozdulnak a megismerhetetlen, a transzcendens irányába, így a versek fókuszában éppannyira jelen van egy absztrahált síkon mindig felfelé törekvő, ahogyan a fizikain fölfelé, majd lefelé irányuló (ív)mozgás. Ellenhatásként ezt a – látszólag áthidalhatatlan – fizikai distanciát a humán tudat képes ideig-óráig megszüntetni, a távlatokat összehuzalozva, az isteni princípiumot pedig beúsztatva a szövegkorpuszba. „Hónapok óta vagy úton, / mégsem mersz a szabad ég alatt aludni, mert ereidbe beszivárog az éjszaka, / csuklóidra ráfonódnak a levágott növények / épphogy sarjadó ágai, / és a füledbe neszez a párját kereső madár, / szád megtelik esővízzel, / és valahol a tudatod alján ott tekeregnek / az elfelejtett isten kimondatlan szavai.” (16.)

A biopoétikai irányultságú értelmezések számára sem érdektelen fókuszváltások (a nonhumán tapasztalat beékelődése a humánba) mellett a kétezertízes évek nemzetközi migrációs kihívásaihoz kötődik tematikailag szorosan Izsó bevezető ciklusa, nem véletlen, hogy a kötet első versének első sorában az elmúlt években szimbólummá átlényegülő szír város, Aleppó jelenik meg referenciapontként. Az otthonukat elhagyó tömegek tranzitlétének identifikációs kihívásaihoz szólnak hozzá ezek a versek, noha szövegről szövegre eltérő lírai beszédpozícióból, mely olvasatomban arra világít rá, mennyire más és más módon artikulálhatóak e folyamatok tapasztalatai. A beszélő pozíciójának szóródása – a befogadó és a kibocsátó országok dichotomikus kulturális tengelye – szerint manifesztálódik a szemtanú, az empata, az eseményeket átélő belső, illetve az objektivitás felé tendáló külső (hírközlő) nézőpontja, és ebben a felosztásban a nyelvi alapállásnak – tehát hogy érvényesül-e egyfajta aposztrofikus (ön)megszólítás avagy sem – konstitutív szerepe van. Jóllehet, a versnyelv intenzitása azokban a szövegekben érvényesül leginkább, amelyek a személyes tragédia újraélését imitálják.

A háborúhoz mint általános társadalmi jelenséghez köthető a nőkön elkövetett szexuális erőszak – egy patriarchális rendben a kaotikus állapotra hivatkozva átmenetileg sajnálatosan legitimált – tünetegyüttese, ugyanakkor ezt a reprezentáltság szintjén irodalmilag már kissé elcsépelt problematikát Izsó kötete képes feltölteni új tartalommal:  az elnyomó férfi – elnyomott nő kategóriák merev szembenállását felül kell vizsgálnunk, hiszen ennek a mátrixnak éppúgy kiszolgáltatottjává és  megalázottjává válik az apaként definiált szülő is. Szembeötlő, ahogy a didaktikus ábrázolás helyett a jelenet képileg eleven színrevitelével ér el fokozott hatást a költő, ami kifejezetten erényként értékelhető. „Bárcsak elpusztult volna akkor az otthonunk. / Akkor most nem lennének falak, amibe apám / addig üti az öklét, míg véres nem lesz, / és miközben kirángatták, / nem koppant volna a küszöbön a húgom feje.” (23.) A családi kapcsolatok szétzilálódását, a saját hazához, otthonhoz való diszpozíciók virulens felszámolódását, kényszerű újrakonstruálását és a veszteségek irreverzibilitását pásztázzák a kötet első szakaszának versei.

Ahogyan az erőszakról, úgy a szeretetről szóló beszéd sem magától értetődő, hanem folyamatos szemantikai felülvizsgálatra szorul, mert eleve a konvencionális elvárások ellenében hat. Látható itt az a költői törekvés, amely a megszólalásra és kiváltképp az emberi beszédre rendkívüli hangsúlyokat helyez: a kimondásnak, illetve az annak előzményeként vagy következményeként felfogható hallgatásnak világ- és lényegalkotó, konstitutív szerepe van. A verbalizált üzenet egyúttal közvetíti azokat a performatív aktusokat is, amelyek a beszéd kísérőjelenségei. „Egyszer csak odajön egy ember. / Lerak egy gyertyát, és te / megkérdezed, mit csinál. / Azt mondja, / minden hónapban egyszer körbejár, / és imádkozik azokért, / akiket senki sem látogat. / Te ránézel, és rájössz, / hogy a szeretet néha egészen gyökértelen, / nem jelent mást, / mint továbbadni valamit, ami nem a miénk. / Az intézetben úgy tanították, / harminckétszer kell megrágni egy falatot. / Vajon egy szót hányszor kell, / míg lenyeljük, és végleg kimondatlan marad.” (35.) A kommunikáció e kiemelten kezelt, szubsztanciális megközelítésével Izsó lírai nyelvezete mindamellett, hogy olyan költői beszédmódokhoz kerül kísértetiesen közel, mint amilyen a Pilinszkyé („És váratlanul ébredünk majd, / mint egy felhasogatott varrat, / olyan lesz a tekintetünk” – 51.), egyúttal feleleveníti a keresztény misztika hagyományát is, mely a kommunikáció hívőktől hívőkhöz intézett, intim jellegében kristályosodik ki.[1] Ez a felismerés a kötet mélyszerkezetéhez és a versek műfajaihoz (ima, fohász, Szentíráshoz írt lelki kommentár) is magyarázatot adhat. A misztikakutatás kontextuális irányzata a keresztény misztika világból kitörni próbáló törekvéseit (felemelkedés), az emberi élet valóságába radikálisan belebocsátkozó tendenciáit (alászállás) és az állandó isteni jelenléthez megérkező tudati tapasztalatait (áttörés) tartalmazza[2], és e kategóriák analógiába vonhatóak az Izsó-kötet ciklusainak repülőgép-allegóriájával, mely szintén e mozzanatokat foglalja magában. A versek Istenre (akár mono-, akár politeista megfontolásból) mint fölfoghatatlan titokra tekintenek, ezzel pedig a negatív teológia misztériumjellegét visszhangozzák, amely vagy tagadó formájú kijelentésben, vagy olyan állításban beszél a transzcendensről, amely a hiánytapasztalatot fogalmazza meg. „Mindenütt csak ovális, lapos kövek, / hallgatásra ítélt isteneink kitépett nyelvei.” (31.)

A harmadik és a negyedik ciklus a veszteségtudat rezignált, fájdalmat sem nélkülöző érzetében kulminál: a Zuhanórepülésben a női szubjektum anyaszerepből való kirekesztődése, a gyermekszülés individuális vágya és az ellene működő biológiai-anatómiai gátló tényezők helyeződnek a versek fókuszába, majd ez a fókusz a kötetcímadó ciklusban kibővül és átterjed a betegségben vagy végelgyengülésükben a halállal szembenézni kénytelen családtagok és hozzátartozóik viszonyának analízisére, anélkül hogy a konkrétabb témaválasztás hangváltást vonna maga után. Izsó ezekben a szövegekben is megkísérli a szokatlan szituációk előállítását, az anyai ragaszkodás eleddig ismeretlen mélységeit tárva fel. Az interperszonális kapcsolatokban valamiféle istenkísértés tárul fel, a színre vitt karakterek tanúságtételükkel a világ rideg és túlontúl józan logikája ellenében fejtenek ki hatást, mintegy a gyásztapasztalatban védekezőleg búrát vonva önmaguk és szeretteik – ebben az esetben a fogyatékkal született gyermek – köré. „Aztán beszélsz hozzá tovább, / és hiába kopog be az ápoló, / hogy lassan indulnod kellene, / te tudod, hogy már nem lesz más dolgod. Soha többé nem kell sietned. / Az idő lelassult, / mint egy téli álmot alvó állat szívverése.” (68.) Az alkalmazott metaforák és hasonlatok kitüntetett bázisa, cél- és forrástartománya mindenkor az emberi beszéd, egy pillanat erejéig sem távolodunk el attól a kezdettől jelenlévő intenciótól, miszerint a legszélsőségesebb kiszolgáltatottságban is Istenhez fordulunk a kommunikáció révén. „Talán ezúttal megmarad, ismételgeted. / Szavaid olyanok, / mint a földrengésveszélyes területre épített / templomok.” (59.) A kötet a halálperspektívát az elmúlásban felismert test szinekdochikus megjelenítése és emlékezetbe idézhetősége által egyszerre szűkíti le és tágítja ki. „és már sosem egyben jutsz eszembe, / csak felismerem néha más embereken / a hajad vagy a szemed színét, / így raklak össze, / magamban megszámozom a részeid, / mint a kutatók a tengerbe zuhant repülőgép / megtalált roncsait.” (80.)

Kétszeres kötelességet ró az élőkre a gyásszal való szembesülés: a holtak eltemetésének és az itt maradottakkal közösséget vállalásnak az imperatívuszát, ami csakis belső késztetésből származhat, míg az emberi szubjektum az intraperszonalitáson keresztül éli meg az interperszonalitást, e közvetlen közvetettség paradoxonában érintve meg az isteni princípiumot. „A túlvilágban nem nagyon hiszünk. / Titokban mégis arra gondolok, / ha eltemettük az utolsó felmenőt, / valahol egy hulladékgyűjtő mélyén / az óráink, a nővéremé és a bátyámé is, / egyszerre járni kezdenek, / mint egy bűneitől megszabadított, / feltámasztott polip három szíve.” (76.)

Izsó Zita verseinek szuggesztív, inspiráló jellege a kötet végéig kitart, mindazonáltal a gazdagon burjánzó és meghökkentő képek olykor nyelvi igénytelenségbe vagy ötlettelenségbe fulladnak (lásd a Víz alatti felvétel című vers kamaszosan csengő metaforái közül egyet kiragadva: „táskádban egy üveg bor, / benned pár bontatlan érzés” [43.]), továbbá a vonatkozó és visszaható névmások túl sűrű, indokolatlan használata a gondolatfűzés körülményességére is rávilágít. Ezek a zavaró aspektusok azonban összességében eltörpülnek és végül feloldódnak a veszteségpoétika magas színvonalú és árnyalt megjelenítésében, az ember és Isten közötti szövetségkötés e különös kísérletében, a kommunikatív szituációk monomániás újrapozícionálásában, amelyet a szerző az Éjszakai földet érés szövegkorpuszában egyidejűleg létrehoz.

Izsó Zita: Éjszakai földet érés. Scolar, Budapest, 2018

Jegyzetek

[1] „Keresztény síkon a misztikus tapasztalat egészen kiélezett és sajátos értelemben vett performatív szólétesülés: maga az Ige egyesül azzal, akinek megadatik, hogy megtapasztalja, önmagában véve kimondhatatlan módon, ám olyan formában, amelyet a misztikus tapasztalat alanyának éppen kimondhatatlansága miatt kell újra és újra kimondania. Megtestesülvén ugyanis az ember számára végső soron kimondhatatlan isteni az ember – Isten inkarnatorikus tettének kegyelméből – újra és újra feltámaszthatja és gyümölcsözővé teheti önmagában. Ezzel kapcsolatban voltaképpen nem az a feltűnő, hogy az egyesülés tapasztalata összemérhetetlen kimondhatóságával (nyelvi szempontból efféle inkommenzurabilitás minden lelki tapasztalattal együtt jár), hanem az, hogy a misztikusok ismételten hagyják meglepni magukat ettől az összemérhetetlenségtől, és örömmel szenvedik el, hogy meglepettségük paradox módon ismételt performatív szóvá válik. Még ha a hallgatás lenne is a misztikus tapasztalat végső nevezője, csak performatív és beszédes hallgatás lehet, amelyben a misztikus kifejezi magát.” Alois M. Haas: Misztika és irodalom, letöltés ideje: 2018.11.24.

[2] A citált Haas a zürichi egyetem nyugalmazott ógermanista professzoraként, illetve számos misztikatörténettel és misztikaelmélettel foglalkozó könyv szerzőjeként is e hármas osztatú kérdéskört járja körül életművében.