Senkinek sem való vidék

A Nem szegényeknek való vidék című dokumentumfilmet 2017-ben mutatták be, de valószínűleg a 2018 őszén a parlamenti többség által megszavazott, az úgynevezett életvitelszerű közterületen tartózkodást tiltó törvény lehet az oka, hogy mostanában láttam több ismerősöm üzenőfalán felbukkanni a videó linkjét. A cím a Coen fivérek filmje és Cormac McCarthy azonos című regénye címét, a No Country for Old Ment idézi (magyarul mindkettő Nem vénnek való vidék címen jelent meg). A dokumentumfilm A Város Mindenkié csoport életébe és tevékenységébe enged bepillantást.

Az AVM több szempontból is egy speciális civil szervezet: nincs bejegyezve, nincs fizetett alkalmazottja, nincs formális vezetősége, tagságát pedig együtt alkotják hajléktalanok és lakásszegénységben élők, valamint a velük szövetségben álló, őket segítő középosztálybeli, biztos lakhatással rendelkező aktivisták. A céljuk nem tűnik túlságosan bonyolultnak: senkit ne lehessen büntetni csak azért, mert nincs fedél a feje felett, és mert nincs hova mennie, illetve hogy mindenki lakáshoz juthasson. A megoldás is kézenfekvő, mivel Magyarországon több az üresen álló lakás, mint a hajléktalan ember. Ennyire egyszerű lenne?

Egyrészt igen, másrészt nap mint nap halljuk az érveket, hogy miért nem könnyű az aluljáróban, az utcán vagy az erdőben élőket elhelyezni. A hajléktalantörvény életbelépése után fellángoló vitákban gyakran elhangzik például az állítás, hogy akik éveket vagy akár csak egyetlen telet is eltöltöttek fedél nélkül, azokat már nehéz visszavezetni a társadalomba. Sokan beszélnek a hajléktalanok alkoholbetegségéről vagy drogfüggőségéről is, elhallgatva, hogy az nemcsak a nyomor oka, de a következménye is lehet. Megemlítik néha azt is, hogy vannak olyan nonkonformisták, anarchisták, punkok, akik tényleg maguk választják ezt az életet, de nyilvánvaló, hogy ők vannak kevesebben.

Ezerféle sors létezik: ki lehet zuhanni rendezett családi életből, el lehet veszíteni munkahelyet létszámleépítés, testi vagy mentális betegség miatt, de bele lehet születni a mélyszegénységbe, és fel lehet nőni állami gondozottként is. Egy ötvenperces dokumentumfilm nem törekedhet arra, hogy a maga teljességében mutasson be mindenféle életutat, néhányat mégis megismerhetünk közülük, és a film nem hallgatja el azt sem, hogy a probléma több évtizedes: rengetegen veszítették el egzisztenciájukat a rendszerváltás vagy a gazdasági világválság idején. Ami a használaton kívüli épületeket és az üres lakásokat illeti, tény, hogy jelentős részük lakhatatlan, de A Város Mindenkié aktivistái szerint a lakhatóvá tételük csak akarat kérdése.

A legkiszolgáltatottabbak számára viszont még az is nehézséget okoz, hogy egyáltalán segítséget kérjenek. Pedig csak be kell menni az önkormányzatra, és kérni kell egy lakást. De amilyen egyszerű leírni ezt, olyan nehéz megtenni. A kamera rögzíti, ahogy néhány erdőlakó az őket támogató aktivistákkal a kerületi vezetőknél próbálkozik. Később látjuk, ahogy saját kezükkel kell lerombolniuk a maguk által összetákolt kunyhókat – hajléktalanszállóra küldik őket, mielőtt a lakáskérelmükre válaszolnának. „Mi van, Bandi, sírsz? Ne sírjá’, baz’meg!” – mondja valaki egy barátját vigasztalva. Utóbbi aztán a kamera felé fordulva jelzi, hogy beletörődött a sorsába: „Nem tudunk mit csinálni. Ha menni kell, menni kell.”

Ugyanilyen megrázó a parlamenti bizottsági ülésen forgatott jelenet, ahol az ismert kormánypárti politikus egy jól begyakorolt és közönyösen odavetett mondattal válaszol a lakáskérelem ügyét felkaroló, szintén ismert ellenzéki képviselőtársának: „Ön pontosan tudja, hogy amit kér, arra semmilyen szabály nem ad lehetőséget.” Aztán mintha még az ő arcán is valamiféle megrendülés futna át, de a döntést ismerve biztos csak rosszul látom. Ha éreznek is bármit a döntéshozók és a végrehajtók, az eredményen ez nem látszik. A nincsteleneket megalázó helyzetbe hozó lakáskérelem mellett az AVM a kilakoltatások megakadályozásában is próbál segíteni a polgári engedetlenség amúgy legális módszerével, de itt is falakba ütközik:

A csoport egyik legismertebb arca a kulturális antropológus és környezetpszichológus végzettségű Udvarhelyi Tessza, akit az egyik jelenetben egy önkormányzati lakás felújítása közben kalapáccsal a kezében láthatunk. Elmeséli, hogy a társadalmi igazságtalanságok dühítették fel, és a mai napig motiválja, hogy igenis lehet tenni valamit ellenük. Egy másik gyakori megszólaló Misetics Bálint szociálpolitikus, aki egy kamaszkori élményével magyarázza, hogy miért választotta ezt az utat: kertvárosból bejáró gimnazistaként kellett rendszeresen metróaluljárókban megfordulnia, és akkor tapasztalta először, hogy kétféle Budapest, két különböző Magyarország létezik.

Az egyenlőtlenség a csoporton belül is jelen van, de ahogy maga a szervezet, úgy a film alkotói sem helyezik a privilegizált helyzetben lévő, iskolázott, jól kommunikáló tagokat a biztos lakhatáshoz, kapcsolatrendszerhez, anyagi és kulturális javakhoz nehezebben hozzáférők fölé. Fontos szereplő Lakatosné Jutka, aki árvaházban nőtt fel, sokáig bántalmazó kapcsolatban élt, és alkalmi munkákból próbálja eltartani magát. Vagy Csízi Zsolt, a miskolci gyárbezárás egyik áldozata, aki továbbra is hajnalban kel és dolgozik, de a fizetéséből szintén nem futja emberhez méltó lakhatásra. Vagy Horváth Sándorné Krisztina, akitől elvették a gyerekeit, és csak akkor kaphatja vissza őket, ha az erdőből végre egy felújított lakásba költözhet. Vagy Csorba Jani, „az erdő kapitánya”, és felesége, Erika, akik kunyhót építettek és közösséget alakítottak ki maguknak.

Az ő történetük különösen tragikus: mire az önkormányzattól lakást kapnak, és a csoport segítségével sikerül azt felújítaniuk, előbb Erika legyengült szervezete adja fel a küzdelmet, majd az egyedül maradt Jani dönt úgy, hogy nem szedi tovább a tuberkulózis elleni gyógyszereit. Misetics Bálint szerint az elnyomó rendszert általában úgy képzeljük el, hogy a hatalom a tömegbe lövet egy tüntetésen, vagy az ellenzékieket elviszi egy fekete autó, és bár nálunk nem történik ilyesmi, sokan abba halnak bele, hogy nem kapnak segítséget. Udvarhelyi Tessza pedig elmondja, nem tud haragudni a nehéz helyzetben lévőkre, viszont annál mérgesebb azokra, akik pozícióiknak köszönhetően tehetnének valamit az egyenlőtlenségek csökkentése érdekében, mégsem tesznek, sőt éppen a szakadékokat mélyítik.

Bihari László filmje mégsem bűnösöket, hősöket és mártírokat ábrázol, hanem egy aktuális problémát dokumentál józanul, túlzások és hatásvadászat nélkül. Pár nappal ezelőtt hallottam, ahogy az egyik kormánypárti tévé egyik vitaműsorában az egyik beszélő fej kijelenti, hogy van elég férőhely a hajléktalanszállókon, csak éppen a kényes ízlése miatt nem hajlandó mindenki beköltözni oda. A Nem szegényeknek való vidék viszont bemutatja azt is, hogy mennyire tud valaki örülni egy kalapnak vagy akár egy cipőnek is. Nem olyannak, amit egy butikban, kényes ízléssel válogatva talált magának, hanem amit egy kukából szedett ki éppen. Nem kell mindenkit sajnálni, de azon a vidéken, ami nem való a szegényeknek, és ahol ráadásul egyre több a szegény, ott előbb-utóbb a gazdagok sem érezhetik biztonságban magukat.

A film csak Magyarországról elérhető, itt látható.