dunszt.sk

kultmag

A léleknyavalyákról

Milbacher Róbert első regénye egy olyan korszakban játszódik, amelynek az író egyben kutatóként is a szakértője. A 19. századi lélektani krimi tárgya a korszak irodalmi életében élénk diskurzust eredményező tragédia, amelynek hőse egy drámaíró, az eset 1847-ben történik, Csengery Antal szerkesztőségben.

A szöveg pontosan úgy működik, mint az esethez kötődő 19. századi korpusz. Vagyis ahogy arra a Milbacher-regény egyik fő forrásának szerzője, Szilágyi Márton is utal tanulmányában, csak látszólag szólnak Czakó Zsigmondról ezek az írások, a valóságban sokkal inkább alkotóiknak a halálhoz és/vagy az irodalomhoz fűződő viszonyait tematizálják. Ugyanakkor Milbacheré valamiben mégiscsak különbözik tőlük: Míg azok csak ritkán reagáltak egymásra, addig ez a mű az egykori felügyelő gondolatain, reakcióin keresztül a létrejött kordokumentumok – hivatalos és irodalmi – együttes ismeretének feltételezésével igyekszik valamiféleképp új meglátásba helyezni az esetet, és így egy alternatív korabeli véleményt rekonstruálni. A rend őre kivételes helyzetben van, mert számára elérhetőek azok a dokumentumok is, amelyek a közéleti diskurzusban megnyilvánuló szerzők számára valószínűleg ismeretlenek voltak. A történet szerint Hummel József városi alkapitány kínosan precíz és pontos ember, aki szembesülve egykori hanyagságával, minden kapcsolatát bevetve igyekszik újra rekonstruálni az eseményeket és jobban megismerni Czakó Zsigmondot, mint magánembert és művészt. Annak reményében kezd neki a kutatásnak, hogy pontatlanságai nem vezettek végzetes tévedéshez az ügy megítélése kapcsán, s az fel sem merül benne, hogy esetleg magát a tettet vagy a tettest ítélheti meg a nyomozás végeztével másképp. Ennek érdekében pedig felrúgja napi rutinját, be nem vallottan üres és unalmas életének kereteit, és megszegi az általa annyira istenített rendszer törvényeit. Hummel nem fiktív alak, az eset kapcsán pedig a Pest városához intézett jelentéséből egyértelműen leszűrhető tényleges hanyagsága: a dokumentumban a tanúkat nem nevezi meg, rosszul adja meg Czakó születésének helyét és idejét, valamint az eset helyszínét és fő szemtanúját.

Az alapszituáció hasonló, mint a 2012-ben a Magvető gondozásában Szeghalmi Lőrincz álnév alatt megjelent Levelek az árnyékvilágból című műben, ahol 1839-ben a tudomány józan embere, egy orvos tapasztal misztikus dolgokat, és belső kényszer vezérli, hogy saját szakállára nyomozzon, hogy a jelenségekre megnyugtató, racionális magyarázatot nyerjen.

Az utószó fikciója szerint a regény a Kisfaludy Társaság bűnügyi pályázatára 1867-ben beérkező egyetlen, névtelenül beadott alkotás. Nem csak a kerettörténet teremt meg egy korabeli fiktív dokumentumot, amennyiben a sosemvolt pályázatról tudósít, hanem a történet megoldása is. Míg a történet egészét az az elv alakítja, hogy „beszéljenek helyettem a korabeli dokumentumok”, addig maga a megoldás már egy fiktív, de az irodalmi legendáriumban rögzült szövegegyüttesen alapul. König Róza alakján keresztül a szerelmi csalódásból elkövetett öngyilkosság elméletét Versényi György vetette fel 1882-ben. Czakó rokonainak megjegyzésére hivatkozott, miközben azt is állította, hogy a bizonyítékul szolgáló levelek az asszony hagyatékából kerültek elő. Ezeket a leveleket azonban sem Versényi, sem más irodalomtörténész nem látta, azonban itt, a regény fiktív keretei között mindannyiunk számára elérhetővé válnak – részben egészen mások vállára helyezve ezzel egyetemben az erkölcsi felelősséget.

A bűnügyi regénynek nem volt hagyománya a korszakban, ami ennek a műfajnak a vonzáskörében említhető, az talán Kölcsey Vadászlak című novellája. Ugyanakkor voltak olyan, a magyar kulturális életbe is beszüremkedő világirodalmi jelenségek, amelyek egy ilyen pályázat kiírását ösztökélhették volna. A regény tulajdonképpen egy lélektani krimi, amely oidipuszi sémára épül – mert a Czakó megismerésére való törekvés mögött tulajdonképpen Hummel saját lelkiismeretét teszi próbára. Így valójában nem is a lejegyzett vallomás hanyagsága zaklatja fel, hanem a lélek hanyagsága – annak az eshetőségnek a gondolata, hogy mind az elkövető, mind az általa istenített rendszer nem ítélhető meg feketén-fehéren. A moralitás, az erkölcsi kérdés, az előítéletek, és nem a törvényszegés szempontjából kérdőjeleződik meg. Az olvasó számára úgy tűnhet, hogy Hummelnek nem lesz nehéz feladat saját lelkiismeretének megnyugtatása, a korabeli mentalitásnak megfelelően ugyanis az öngyilkosság mind egyházi, mind állami részről elfogadhatatlannak minősül, s így egyszerre számít bűncselekménynek és halálos bűntettnek: az öngyilkosság tényét sok esetben azért is igyekeztek a közeli hozzátartozók eltitkolni, mert az öngyilkost az egyházi törvények szerint nem lehetett szertartásos keretek között, megszentelt földbe eltemetni. Hummel tehát ebben a mentalitásban/normarendszerben nőtt fel, s számára minden, az esettel kapcsolatos érzékenyítő gesztus, álláspont ugyanolyan őrültségnek tűnik, mint maga a tett. Hummel a téma kapcsán keletkezett romantikus szépirodalmat olvasva csak még jobban megbizonyosodik igazáról, miközben az öngyilkosságról szóló tudományos értekezés és az értekezés következtében tett reakciói a XXI. századi befogadó számára tűnhetnek egyfajta sajátos őrültségnek. Annyiban azonban feltétlenül érzékelhetjük az eset társadalomra gyakorolt negatív hatását, és részben igazat adhatunk a nyomozónak, amennyiben aktív éveivel kapcsolatos beszámolóiról is hírt kapunk az elbeszélés során. A nyomozó benyomása saját tapasztalaton alapszik abban a vonatkozásban, hogy a közéleti vagy hivatalos személy által elkövetett hasonló tettek mintakövetésre sarkallhatják azt, aki valamilyen módon az öngyilkost példaképének tekintette, érzelmileg közel állt hozzá, vagy valamilyen formában egy közösséghez tartozónak vélte magát vele. És ilyen esetet az irodalomtörténet-írás egyébként a jelen tragédia kapcsán is ismer: 1853-ban Szécsényben egy Ferenczy Teréz nevű költőnő szíven lőtte magát egy íróasztal mögött, amin Czakó Zsigmond korabeli arcképét helyezte el.

Összességében a skandináv krimik lassan hömpölygő, ám a feszültséget folyamatosan fenntartani képes, fojtogató, nyomasztó atmoszférájára emlékeztethet minket ez az alkotás, az első pillanatától kezdve. Az újságcikk hatására magát lecigarettázó és kávézó nyomozó egyben azért is megmosolyogtathat minket, mert tipikus bölcsészbalesetet is imitál, miközben a jelenet parttalansága jóval meghaladja Jókai Vaskapu-leírásának hosszát (ami nem is olyan hosszú, mint amilyennek tűnik), és meg sem áll Proust Az eltűnt idő nyomában sütis jelenete által kiváltott (be nem vallott, de mégiscsak sokunkban élő) hatásig. Ugyanakkor szemtelenül olvastatja is magát.

Jelenre vonatkoztatható áthallások, párhuzamok kapcsán is érdekes lehet a regény, mint egyfajta modernkori történeti parabola (amely műfaj Czakóék idejében élte egyik reneszánszát). Mert a rend őre a fennálló hatalmi rendszert töretlen meggyőződéssel szolgáló, a rendszerben fenntartások nélkül hívő embertömeget képviseli, amelyre magából a rendszerből kitermelődő hatalmi közeg a félelem, az együttérzés hiánya mellett a végsőkig építhet. A regény igazi tétje, központi kérdésfeltevése az öngyilkosság megítélésén keresztül talán sokkal inkább az, hogy lehetséges-e egy ilyen embert kibillenteni vakhitéből és tartósan ebben a kibillentett állapotban megtartani. A regény szerzője pedig eljátszik azzal a gondolattal, hogy mi van, ha az ilyen ember egyben mégiscsak szeret tájékozódni és gondolkozni, és megeshet-e, hogy egy sajtóorgánumon keresztül éri őt egy olyan benyomás, amely felrázza őt, elbizonytalanítja abban, hogy ő valóban a „legeslegjobb világok legjobbikában” él. Mi van akkor, ha végül ennek hatására biztonságos szűk kis korlátait elhagyva, újragondolja egy törvénytelennek, erkölcstelennek, normasértőnek, őrültségnek tartott tett és a tett mögött álló ember megítélését. Mi van akkor, ha a közönyt, a rideg meggyőződést felváltja valamiféle érzelmi azonosulás, együttérzés egy olyan eset iránt, amelyben a megítélt egyén áldozattá válik, és a rendszer tökéletlensége mutatkozik meg? A rendszer, ami bűnbakokat képez, példának okáért őrültnek, hagymázos lázban szenvedő eszelősöknek, erkölcstelennek, rossz mintát mutató közösségnek bélyegezi a romantikus irodalom képviselőit? Pedig ezek az írók azok, akik azért veszélyesek valójában, mert nem állnak a hatalom szolgálatába, inkább kritikát fogalmaznak meg ellene.

Milbacher Róbert: Léleknyavalyák – Avagy az öngyilkolás s egyéb elveszejtő szerek természetéről. Magvető, Budapest, 2018