„Költeni annyi, mint ítélőszéket tartani önmagunk felett”

Miután 2016-ban megjelent nagy visszhangot kiváló Orgia című regénye, Zoltán Gábor több interjúban elmondta, ez a regény tulajdonképpen „melléktermék”, hiszen eredeti szándéka az volt, hogy saját történetét írja meg egy kötetben, illetve annak a budai környéknek a történetét, ahol felnőtt (ld. pl. Nem tudom másképp látni a világot, mint úgy, hogy az ember szabad; Nincs katarzis. Magyar Narancs, 2018/23.; A könyv, amelynek fel kellene robbantani a hazai irodalmi közéletet). Ez a bizonyos „melléktermék” az elmúlt évek egyik legnagyobb hatású magyar regénye lett, s bár a 2018-ban megjelent Szomszéd című kötettel valamelyest az eredeti szándék is teljesült, az Orgia megírása azt jelentős részben módosította. A Szomszéd ugyanis sokkal több lett, mint magának a szerzőjének a fejlődésregénye vagy személyes vallomás a Városmajorról, bár több az Orgia egyszerű kommentárjánál is. Alcíme (Orgia előtt és után) ugyan szorosan a 2016-os regényhez fűzi (ami érthető is, hiszen számos pontban annak egyes szálait viszi tovább), ez azonban nem jelenti azt, hogy a Szomszédot másodrendű műnek kellene tekintenünk. Pontosabb lenne az állítás, hogy a két könyv együtt ad ki egy teljes egészet – bár ez is támadható, hiszen „teljes egészről” a feldolgozott téma kapcsán aligha beszélhetünk. Zoltán Gábor maga is azt nyilatkozta, ahogy egyre mélyebbre merül témájában, egyre több anyagra lel, így nem kizárható, hogy a két könyv további kiegészítést, folytatást kap.

Gyorsan le kell szögeznünk, hogy az Orgia és a Szomszéd jelentős visszhangja természetesen – és joggal – nagyrészt azzal magyarázható, hogy szerzőjük egy eleven, közéleti szempontból fontos, máig kibeszéletlen téma rendkívül alapos feldolgozását hajtotta végre – sikerrel. Másrészt azonban egyáltalán nem elhanyagolható, hogy Zoltán Gábornak sikerült egy érvényes irodalmi stratégiát is kiépítenie, amelyet mindkét műben következetesen alkalmaz – még akkor is, ha a két könyv nyelve javarészt alapvetően eltérő. Az Orgia, bár hiteles dokumentumokra épül, sőt a szerző valós neveket szerepeltet a szövegben, regényként viselkedik, struktúrája és nyelve regényként olvastatja. A Szomszéd műfajilag sokkal heterogénebb, a vallomásos szöveget, a művészeti, az irodalmi, a történettudományi és helytörténeti esszét, a publicisztikát és a szépirodalmat elegyíti. Ami viszont a két mű irodalmi megközelítésében közös: az emberábrázolásra vonatkozó narratív sémák lebontása és újragondolása, az antropológiai mítoszok radikális elutasítása, a humanizmus és a moralitás irodalmi szöveghez való viszonyának megújítása.

Az Orgia nemcsak azzal sokkolt, hogy rendkívüli részletességgel, semmit el nem hallgatva írta le a XII. kerületi nyilasok rémtetteit 1944–1945 őszén és telén, azaz az emberrablásokat, a kínzásokat, a szexuális bűncselekményeket, a testi és lelki megbecstelenítés számtalan formáját és a gyilkosságokat, hanem azzal is, hogy ezt alapvetően nem az áldozatok, sokkal inkább az elkövetők szemével mutatta be, belülről tárta fel a történelem egyik legkegyetlenebb, állami fenntartású magyar terrorszervezetének a működését, és résztvevőinek belső világát. Ehhez egy olyan nyelvet alkotott, amely ugyanolyan zaklatott, helyenként szándékosan következetlen (pl. egyes nyelvtani kérdéseknél, mint például a tulajdonnevek írása), máskor kínosan pedáns (leginkább a formális nyelvi aktusoknál, mint a megszólítások, de akár a szitokszavak, káromkodások esetében is), mint maga az ábrázolt kor és a nyelv használói. Egy olyan nyelvet, amely egyáltalán nem tűnik stilizáltnak, mintha épp csak nyomot hagyna a papíron, dokumentumnyelv, amelynek a szerző csak a kereteit szabja meg. Ehhez a nyelvhez a Szomszéd egyes fejezeteiben is visszatér a szerző (lásd pl. 128–152, 279–296.): itt látszik, hogy az Orgiában kitalált eljárás akkor is működik, ha nincsenek meg azok a szereplők, akiket követve „regényszerűvé” tud válni a történet. Ami ugyanis az Orgia és a Szomszéd lapjain kirajzolódik, az az ember morálhoz és kultúrához való viszonyának a leleplezése.

További fejtegetésében Zoltán Gábor a nácizmust/fasizmust mint ennek a színlelésnek, azaz az európai kultúrának a levetkőzését mutatja be: „Minthogy az ember tudattal rendelkező lény, egyes egyedei kezdik felismerni, hogy többet veszítenek a kultúra miatt, mint amennyit nyernek általa.” (222.) A nácizmus/fasizmus tehát nem más, mint „tömeges ráébredés a kultúra általi elnyomattatásra” (222.). Bár ez a gondolatmenet alapvetően politikai, de a két kötet kontextusában nagyon sokban hasonlít azokra a törekvésekre, amelyek a kortárs magyar irodalom egyik, ma már elég jelentős hullámának az alapját képezik. A poszthumánként emlegetett szerzők (pl. Bartók Imre, Tóth Kinga, Nemes Z. Márió) műveiben szintén új alapokra helyeződik ember, moralitás és kultúra viszonya. Bartók Imre legutóbbi, Jerikó épül című könyvében például azt írja, „minden humanista illúziót el kell pusztítani, nem a humánum ellenében, hanem éppen a humánum megmentése miatt. A humanizmus áldozathibáztatás. A meggyőződés, hogy van egy problémamentes, ártatlan és méltóságtól ragyogó szubjektum, amely erkölcsi neveléssel, megfelelő szociális viszonyok közepette vagy éppen terápiás gyakorlatokkal felszabadítható és érvényre juttatható. (…) A meggyőződés, hogy a világ igazságos, az áldozathibáztatás klasszikus keretezése, hiszen ezek szerint mindenki azt kapja, amit megérdemel.” (Bartók Imre: Jerikó épül. Jelenkor, Budapest, 2018, 606.) Zoltán Gábor nem egyszerűen a nyilasokra mutogat mint bűnösökre, inkább azt állítja, a nácik/fasiszták „embertelensége” alapvető emberi vonás, ennek megfelelően kell új képet alkotni az emberről. (Zoltán Gábor hasonló következtetésekre jut a klasszikus humanizmus „folytathatatlanságáról”, mint a Sorstalanság Kertész Imréje – csak kevesebb metafizikával, irónia nélkül és nyersebb mondatokkal.) „Szánalmas gesztus, vagy legalábbis tévedés évtizedekkel később ugyanazt tenni velük, amit ők tettek az áldozataikkal: nem-emberré nyilvánítani őket” – írja (227.). Önmagát sem vonja ki a szembesítés alól. Ennek bizonyítéka az a fejtegetése, amelyet egy Ibsen-négysoros idézésével tetőz be. „Folytassuk le a vizsgálatot, a pert, aminek tárgya én magam vagyok” (17.) – kezdi, majd rátér az Ibsen-idézetre, amely a Nyugat-könyvekben mottóként szerepelt: „költeni annyi, mint ítélőszéket tartani önmagunk felett”. Ezzel indul a vallomás, amelyben nincsenek klasszikus, előre leosztott szerepek, „jók” és „rosszak”, csak kíméletlen, kendőzetlen tények.

Olykor akár ötletszerűnek is tűnhet, ahogy Zoltán Gábor végigveszi az egyes helyszíneket és személyeket, amelyek/akik az 1944/1945-ös nyilas terrorhullám XII. kerületi eseményeihez kötődnek. Mintha csak a szerző szabad jegyzetei közt lapozgatnánk. Eljárása ugyanakkor nagyon is szisztematikus: ahogy a „szomszédokat” körbelátogatjuk, a borzalmak iránt érzékeny korabeli szereplők történetei (elsősorban írók: Babits Mihály, Mészöly Miklós, Mándy Iván, Weöres Sándor, Márai Sándor stb.) mintegy keretezik a nyilasoknak, kiszolgálóiknak és szimpatizánsaiknak nemegyszer lezáratlan, a közelmúltig nyúló vagy akár ma is tartó történeteit. Kivétel nélkül meghökkentő eseteket olvashatunk: furcsa túlélések, sikeres vagy sikertelen menekülések, kisebb-nagyobb hőstettek és korlátlan mennyiségű lealjasulás. Ismert és kevésbé ismert szereplők történetei, aránytalanul fontos pozíciókba került nyilasvezetőktől Göncz Árpádig, a partizánig. A történeteik díszletei, a Városmajor és környéke épületei, amelyek néma tanúi voltak minden eseménynek, szintén fontos szereplőkké lépnek elő, a környéket lépésről lépésre feltérképező Zoltán Gábor idegenvezetése hátborzongató és szuggesztív.

A Szomszéd számos helyen az esszé és a publicisztika között találja meg a helyét, és Zoltán Gábor ezen a téren is fontos mondatokat ír le. Meggyőzően, érveit alaposan alátámasztva állítja, hogy az 1944–1945-ös nyilasterror tulajdonképpen polgárháborús állapotokat teremtett Magyarországon, még akkor is, ha a harcoló felek közül az egyik végig alárendelt helyzetben volt a másikhoz képest, a harc tulajdonképpen egyoldalúan folyt. A könyv egyik alapgondolata ugyanakkor, hogy ez a polgárháborús helyzet Magyarországon a nyilasok vereségével nem ért véget: a katarzis, ahogy arra Márai már a háború végén rámutatott, elmaradt, ezért igazából csak tűzszünetről beszélhetünk, az ellentétek feloldásáról nem. Itt jutunk el a szöveg publicisztikai vonulatához, amely a mai magyarországi közállapotok elemzését sem kerüli el, nyomatékosan leszögezve, hogy a gyűlöletnek az az ereje, amely 1944–1945 fordulóján felszabadult, továbbra is ott lappang az emberekben, az utcákon, a hétköznapokban. „Ahhoz, hogy úsztatni lehessen, uszítani kell előbb” (222.) – írja Zoltán Gábor („úsztatásnak” nevezték a nyilasok a zsidók és más „nemkívánatos elemek” Dunába lövését).

Amíg azonban az Orgiában nem találtunk feleslegesnek nevezhető részeket, a Szomszéd esetében egyes epizódok kilógnak az egyébként feszes szabású szövegből. Újra és újra felhozza például a szerző a közmédiától való elbocsátásának ügyét, amiről csak annyit tudhatunk meg, „szélső-neoliberálisnak” találták, ezért kellett távoznia, pontosabban azonban nem fejti ki, mi történt – így, kifejtetlenül sután hat ez a panasz a kötetben. Szintén kissé zavarosnak találtam a fütyülésről és a maszturbálásról szóló epizódot (350–352.), amelynek a végén meglepő történelmi következtetéshez lyukadunk ki: „Az Osztrák–Magyar Monarchia racionálisan irányított, szolid rendje nagyjából féken tartotta a dilinyósokat” – az egyébként kimerítő történettudományi háttérre támaszkodó szöveg elég hanyagul intézi el az osztrák–magyar dualizmus korszakának történelmi felelősségét. Zoltán Gábor helyenként tehát túl nagyot markol, ám ez semmit nem von le a kötet igazi erényeiből. A Szomszéd hangvétele mélyen pesszimista, de nem öncélúan az, mert a megismerés, a megértés igénye vezérli, a hazugságokkal és az üres, csak visszaélésekre alkalmas fogalmakkal való leszámolás őszinte és nyíltan bejelentett igénye. A maszatolás, a mellébeszélés, a sunnyogás ideje lejárt – legalábbis egy könyv erejéig. Így válik a szöveg lehangolóból felemelővé.