dunszt.sk

kultmag

Lábuk alól a színházat

Szigligeti Ede (1814–1878) igen termékeny színpadi szerző volt, száznál is több darab maradt utána. Mára, ha a nevét halljuk, nagy valószínűséggel csak a Liliomfi jut eszünkbe közülük, és nem csak a népszerű, Makk Károly rendezte, 1955-ös filmváltozat miatt, hanem mert ma is gyakran színpadra kerül. Sőt, fiatal rendezők is lehetőséget látnak benne. 2015-ben ifj. Vidnyánszky Attila rendezett belőle egy igen jól sikerült előadást a budaörsi Latinovits Színházban, amelyet még ma is játszanak. És most a k2 Színház két rendezője, Benkó Bence és Fábián Péter vitte színpadra Celldömölkön. Mindkét adaptáció esetében a színház és szerelem tematikája az, amelyhez a fiatal alkotók kapcsolódni tudtak, beleértve ebbe a színjátszás iránti szerelmet is, vagyis a darab lehetőséget ad arra, hogy színészi, alkotói ars poeticájukat is megfogalmazzák benne.

A Benkó–Fábián alkotópáros egy másik Szigligeti-darabot is rendezett tavaly Celldömölkön, A cigányt. Az 1848/49-ben játszódó népszínműben a bűnbakképzés mechanizmusáról, a cigányság helyzetéről, a társadalmi mobilitás végletes beszűküléséről is beszéltek, vagyis egy történelmi játékban a máról, de különösebb szájbarágás nélkül. Mindezt egyfajta modernizált népszínműves formában, sok zenével, humorral tették.

Liliomfi-rendezésük A cigányhoz képest direktebben szól a máról és arról, hogy milyen kilátások vagy inkább kilátástalanságok között kell életben tartani a színházat. Liliomfi és Szellemfi itt egy budapesti, Boráros téri lakás egyik szobáját bérelik Kamilla kisasszonytól. Közben színházat csinálnak, és mi mást készülnének színpadra vinni, mint éppen a Liliomfit, amelynek a szövegkönyvével a dramaturg Szellemfi veszkődik. Az alaptörténetet azonban megőrzik. Mariska és Liliomfi szerelme, Kamilla kisasszony Liliomfi iránti vágyakozása, Szilvai Tódor házasságszerzési tervei, a kocsmároslány és a pincérfiú története részleteiben egészül ki mai utalásokkal. A fiatalok elé akadályokat állító szülők, gyámok itt valamennyien kollégiumi szobatársak voltak valamikor, titkos jelmondatuk egy Wass Albert-idézet, és mára bizony elfelejtették, hogy valamikor ők is játsztak színdarabot.

Az egy felvonásra és másfél órára tömörített előadás üresjáratok nélkül pörög. A jelzésszerű díszletet könnyű átrendezni, hiszen mindössze két, a térbe belógatott ablak és két ajtó, valamint egy-két bútordarab jelzi a lakást. Hogy mennyire csak jelzésről van szó, arra jó példa, hogy mindjárt az első jelenetben Kamilla a levegőben zongorázva énekelget. De nem maradunk élő zene nélkül, a celldömölki előadásokban rendre fellépő Gregorich testvérek közül ezúttal ketten, Horváth Nórával trióvá kiegészülve adják a hangszeres kíséretet, a szintén k2-s Horváth Szabolcs zenéjével. Az éppen nem szereplő színészek a színpad hátsó felén, a zenészek mellett ülnek, innen lépnek be és sokszor ide lépnek ki a játékból.

Az alkotók megőrizték a népszínmű számos műfaji sajátosságát: a zenét, az önfeledt komédiázást, a nyelvi humort. Celldömölkön nagyon is a helyén van ez a műfaj, hiszen a színházba járó közönségben a környékbeli falvak idősebb nézői éppen úgy megtalálhatók, mint a helyi középiskolások. Vannak helyi utalások a szövegben (a vasutasvárosban a bobai átszállás vagy az emblematikus helyi étterem emlegetése a nézők közös ismereteire épít), de olyan momentumok, poénok is, amelyek inkább a színházi vagy a budapesti egyetemista/művész közegre vonatkoznak.

Ebből a szempontból is érdekes az előadás lezárása. Amikor azt hinnénk, hogy ez már a finálé, mindenki megtalálta a párját, és mindenki boldog, megjelenik az addig csak emlegetett idősebb Schwartz (Nagy Gábor), és borítja a happy endet. A rendezőket, akik egyben egy független társulat, a k2 Színház vezetői is, nyilvánvalóan most az foglalkoztatja a legjobban, hogy mi lesz velük a tao utáni időkben, és ezzel az előadással is reagálni szeretnének erre a helyzetre. A zárlatban ezért a színház életben maradása kérdőjeleződik meg. Schwartz emberei elkezdik szétszerelni és részleteiben kihordani a színpadot, miközben a színészek egyre kisebb helyre visszaszorulva, egyre hangosabban és elszántabban éneklik a színházhoz, életük nagy szerelméhez szóló himnuszukat. A nézők nagyobb része valószínűleg nincs tisztában a tao-ügy részleteivel, hiszen mindannyian a saját szakmánkra, a saját élethelyzetünkre kiható történésekre figyelünk elsősorban. De nincs is szükség ilyen előismeretekre, a jelenet elég erős ahhoz, hogy túlmutasson egy szakma belső problémáin, és a művészet örök kiszolgáltatottságáról és örök túlélési vágyáról is tudjon szólni.

A népszínművekre általában jellemző némi harsányság, kitett játékmód, és ez az, amiből egy kicsit több jutott a Liliomfiba a kelleténél. Ezt elsősorban rendezői döntésnek gondolom, mivel a tavalyi A cigánynál és a k2 egy-két másik munkájánál is láthatunk hasonlóan túlpörgetett játékmódot, jeleneteket, de szerencsére az előadás egészét nem ez jellemzi.

A vendégként Kamillát játszó Ecsedi Erzsébet nagyon pontosan eltalálja azt a játékmódot, amellyel a korát és lehetőségeit tudomásul venni nem akaró Kamillát határozott kontúrokkal rajzolja meg, de nem csinál belőle paródiát. Pesti Arnold sok-sok humorral, játékkedvvel kelti életre a Liliomfi által eljátszott figurákat. Boznánszky Anna is jól eltalálja ezt a maira vett, naivaságát mégis őrző Mariskát. Nagy Zsuzsi pontosan és mértéktartással mutatja meg az érzelmei és érdekei között lavírozó fogadóslányt.

A Liliomfi összességében méltán aratott nagy közönségsikert. Ebben az előadásban is megmutatkoznak a celldömölki társulat erényei: játékosságuk és emellett a színházat nagyon is komolyan vevő elhivatottságuk, összeszokott és egymást folyamatosan inspiráló színészgárdájuk, az igényes zene, és az, hogy képesek a közönséggel a játék idejére közösséget teremteni. Előadásaikat rendszeresen utaztatják Budapestre, remélhetően a Liliomfi is eljut majd a MU Színházba, és így a fővárosi közönséghez is.

Szigligeti Ede: Liliomfi
Soltis Lajos Színház, Celldömölk
Játsszák: Szivák-Tóth Viktor, Ecsedi Erzsébet, Boznánszky Anna, Pesti Arnold, Ivák Bence, Temesi Zsolt, Nagy Zsuzsi, Piller Ádám, Nagy Gábor, Tóth Ákos
Zenészek: Gregorich Zsófia, Gregorich Domonkos, Horváth Nóra
Zene: Horváth Szabolcs
Látvány: Mucsi Balázs
Technikus: Bruckner Roland, Csula Emil
Rendezte: Fábián Péter és Benkó Bence
Fotó: Benkő Sándor
Soltis Lajos Színház, 2018. december 29.