dunszt.sk

kultmag

„Oszlik, miközben oszthatatlan”

„Lakasd jól a halált magaddal, tömd be a pofáját, lehet, hogy nem is akarja a nagyobb falatokat, szopogatni, ízlelgetni akar téged, még azt szeretné, hogy egy kicsit vadászgass, lovagolj ki, solymássz és cseveréssz. Ne higgy neki, mert megcsal, könnyű prédát akar, a karodat vágd le és gyömöszöld a pofájába, akadjon torkán a bordád, merőkanállal merd ki az agyvelődet, hogy vörös szája szélén csurogjon le kétoldalt, pakold ki a belsőségeidet, hogy öklendezve meneküljön, s gyorsan hízzon, mert csak a nagy halál tudja legyőzni a halált magát. Etesd magad, oszd szét magad, hogy a fecskék berepülhessenek az oszlopcsarnokba. Megváltódtál, csak a saját keresztutad vár rád, könnyű dolgod van. A halál diadala az élet diadala. A halálom az életem. Trionfo della Morte…” –  fejezi be szépirodalmi fejtegetését Kiss Szemán Róbert a Vigiliában.

Hasonló világképet fest meg és tár az olvasó elé Horváth Benji legújabb kötete, A Dicsőséges Európa. A halállal való szembenézés, a nagy, személytelen, mindenre és mindenkire kiterjedő halál léten belüli meghatározása és szétírása – nem ellentétbe állítva a kettőt, hanem rész-egész viszonyban egymással. A halál diadalának megkérdőjelezhetetlensége, a létezés egységállapotának oszthatatlansága. Megbocsájtás, könyörgés, vallomás. Bűnök, imák, drogok. Rock and roll és irodalom. A személyes sors alanyi költészetének keverése az elszemélytelenített európai (kultúrtörténeti) sorssal, a kettő felcserélése és egymásba írása: a személyes európai lét alanyisága, és a költői én olykor személytelenül obszcén és objektív szembenézése a múlttal.

A kötetben a múlt kritikai felülvizsgálatának aktusa az apokalipszis kettős természetének fényében jelenik meg, miszerint az egyszerre pusztít és gyilkol, ugyanakkor rendet teremt, elhozza a megváltást. Az „igazságosztásnak”, az emberi vagy isteni ítélkezésnek – mint mindenkori, fellebbezhetetlen, kétségeket kizáró öntörvényűségnek – a megkérdőjelezésére, a bűnösség kérdésének körüljárására, a dicsőséges múlt (és jelen) mögötti embertelenség feltárására vállalkozik Horváth új kötetében, legalábbis részben. De talán még hangsúlyosabban artikulálódik ez a mindenkori apokaliptikus hangulatteremtés („Apokalipszis tegnap is most is […] Sétálgattam az elhagyatott IT-irodákban / Ahol tarol a természet” [23.]) a halál jelenlétének, elfogadásának és megértésének tükrében. Erre hívja fel a figyelmet a kötet borítója is, melyen a középkori freskó vers(cím)ként is megjelenik (Trionfo Della Morte, Palermo, 1446). A versben a halál – akárcsak a recenzió elején idézett Kiss Szemán Róbert-szövegben – nem mint félelmetes rossz jelenik meg, hanem az  embernek és minden élőlénynek szerves (?) részeként: „én pedig benned vagyok, tudod, / szeresd a halált, mint magadat […] mutasd meg nekik, hogy az én arcom mindenki arca” (51.). Az említett freskó (és maga a kötet több helyen is) megidézi a Halál Palermóban (Palermo Shooting) című filmet is, melyben a freskó és a halállal való szembenézés ugyancsak központi szerepet töltenek be.

Istenhez mint a másikhoz való folytonos beszéd (könyörgés, ima stb.) közvetlen, vallomásos intimitást kölcsönöz a textusoknak: „ne is mondjam már hogy drogok / de nem vagyok elég uram vagyok” (42.); „Bűnös vagyok uram mondom”(13.); „adom magam, uram, adom magam” (63.). Ez a sokszor gyónásba hajló megszólalás, ez a vallásos önvizsgálat és világértelmezés az a tipikusan keresztény éntudat alakító és fejlesztő magatartás, mely – például a buddhizmus személytelen üdvösségkultuszával szemben – az európai ember énképének és öntudatának sajátja. Ennek az egocentrikus éntudatnak a leépítésére, a halállal szembeni teljes kiszolgáltatottság – ami nem más, mint szembenézés a félelemmel, a megsemmisülés lehetőségével – megjelenítésére vállalkozik Horváth, amikor azt írja, hogy: Odüsszeusz számára „egyszerre világossá vált, hogy férfiasság, öntudat, hősiesség, méltóság, kontroll / mind büdös illúzió, kényszeres csörömpölés csupán” (72.). A költő új szövegeiben leépíti az előző köteteiben domináns tisztán alanyi, dühödt retorikájú költészetet, kilép a beat elátkozott, önpusztító romantikájából, a káosz helyett a beat ősi, misztikus mélyére ás, megtalálva azt a tiszta beatet, ami – Horváth szavaival élve – „szembemosolyog a félelemmel. Azt a romantikát, ahol Odüsszeusz kilép a mítoszból, és becsatlakozik a szirének énekébe, kezet fog a félelemmel, jöjjön, aminek jönnie kell.”

Fotó: Transindex TV

„Ilyen ez a Zeuszbaszta Európa. Halál vagy / hatalom” (72.) – fogalmazza meg a versbeszélő az európai kultúra és ezzel együtt az európai társadalmi rendszer egyik alaptézisét. De a hatalom zsarnoksága nemcsak az antik „istenektől félő és függő” vallásos légkörére, hanem a kereszténység valláspolitikájára is jellemző. A kötet tabuk nélküli, néha pedig obszcén és nyers kritikai retorikával mutat rá az európaiság nélkülözhetetlen értelmezői keretére, a keresztény és antik alapú kultúrkör egyes mozzanataira. Számos szöveg a mély vallásosságon és/vagy a kábítószeres valóságérzékelésen keresztül mutat rá a gyökeres vagy épp időleges tudatmódosulás és – az azzal járó – perspektívaváltás módozataira, azok manipulatív jellegére. A szövegekben kibontakozó valóságtapasztalások néhol objektív, higgadt, leíró jellegükkel, néhol pedig lázadó szembefordulással láttatják, illetve kérdeznek rá arra, hogy mennyire befolyásolja az egyén világlátását az, hogy milyen (európai) ideák, milyen átvett minták vagy sémák mentén értelmezi és érzékeli a szűkebb/tágabb környezetét. A lírai én egyszerre hisz és kérdőjelezi meg a vallásos hitet: a mély, vallásos hit egyszerre elfogult, vak hit is. Ez a kettősség a nézőpontváltások szempontjából is meghatározó a kötetben: Horváth párhuzamosan láttatja belülről és felülnézetből a vallásosságot, vagy máskor épp a kolonializmust. Némely szöveg elbeszélője a vallomásos lírát működésbe hozva bűnbocsájtást kér, máskor viszont a lírai én három lépés kritikai távolságból vonja kérdőre a hit és/vagy a drog által teremtett és maga köré felépített valóságot, a megfoghatatlanba vetett hitet. „Megtagadná, de hívő” (54.) – összegezhető a költői én álláspontja.

Horváth a vak hit és a drogok közös nevezőre hozásával és szembe állításával egyszerre ad igazat Marxnak (A vallás a nép ópiuma) és mutat rá, hogy a vallás nyugodtan behelyettesíthető lehet a marxi állításban például magával a kommunizmussal, a nacionalizmussal vagy az eurocentrizmussal is. Az emberek öntudatlanságban élnek ideák, eszmék, vallási nézetek által elkábítva, miközben valójában nem tudják, „miféle / parancsokat takar el a karácsonyi köd” (57.). Elfátyolozott tekintetükön és nézetektől való függőségükön keresztül nem reflektálnak a tiszta jelenre, nem tudnak kilépni a befolyásoltság alól, mert: „nem tudod mit cselekszel – írja Horváth Jézus után szabadon – amikor beveszed a tablettát” (80.);

„Ha beveszed / a piros bogyót […] egy konstans másnap lesz / az életed. De idővel megtanulsz majd élni vele, és függő leszel, / akárcsak mi, a többiek” (104.).

Tehát nemcsak a vallás, de például az eurocentrizmus és a kolonializmus kritikája is megjelenik a kötetben: „a fehérek általában eléggé el vannak rugaszkodva a valóságtól” (89.). Ebből a szempontból a legrelevánsabb szöveg a kötetcímként is működtetett Dicsőséges Európa, amely egy allegorikus (indián) állatmese eszközeivel láttatja a gyarmatosítás „dicsőségeit”, és egyben kritikai látképet ad a Másik feletti önkényes uralkodásról. Azzal, hogy Horváth mindezt egy farkas és egy sas nézőpontjából jeleníti meg, egyszerre felül is kerekedik a puszta allegórián: nemcsak az indián néppel szembeni hódító magatartást láttatja kritikai szemmel, hanem az ember állatok feletti zsarnoki uralkodására és a természet kizsákmányolására is rámutat a szöveg: „Mostantól uralkodni fogok felettetek, / és el fogok venni mindent” (76.). Akárcsak A hiú nyelv fotoszintézise című vers, melyben a másik lény – legyen az egy növény vagy a másik ember – létezésébe öncélúan beavatkozó ember térítő szándéka jelenik meg: „hántani / kezded kedvesen a leveleket Be akarod / oltani hogy megmentsd Nyájas mosolyodból / kilóg a hurok Így téríted a népet” (80.). Ugyanakkor Horváth indián meséje a dicsőséges és „Mennyei” Európáról értelmezhető mai társadalmi-politikai kontextusban is: egyrészt az öreg farkas tudja, „hogy eljött a hazátlanság kora” (77.), másrészt a versbéli „Új Világ Arca”-ként megjelenő fehér, európai ember ego- és eurocentrizmusa ironikusan reflektál a napjainkban működtetett gyűlöletkeltő, kirekesztő és magába forduló politikai narratívákra. Ez a politika egyrészt a keresztény erkölcsöt – annak gyakorlása helyett – csak üresen és ügyesen fel-, illetve kihasználja a retorikájában, másrészt a hagyományos (kanonizált és magas) kultúrát átformálva degradálja és építi le a műveltséget (elhallgattatva a nyitott és szabad gondolkozású értelmiségi réteget). Mindeközben egy másik színtéren az „Európaiság” és az európai kultúra védelmében, annak steril megőrzése érdekében épp azt hangoztatja, hogy milyen felbecsülhetetlen érték a keresztény alapú évezredes európai kultúra – talán attól is rettegve, hogy most ő, az európai lesz meghódítva.

A kulturális emlékezet, valamint a jungi kollektív tudattalan működésére – az emberiség elfeledett közös élményeire, történeteire – utal a mózesi Isten-jelenés, a „Vagyok, aki vagyok” problematikájának visszatérő szétírása és újraértelmezése a kötetben: „mekkora / a Vagyok bokra / és a vagyok eldadogva” (102.). Ugyanakkor épp az eredeti(ség) elérhetetlensége, a múlt hű és pontos rekonstruálhatatlansága, a régmúlt történeti tényeinek homályossága, a jelen és a múlt közti törés az, amire hangsúly kerül a kötet több szövegében is: „De az eredetit visszaadni nem lehet / Senki nem dadog úgy mint a Vagyok / Senki nincs a pusztában / Nincs hova kivonulni” (26.). Egyrészt a kollektív tudattalan elérhetetlensége („Mára már nem tudjuk, ki beszél kihez. És ki küldött engem, ki a Vagyok” [56.]), másrészt annak mindenkori (tudatos vagy tudattalan) jelenvalósága, láthatatlan összetartó ereje („mára csak úgy tűnik, van, akit nézek, és van, aki néz, / de egy vagyok velük elég sokféleképpen” [57.]), vagyis a kulturális hagyománnyal való azonosulás és a múlton keresztüli önértelmezés hasadtsága rajzolódik ki a kötet több szövegében is.

Miközben az Európában központba kerül a halál folytonos jelenvalóságának köszönhető végességérzet, és megtörténik a fentebb említett odüsszeuszi énleépítés, valamint az ideák, a minták és a hagyomány eredete elérhetetlenné válik, Horváth a szellem, a lélek, a „Vagyok” – pszichológiai aspektusból nézve a jungi kollektív tudattalan helyett a Selbstre, annak – oszthatatlanságára helyezi a hangsúlyt: „egy lélek simán felosztódhat sokra” (34.). Sőt nem csak a lélek, de az anyag is „egész népével rokon” (55.), „mint minden, ami oszlik, miközben oszthatatlan” (54.). Vagyis az énközpontúságból való kilépéssel, a „Vagyok” másokban való tükröztetésével, egy – minden élőt magába foglaló – egységállapot felismerése mutatkozik megoldásnak a szövegekben. Ez az oszthatatlanság – mely egyszerre a minden(ki)ben létező halálra is rámutat – a kirekesztés, az elhatárolódás gondolatiságával, valamint a Másik feletti uralkodással szemben határozható meg leginkább a szövegekben.

Horváth Európája a sorozatos újrajátsz(ód)ások és újraértelmezések Európája. Újrajátszások abban az értelemben, hogy a lírai én újból és újból tükröt tart Európa elé, amelyben egyszerre tükröződik saját öniróniával átitatott, meggyötört, európai arca („és gyönyörűen iszom és dohányzom” [10.]) és a földrész számos kritikai pozícióból felmutatott, ugyancsak halálosan komoly iróniával teli, megviselt arculata („a kolonializmus romromantikája” [10.]). A nyitó és záró vers (WTF, FTW) visszatérő filmidézete („játszd újra Sam / szép a barátság szép a szerelem” [10.]; „játszd újra, Sam. játszd újra, és sírjál” [109.]) a Casablanca című film helyszínével – marokkói francia gyarmat –, és fekete zongoristájával – akinek a szerepe az elérhetetlen, konfliktusmentes múlt újbóli felidézése – ugyancsak behozza interpretációs lehetőségként a kolonializmus és eurocentrizmus (iróniával átjáratott) kritikáját.

Vagyis Horváth nemcsak a keresztény kultúrkör (Mózes, Jónás, Góliát stb.) és az antik mitológia (Ovidius, Odüsszeusz, Caligula stb.) alakjait idézi meg kötetében, de a 20. századi és kortárs irodalmi, zenei és filmes kultúrát is beépíti a szövegek világába (pl. Iggy Pop, Janis Joplin, Esterházy Péter, Marylin Monroe), egymásba mosva és párbeszédbe hozva egymással a régmúltat és a múlt századit, illetve kortársat: „és akkor Odüsszeusz már együtt énekel a szirénekkel. / Így született meg a pánkrokk” (73.). A kötet által felvázolt európai kulturális hibriditás egyrészt merít az amerikai kultúra széttartó – s nem csak műfaji – többirányúságából, másrészt végig érzékelhető a hagyományőrző zsidó-keresztény hitvilág egységállapotához való folytonos visszatérés is, mely a lírai én számára nélkülözhetetlen a világ- és önértelmezéséhez. Mindezek formába öntéséhez Horváth sokszor a próza és a líra határán egyensúlyoz. Némelyik (próza)vers Charles Bukowski narratív, lüktető retorikáját idézi meg (Anarchy in the market), más szövegek az Anne Carson-féle érzékenyebb, mégis szenvedélyes, témájában antikizáló költészet prózai hangvételére engednek következtetni (Rozetta & Csurjumov Geraszimenko).

Horváth egy rendkívül komplex szövegvilágot működtet az Európában, az olvasó számára sokszor talán túl szövevényeset és összetettet is. A szálak sokszor szétfutnak, s az olvasó nem bírja követni az összes, befogadásra felkínált vonalat. De ezt nem kell feltétlenül a kötet rovására írnunk, ha figyelembe vesszük, hogy maga a kötet is egy olyan interkulturális földrész bemutatására vállalkozik, amely ugyancsak számos, egymástól eltérő és mégis egymással párbeszédbe lépő kulturális síkot foglal magába. (A kötet 21. századi perspektívája már önmagában is utalhat a kor többdimenziójú beláthatatlanságára.) A kötet olvasása során rájövünk, hogy Európa hiába épül közös antik és zsidó-keresztény alapokra, hiába járja át mindennapjait a jazz és a rock and roll: a struktúra rétegzettsége felmutatható lesz, de egészében egy befogadhatatlan világ marad, melynek megértése, összefüggésrendszerének feltárása és interpretálása határokba ütközik, korlátozott. Másrészt az is igaz, hogy ez a gazdagság adja Európa, valamint a kötet komplexitását és színességét is – ahogy azt Stermeczky Zsolt Gábor is írja a Kortárs online-on: „Az így megteremtett tér tehát rendkívül – a verseskötet-formátumhoz képest szinte paradox módon – tág, ennélfogva valóban rászolgál, hogy akár egy egész kontinensként tekintsünk rá. Ezen a kontinensen egyik alkotóelem sem értelmezhető a másik nélkül, az így megteremtett információdömpingben pedig az egyén csak saját magára hallgathat, ha valamiféle rendet akar teremteni.”

Összességében elmondható, hogy Horváth „Zeuszbaszta”, „dicsőséges” Európája számos (kritikai) perspektívát és interpretációt kínálva építi fel egy földrész kultúrájának személyes terét. De az alanyi megszólaláson túl inkább szól ez a kötet a lehatároltság nélküli európaiságról magáról, sőt a lírai én olykor az egész emberiséget és bolygót veszi górcső alá, a bolygót, melynek „neve: Hátsószándék” (53.), s ahol „itt-ott több ezer évnyi elfojtás van” (54.).

Horváth Benji: A Dicsőséges Európa. Libri, Budapest, 2018

Fotó: Transindex TV