Emlékezet/nem létezett

Gerőcs Péter Árvaképek című regénye az emberi létezés nagy dilemmáit, az idő és az emlékezés kérdését boncolgatja. A regény röpke kétszáznyolcvan oldalas terjedelmén belül valójában három szöveget kapunk: a Tamás élettörténetét taglaló narratív főszöveget filozófiai és fényképészettel kapcsolatos fejtegetések színesítik. De vajon a három szövegtípus háromszoros olvasásélményt jelent?

Szemere Tamást élete három szakaszában követhetjük nyomon: gyermekként a nagyszüleinél, harmincas portréfotósként, és idős egyetemi tanárként. A három szakasz kronologikusan követi egymást, a történetet egy-egy fénykép megtekintése lendíti át egyik korszakból a másikba. Gyermekként Tamás megismerkedik a szomszédban lakó, titokzatos ikerlányokkal, akik aztán a harmincas éveiben járó, majd az idős Tamás életébe is visszatalálnak, miközben Tamás is igyekszik egyensúlyt találni a kiégett, egzisztencialista életuntság és a szakmájáért való lelkesedés között, mígnem időskorában ez utóbbi fordul át egyfajta rögeszmévé, hogy elmúló életét és emlékeit valamilyen módon mégis megörökítse.

Tamás nem tartozik a legszerethetőbb főhősök közé, Gerőcs Péter mégis el tudja érni, hogy szorítsunk érte, hogy valamilyen szinten azonosulni tudjunk vele. Különösen az időskori Tamás karaktere és történetszála hibátlan, ahogy a hanyatló fényképész újonnan megismert lányával igyekszik tenni önmaga elvesztése ellen, és amely harcról ő is, és mi, olvasók is tudjuk, hogy értelmetlen.

A fényképezésről szóló, esszéjellegű szövegrészek finoman simulnak hozzá a narratív részhez, maga a fényképezés aktusa is szereplővé válik, és nem csak az nyilvánvaló belőle, hogy Tamás életében hatalmas jelentősége van a fényképészetnek, hanem hogy ez a szerző számára is ismerős terep. A regény egyik legbensőségesebb pillanata is ehhez fűződik: az olvasó talán akkor érezheti magát a legközelebb a főhős gondolataihoz, amikor az egyetemi órája közben megismerhetjük a saját ars poeticáját a fényképezéssel és annak értelmezésével kapcsolatban.

A filozófiai fejtegetések azonban nem adják magukat ilyen könnyedén – és ez azért bajos, mert a regény főtémája, az idő-emlékezet-fénykép hármasának viszonya remek filozófiai alapanyag, viszont épp az ezzel foglalkozó szakaszok azok, amelyek kilógnak a szövegből. Különösen a cold openként funkcionáló, regényindító húsz oldal nehezen befogadható: egy baráti beszélgetésnek álcázott filozófiai eszmefuttatás megvillantja a szöveg alapvető kérdéseit, de nem ad hozzájuk bővebb fogódzót, így nem kevés frusztráltságot kell legyűrni ahhoz, hogy tovább folytassuk az olvasást. Sajnos a párbeszédek a későbbiekben is megmaradnak ezen a már-már didaktikus szinten, aminek szintén elidegenítő hatása van. Pedig a Gerőcs által felvetett kérdések, különösen az idő és az emlékezet viszonya izgalmas téma, és nagyon is élvezhető, amikor implicit módon jelenik meg a történetben, például akkor, amikor a demenciával küzdő, idős Tamás minden erejével azon dolgozik, hogy összerakhassa utolsó kiállítását, amelyet aztán nem keres fel senki – ez a mozzanat tökéletes keretet képez a regény nyitómondatával.

A regény másik gyenge pontja az ikerpár, Réka és Lili, akik ugyan rendszeresen visszatalálnak Tamás életébe, mégsem válnak a történet szerves részéve, kívülállók maradnak. A bensőségesség hiánya pedig az esetükben azért különösen zavaró – ugyanis egy kivétellel a regény mellékszereplői nem igazán válnak hús-vér alakká –, mert Réka kulcsfigura a történetben, egyszerre válik Tamás múzsájává és ellenpontjává is. Rékának mégis csak egyetlen határozott jellemvonása van, a saját furcsasága, amely már gyermekkorától kezdve kíséri-kísérti őt. Ez az intimitás az, ami hiányzik kettejük szexuális kapcsolatából is: Réka hol egy anatómiai tanulmány, hol egy rítust vezető boszorkány – ez egyébként a regény legérthetetlenebb jelenete, amikor a Hármashatárhegyen rituális körülmények között Réka lényegében teherbe ejteti magát Tamástól; ez egy olyan jelenet, amely távol áll a regény realista, elméleti síkon mozgó hozzáállásától, és szinte komolytalanná teszi a szöveget –, de sehol sem válik azzá a nővé, aki miatt Tamásnak érdemes volt feladnia az eljegyzését és a baráti társaságát, aki ennyire a hatása alá tudta keríteni a férfit.

Ami Réka esetében nem sikerült, az Zsófinál sokkal inkább tetten érhető. Tamás és a lánya kapcsolata sokkal hihetőbb és érzékletesebb annak ellenére is, hogy a lány karaktere jóval kevesebb regényidőt kapott, mégis egy őszintébb, összeszedettebb regényalakot olvashatunk, ami biztosítja a regény lezárásához az érzelmi hátteret.

Gyakori visszatérő eleme a könyvkritikáknak, hogy egy adott mű lehetett volna rövidebb. Jelen esetben azonban épp az ellentettje igaz. Az író stílusából kifolyólag a regény rendkívül jól olvastatja magát, Tamással pedig annak ellenére is tudunk azonosulni, hogy időskorára ő maga is rádöbben, egy „ostoba, vén pojáca lettem”; ugyanakkor ez a kétszáznyolcvan oldal kevés volt ahhoz, hogy a szöveg minden rétege elegyedjen egymással, hogy egy minden tekintetben remek regényt kapjunk, kiforrott karakterekkel és motivációkkal. Összességében Gerőcs Péter Árvaképek című regénye olyan lett, mint egy rosszul előhívott kép: Szemere Tamás portréja lenyűgöző, de ezt az elkészült fénykép hibái miatt sajnos nem tudjuk hiánytalanul élvezni.