dunszt.sk

kultmag

A Liliom minden sorában a szeretetről szól

A decemberi bemutatódömpingből nem maradhatott ki a Vígszínház sem, ezúttal ifj. Vidnyánszky Attila állította színpadra Molnár Ferenc kultikus Liliomát. A címszerepet alakító Hajduk Károllyal a történet értelmezési lehetőségeiről, a határátlépésről és a kortárs szerzőkről beszélgettünk.

Milyen volt az első találkozásod Molnár Ferenccel?

Nagyon jó emlékeim vannak róla, akár színházra, akár olvasmányélményeimre gondolok. Az első olyan kötelező olvasmány, amit elejétől a végéig élveztem és szerettem, az egyértelműen A Pál utcai fiúk volt. Aztán elsőéves színművészetisként láttam a végzős Marton-osztály Liliomát, Lukáts Andor rendezte, nagyon izgalmas előadás volt, és a katonás Játék a kastélybanra is jó visszagondolni. Talán a televízióban is láttam még egy-két színházi  közvetítést, de ez a három élmény maradt meg leginkább.

Mit gondolsz, mennyire lehet még újszerűen hozzányúlni ezekhez a polgári darabokhoz?

Nem tudom, kell-e újszerűen hozzájuk nyúlni. A Liliom pont egy kivételes darab, egyrészt az önéletrajzi ihletettség miatt, másrészt pedig Molnár legtöbb szövege mégiscsak  jó értelemben vett vígjáték, míg a Liliom sokkal rétegzettebb. Azon túl, hogy az akkori polgári környezetet egy mostaniba helyezzük, mit kellene, mit lehetne rajta modernizálni? Ez nagy kérdés, hiszen minden Molnár-darab rendkívül feszesre írt párbeszédekből épül fel, és lehet, hogy az aktualizálás csak megbolygatná a lényeget. Nálunk sincs átírva a szöveg, legfeljebb egy kicsit le van csupaszítva, de minden fontos mondat úgy hangzik el, ahogyan azt Molnár megírta.

Ha már említetted az önéletrajziságot: sok irodalomtörténész úgy értelmezi, hogy a Liliom tulajdonképpen Molnár önfelmentése azért, mert megütötte feleségét. Szerinted is értelmezhető ez egy megbocsátástörténetként?

Szerintem ezzel az értelmezéssel kicsit leegyszerűsítjük a dolgot. Ha ez csupán egy önfelmentés lenne, akkor nem is volna életképes. Azon túl, hogy ez az életrajziság egy érdekes adalék a darabhoz, alkotóként nem kell ezzel foglalkozni, mert ez a történet sokkal inkább azt boncolgatja, hogy mit is nevezünk mi valójában emberi jóságnak. Vajon tényleg minden olyan fekete-fehér ezzel kapcsolatban, ahogyan azt nap mint nap magyarázzuk? Inkább az ilyesfajta kérdések foglalkoztatnak a szövegben.

És kiderül, hogy mit nevezünk jóságnak?

Reméljük, hogy ezt a csomagot át tudjuk adni a nézőknek, és akkor hazafelé mindenki megkérdezheti magától, hogy ebben a történetben milyen jó vagy milyen rossz dolgok történtek. Érdekes volna megnézni, hogy önmagán belül ki hova rakja az egyes mozzanatokat. A válasznak mindenképpen a nézőkben kell megszületnie.

Te hova rakod Liliom cselekedeteit? Milyen jót tesz ő például?

Hát igen… Alapvetően nem igazán tesz jót. A szándék ott van benne. Talán azt, hogy a történet elején kiáll Muskátnéval szemben a lányokért, elsősorban Julikáért, nevezhetjük jónak, de egyébként minden, ami ebből a hirtelen döntésből következik, rossz. És bár mi egyáltalán nem akartuk ezt aktualizálni, de a próbákon gyakran felmerült az a kérdés, hogy Liliom nőverő ember-e. Vajon folyamatosan veri Julikát, vagy ahogyan többször állítja is, csak egyetlenegyszer ütötte meg? Hogy is neveznénk ma ezt? Családon belüli erőszak? Nagyon-nagyon kényes téma ez, mindenki másképpen viszonyul hozzá. Liliom esetében pedig ott van még ez a 16 évnyi tisztítótűz is, aminek a végén  mégiscsak úgy tűnik, mintha nem változott volna semmit, mert ugyanúgy felhúzza magát, és rácsap a kislánya kezére ahelyett, hogy sikerülne valami jót tennie. Aztán erről az ütésről maga a kislány, sőt utána Julika is azt mondja, hogy mintha nem is érezte volna. Hogy mindennek mi a morális vonzata, az teljesen egyénfüggő, nincs rá általános válasz. Egy felnőtt embertől elvárjuk, hogy kordában tartsa az indulatait, és ha kell, kommunikálja megfelelően az érzelmeit. Liliom erre nagyon nehezen képes. Úgy viselkedik sokszor, mint egy óvodás, aki meghúzza a lányok haját, ha tetszenek neki. Persze, ha most megkérdeznénk az embereket, akkor a legtöbben mégiscsak azt mondanák, hogy az agresszió nem elfogadható. Én is ezt vallom, de sajnos az emberi természet sajátja. És most nem gyilkosságokról beszélek, sőt még csak nem is verekedésről, a hétköznapi kommunikáció is tele van indulattal. És nem csak férfi-férfi, férfi és nő  között, hanem nő és nő között, gyerekek között is, úgy, hogy látszólag semmilyen fizikai agresszió nem történik. Mindezzel együtt a Liliom mégis minden sorában a szeretetről szól.

Nagyon különösnek tűnik Liliom és Julika kapcsolata, mintha a férfinak meglennének a saját törvényei – szerinted milyen értékrend szerint mozog ő?

Igen, van egy ilyen íze az alaknak. Ezek a szereplők eleve a társadalom peremén élnek, és az, hogy Liliom nem egy gyári munkás, vagy nem a piacon rakosgatja az almás rekeszeket, nagyon fontos része a személyiségének. Ahogyan Muskátné is meghatározza, ő egy művész. Nem író vagy festő, hanem egy körhintás legény, mutatványos, de a maga módján mégiscsak művész.  A liget világában ő valaki, legalábbis tartja magát valakinek, és ez a szabadsága távozik azzal, hogy Julika megjelenik az életében. Liliomnak valójában nagyon kevés önálló döntése van. Sodorják őt az események, az érzelmek. Egyszer csak jön a gyerek, egzisztenciát kellene teremteni, Ficsúr pedig már ott áll mellette a kész tervvel, ami persze bűncselekmény, de a másik verzió az lenne, hogy önmagát meghazudtolva mégiscsak elmegy almás rekeszeket pakolni, és rövidesen belepusztul. Ismerjük azokat a típusú embereket, akik egyszerűen képtelenek reggel hattól este nyolcig a szemközti boltban melózni, mert idegen tőlük ez a fajta belesimulás a társadalmi elvárásokba. Kényelmes lenne azt mondani, hogy Liliom a körülmények áldozata, mert ez megint nagyon felmentő kijelentés, de valamiképp ez is benne van. Igen, néha lehet érezni egyfajta öntörvényűséget benne, de én most ezt nem is öntörvényűségnek látom, hanem annak, hogy ő egyszerűen képtelen bizonyos dolgokra, még akkor is, ha az élete múlik rajta. És akkor ott van ennek a kontrasztja is, Marika, aki viszont egy olyan férfival köti össze az életét, aki pontosan azt a mókuskereket kezdi el, amibe Liliom nem hajlandó, nem tud beszállni.

Bár nem tudom elképzelni azt az utat, aminek a végén Liliom és Juli szerelme boldog véget ért volna, az ő kapcsolatuk bizonyos pillanatokban mégis intimebbnek és ezért szebbnek tűnik, mint Marika és Hugó viszonya.

Marikáék házassága egy teljesen sínen lévő kispolgári élet lesz, ezt is ismerjük. Nem szabad elítélni, mert talán egy sótlanabb, de mégiscsak életképesebb dologról van szó. Hugó az a típusú ember, aki nagy szeretettel látja majd el a feladatát, és a kávéházában megkérdezi majd Csortos Gyulát, hogy „művész úr, hát hogy lehet ennyi szöveget megtanulni?”.

Egy interjúban mondtad, hogy szereted, ha egy előadás feszegeti a határokat. Hogy látod, a Liliom feszeget most valamit?

A szeretet és a jóság kérdését feszegeti. Mindig fontos és aktuális téma. Nekünk is, akik játsszuk és jó esetben a nézőknek is. Ahogy már beszéltünk is róla, itt nem kell széttrancsírozni a darabot, el kell mesélni ezt a történetet.

Rendben, Molnárt nehéz úgy aktualizálni, hogy megmaradjon a  veleje. De ezt félretéve, olyan, mintha a határfeszegetés mára teljesen visszaszorult volna a független szférába.

Hát igen, és hála istennek folyamatosan tudok dolgozni független színházi produkciókban is, bár nem szeretem ezt a kifejezést. Az elmúlt évek történései erősen hozzájárultak ahhoz, hogy a kőszínház és a független színház ennyire különvált, pedig szinte ugyanazok a színészek dolgoznak mindkét szférában. Az persze sok szempontból érthető – és meg is kell érteni –, hogy egy 1200 fős Vígszínháznak más dolgokat kell mérlegelnie, mint egy 70 fős játszóhelynek. Ennek ellenére a jófajta és friss színházi erőt én is a független alkotóktól érzékelem. Lehet, hogy egy előadás nem olyan sikeres, vagy nem látja tízezer ember, mi több: nem is olyan kompakt, mint egy komolyabb anyagi háttérrel létrejött produkció, de az alkotók mégis képesek valami igazán unikálisat megfogalmazni, akár témaválasztással, akár színházi nyelvvel. Aztán ezek a dolgok két-három év elteltével lassan, finoman átköltöznek a nagyszínházakba is.

Én sokszor jobban örülök annak, ha ugyan nem sikerült olyan jól az előadás, de érzem, hogy valami fontos dolog történik a színpadon, mintha egy tökéletes zsánerdarabot  néznék.

Persze, igen. De azért, ha egy átlagot veszünk, akkor a színházaknál körülbelül hat bemutató van egy évben, emellett ott a törzsközönség, amit meg kell tartani, és egyébként nagyon jó lenne új embereket is becsábítani. Tehát komplex dolog ez, és nem vagyok biztos abban, hogy hat bemutatóból hattal lehet határt feszegetni, miközben én is ezeket az előadásokat szeretem jobban. Nagyon szerettük játszani például A heilbronni Katicát, ami az utolsó előadásunk volt a Szputnyikkal, és hát abban semmi mára reflektáló kiszólás nem volt, mégis sikerült eltalálnunk valamit. A lelkünk sötét, elfeledett bugyraiban rejlő ösztönökről és szerelmekről beszéltünk, ami viszont mindig aktuális, nem? Tehát ezt is elő lehet kapni, és nem kell folyamatosan a napi politikával foglalkozni például. Az előadások nagy része sehol nem úgy születik, hogy akkor csináljunk valamit, mert most kötelező itt együtt lenni. Minden bemutató  mögött ott van a szándék, de nem lehet mindig áttörni a falakat. Bizonyos előadás csak annyit akar, hogy nézd meg és érezd jól magad, szakadj ki a hétköznapjaidból. A színháznak ez is feladata. Innentől pedig már egyéni ízlésekről beszélgetünk, hiszen ha valami igényesen, ízlésesen van megcsinálva, és el is éri a célját, akkor az ugyanúgy érvényes.

Mi a legújszerűbb előadás, amivel mostanában dolgod volt?

Sajnos – mindig szégyen ezt kimondani – nagyon ritkán jutok el színházba, de most az évad második felében lesz időm bepótolni a fontos előadásokat. Úgyhogy inkább munkát mondanék, A rendezői változatot, amit tavasszal csináltuk Znajkay Zsófival. Mind maga a darab, mind ahogyan dolgoztunk rajta, nagyon közel áll hozzám színházilag. Az alaphelyzet egy rendkívül hétköznapi, már-már banálisnak mondható szerelmi háromszög, ami nagyon érzékenyen mutat rá a döntéseink nehézségeire és következményeire is. Tulajdonképpen egy romantikus vígjátékról van szó alapjáraton, ami minden kurflival, mégis nagyon maian, szellemesen és mélyen van megírva.

Kicsit hasonlít is Zsófi előző drámájára, Az ölében énre, ami szintén egy nagyon érzékenyen szöveg.

Igen, minden írónak megvannak a személyes témái, amikből aztán sokszor fogalmaz. Pass Andinál is mindig visszatér a gyerekszemszög, a család problémaköre, egy bizonyos apa- és anyafigura, mégis azt érezhetjük, hogy szó sincs önismétlésről, mert egy tág merítés van mindig más szemszögből megvizsgálva. Ezért is csodálkozom nagyon, amikor színházi emberek arról panaszkodnak, hogy nincsenek igazán jó új magyar drámák, izgalmas szerzők. Vannak, csak sokan nem tudnak róla. Az például szuper dolog, hogy Pass Andi megírhatta A vándorkutyát ide a Házi Színpadra. Én igazából csodálkozom, hogy ezeket az írókat nem szedik a színházak szerteszéjjel.

Ez a fajta kőszínházakat jellemző közömbösség a kortárs dráma iránt nagyon erősen életre hívta a szerzői színházat, ami megint egy izgalmas terep.

Persze, de mégis határok épülnek ezáltal. Ezen alkotók nagy része szeret állandó emberekkel dolgozni, és néhányukról konkrétan tudom, hogy vágynak egy csapatra. De nyilván álnaiv dolgokat mondok, pedig iszonyatosan prosperáló tudna lenni, ha ezek az emberek ugyanazt meg tudnák csinálni valamelyik kőszínházban, mint amit egyébként rendkívül hányattatott körülmények között az egyes független játszóhelyeken, úgy, hogy az alkotói szabadságuk nincs korlátozva. Eszenyi Enikőnek volt egy szuper húzása tavaly évad végén, amikor is meghívta a trafós  Je suis Amphytriont – ami aztán technikai okok miatt mégsem tudott jönni –, a K2-től a Sömmit, és Pass Anditól a Napraforgót a Pesti Színházba. Június volt már, ilyenkor nehezen jönnek be az emberek, de egyértelmű volt, hogy a közönség nem idegenkedik a kortárs szövegektől. Mindegyik darab színvonalasan, jó humorral van megírva, és semmi olyan nincs bennük, ami tizennégytől százkét éves korig befogadhatatlan lenne színházilag. És ezekről nem nagyon tudnak az emberek. Tegyük hozzá azt is, hogy a nézők fejében a mai napig az él a független színházról, hogy valami nagyon furcsa, értelmezhetetlen, lila és sokszor polgárpukkasztó cucc. Erről tehetünk mi, az egész abnormális színházi helyzet, és hát az újságírás is, a televízióról pedig már egészen lemondtunk kulturális szempontból. Emlékszem, hogy gimnazista koromban vettem meg először a Színház folyóiratot, és onnantól kezdve minden hónapban megvettem éveken keresztül, ahogyan ma is sokszor. Bár ez egy réteglap, mégis próbál őrizni egy kihalófélben lévő nívót, tág látásmódot. Ezzel szemben ma nagyon sok helyen azt látom, hogy a színházi sajtó is kezd elbulvárosodni. Ha egy előadásnak nincs úgy hírértéke, hogy kattintást érjen el, akkor a különböző portálok nem is foglalkoznak vele. Ezért van az, hogy bár rengeteg érték van a színházi periférián, nem tud érvényesülni. Legfeljebb közvetetten beszűrődik, és ha három év múlva megnézel egy előadást, akkor látod, hogy már a kőszínházban is azt csinálják, mint egykor a kisebb műhelyekben. Nagyon sok dolgunk van még ezekkel a határokkal.

Fotó: Dömölky Dániel