dunszt.sk

kultmag

Elhasználódott életek

Amikor egy kedvelt írónak új kötete jelenik meg, izgatottan várja az olvasója: mikor juthat hozzá, milyenek lesznek az új írások, milyen lesz a borító? Nem volt ez másként most sem, amikor kiderült, hogy Berniczky Éva nyolc év hallgatás után 2018-ban újabb kötettel lepi meg olvasóit. A várva várt Szerencsegyökér című kötet kárpátaljai jellegét már a kiadóválasztással is magára öltötte, ugyanis – az írónő előző három könyvével ellentétben – nem a Magvető Kiadó, hanem az ungvári Kárpáti Kiadó gondozásában jelent meg. Ezzel még nem is lenne gond, ám a sajátos ukrán állami dotációs kiadói konstrukciónak „hála”, a kötet nem kerülhet kereskedelmi forgalomba. A könyv példányainak sorsát Kárpátalja kormányzója (!) határozta meg, hogy milyen példányszámban kerül az egyes helyi közintézményekbe és szervezetekhez. Így az átlagolvasó máris valahol Európa szélén találja magát a rendszerváltás idején, és bele is bújhat egy Berniczky-szereplő bőrébe. Berniczky ugyanis kárpátaljai „feltűnni vágyó nők és eltűnésre ítélt férfiak” hétköznapjait, világlátását, nyelvi sokszínűségét, szellemi sajátosságaikat mutatja be, emberi sorsokat jelenít meg, amelyek olykor épp az abszurd élethelyzeteik által válnak hitelessé. A szereplők élete elhasználódott, nincs lehetőségük a változtatásra, lidérceik örökre kísértik őket.

A Szerencsegyökér tizenkilenc már korábban publikált és hét új novellát tartalmaz, tehát huszonhat történetet tár elénk Berinczky Éva egyedi, és éppen emiatt nagyon könnyen felismerhető lirizált írástechnikájával.

A 2018. november 21-én, az Ungvári Nemzeti Egyetem Ukrán–Magyar Oktatási–Tudományos Intézetében megrendezett kötetbemutatón Berniczky Éva saját elmondása alapján eddigi munkásságának, egy korszak lezárásának szánta a kötetet. A novellakötet gerincét a már korábban megjelent elbeszélések adják, ám az újdonságért és egyben a korszakzáró hangért az új novellák felelnek. Az elbeszélések nem a megjelenés sorrendje szerint követik egymást (nem mintha az időbeliségnek lenne jelentősége ebben a prózavilágban), mesteri elrendezésük sokkal inkább azt szolgálja, hogy az olvasó hiányérzet nélkül léphessen át az egyik történetből a másikba. Berniczky esetében egyébként is fontos kiemelni, hogy a novellái nem hagyományos értelemben vett novellák, szövegeiben gyakran túllép a tradicionális formákon. A sokszor montázsszerű történeteknek esetenként nincs cselekményük, viszont a modern próza jellegzetességeihez igazodva erős az alakteremtés. Lirizált prózájának, sűrű írástechnikájának és bonyolult gondolatiságának köszönhetően mondatai színesek, szinte hullámzóak. Ebből adódóan nem könnyű olvasmányokról van szó, de nem is lehetne az, mert a miliő sem az, amiről ír:

„Mert megtanulták itt nagyon a meghunyászkodást.” (Halász a hálóban, 51.).

A „nem erről a világrészről” (Halász a Hálóban, 54.) való olvasó gyakran nehezen igazodhat ki egy-egy történet valódiságát illetően, gondolok itt egyszerű hétköznapi dolgokra, mint a határon való sorbaállás vagy a kórházi ellátás. Itt senki sem lepődik meg azon, ha órákat kell a határon vesztegelnie, legyen cigarettacsempész vagy diplomata az illető, sőt azon sem, ha várakozás közben egyesek végleg eltűnnek a Tiszában: „Mert mi abban a szenzáció, ha valaki oda tér vissza, ahonnan érkezett” (Istenszülő, 38.).  A kórházi folyosók a főnővérek kihalt birodalma, akik csak a hozzátartozók életmentő kérdésére várnak: „Mennyi?” (Galambtej, galambvér, 201.). Amíg Berniczky eddig megjelent köteteit vizsgálva úgy tűnt, nincsenek visszatérő szereplői, és a történetek kronotoposza sem egyértelmű, addig a válogatott novellák hamar rácáfolnak ezen feltevésekre. Ugyanis több szereplővel is találkozhatunk, és az egyes utalásokból egyértelműen kiderül: Berniczky világa nem máshol keresendő, mint a közelmúlt Kárpátaljának (mint posztszovjet régiónak) a vidékén, azon belül is a rendszerváltás környékén, itt él többek között a Földet az égtől hivatását titokban tartó papja és vasgyári dolgozóból boncnokká avanzsálódott fia, A tojásárus hosszúnapja piaci kofája, a kakasaira megtévesztően hasonlító Teliga, a vérét tejre cserélő Golubin, a Talánszása kerékpározó kisfiúja, a Szt. Arkagyija part nászutas házaspárja és a több történetben is helyet kapó nehézsorsú Teofánia nővér is. A vidék  érdekességének tudható be, hogy akár a rendszerváltás idején, akár napjainkban is játszódhatnak a történetek, így is, úgy is hiteles képet adnak az ábrázolt világról, hiába telt el majd’ harminc év, az idő errefelé mintha konzerválódott volna.

Az elbeszélések erősen stilizáltak, így olvasás közben mindenre oda kell figyelni, mert minden jelentéssel bír, a gondosan kiválasztott címek pedig különösen beszédesek, meghatározzák az egész elbeszélést. Nincs ez másként a kötet címadó novellájában sem, a Szerencsegyökér már a címével is sejteti, hogy nem lesz egyszerű olvasmány, mivel maga a mandragóra növény is számos hiedelem alapját képezi, van, ahol mitikus mérgező növényként van számon tartva, másutt afrodiziákum és termékenységnövelő, míg felénk, Kárpátalján úgy tartják, hogy az akasztott ember magömléséből fakad. Tulajdonképpen ez utóbbi babona adja a novella gerincét is. A történet egyszerű és kissé abszurd is egyben: egy útbaigazításra szoruló öregasszony, aki „nem abból a jelenből való, amelyet éppen itt és most élünk” (Szerencsegyökér, 5.), segítséget kér a narrátortól, mert nem találja a múzeumot, ahová a házát vitték. A házát az iszákos fia adta el, akiről kiderül, hogy felakasztotta magát, s az ő magjából serkent szerencsegyökereket hordja magával „úgy bánik velük, mint fiacskáival. Ágyba fektette, szépen betakargatta őket […], aztán halála előtt jó időben közülük legalább egyet tovább ad valakinek” (Szerencsegyökér, 9.). A narrátor pedig este a zsebében talál egy „embergyökeret”, s mivel jól kell bánni vele: viszi magával az emeletre, lefekteti. Az elbeszélésben az átvitt értelemben használt kifejezések egyenes értelemben is jelentéssel bírnak, mint az otthonkeresés és a kiállított élet fogalma. A bárki számára látogatható falumúzeumban található régi házak egykoron valóban valakik otthonát, életét jelentették, de ha a történetbeli öregasszony meg is találja egykori házát, vajon mi lehet a folytatás, mert „mit kezd majd ott kiállított életével?” (Szerencsegyökér, 6.).

Az elbeszélések alapját tehát a kilátástalanság, s ezzel együtt a sorsszerűség és a végzet határozzák meg, ezek kerülnek előtérbe az En passant című elbeszélésben is. A kifejezés (franciául: menet közben) egy különleges lépést jelent a sakkban „váratlanul két kockával előre tolta gyalogját, szándékosan kerülte ki ellenfele gyalogjának átlós ütését. Hagyta, hogy partnere levegye a parasztja mellé tolt felkínált figurát.” (En passant, 26.) Izgalmas elbeszélői játékot kapunk azzal, ahogy a sakk-kifejezés átjárja a novella egészét. A történet – talán az egyetlen novella, ahol jelentősége van az időnek és a helynek – körülbelül 1944 májusáig nyúlik vissza, ugyanis Ungváron akkor kezdődött el a zsidók gettóba, a Moskovics-féle téglagyárba kényszerítése. A főszereplő Menyétke, akinek az édesapja is zsidó származású volt, de jó előre kikeresztelkedett, ezért „elővigyázatosságának hála” a fiatalok megmenekültek ettől, ám a sors különös fondorlata, hogy apja már nem élte meg a gettósítást, anyja pedig szén-monoxid mérgezésben halt meg otthonában, épp akkor, amikor a szomszédjaikkal a gázkamrában végzett a „színtelen, szagtalan, jeltelen elmúlás” (En passant, 17.). Menyétkét a mérgező gázzal megtelt szobából „egy fénylő arcú cigánygyerek” húzza ki, így a főszereplő a túlélők bűntudatával kénytelen továbbélni „a szervezete működése árulkodott arról, hogy túlélése valótlan, hamis szabadság szüli körülötte a rendet” (En passant, 17.).

Nemcsak a kárpátaljai kisemberek életéről olvashatunk Berniczky műveiben, de helyi legendák, híres-hírhedt esetek, mitikus személyek is szerepet kapnak. Ilyen történelmi eseményt rejt magában a Tégy jót, és tűnj el! című novella, aminek központi alakja a több elbeszélésben is szerepet kapó Teofánia nővér. Az elbeszélés Romzsa Tódor vértanú tragikus történetét is magában rejti, az apáca szemszögéből. A novella szerint ugyanis a különös és nehézéletű Teofánia nővért gyanúsítják a munkácsi görög katolikus püspök halálával, s emiatt tartják fogva hosszú évekig (a vértanút ellenálló tevékenysége miatt Hruscsov gyilkoltatta meg): „Akarta, nem akarta, sorsa összehozta Ivan Gyeniszoviccsal, aki megtanította a nap alatt élni, az egyetlen alatt, amely huszonnégy órával, és nem többel, közelíti a szabaduláshoz.” (Tégy jót, és tűnj el!, 290.)

A Szerencsegyökér egy gondosan megkomponált kötet, ahol a komor hangvételű műveket különösképpen járja át az elmúlás, a halál, a sorsszerűség, a kilátástalanság, ennek ellenére mégsem túlzottan sötét tónusúak, inkább „életszagúnak” mondható történetek. Felnőtteknek szőtt mesék, ahol a szereplők sorsuk áldozataivá váltak, ki a rendszernek, ki a családjának köszönhetően, és ahol a szereplők korántsem hősök, inkább antihősök, „mesterek, kóklerek, mutatványosok, szemfényvesztők” (miként a Várkulcsa című Berniczky-kötet alcíme szól). Ezeket az egyszerű elbeszéléseket néhol valami különös, hol biblikus, hol történelmi, hol szürreális, hol egzotikus, hol meseszerűnek mondható elem fűszerezi. Történeteket, emberi sorsokat tár elénk az írónő, olvasói zsebébe csúsztatva egy-egy mandragórát, hátha megmutatja nekik is, hol található az elásott kincs.

Berniczky Éva: Szerencsegyökér. Kárpáti Kiadó, Ungvár, 2018