dunszt.sk

kultmag

Fordított kitörés

Puklus Péter nemzetközileg elismert képzőművész, érdeklődésének középpontjában a fotó áll, de gyakorlata egyre inkább túlmutat ezen a médiumon. Munkássága a projektjeiből összeállított fotókönyvek mentén ismerhető meg, amelyek közül a 2016-os The Epic Love Story of a Warrior című kötete volt az első olyan gyűjtés, amellyel nagyobb közönséget érhetett el. Legújabb budapesti kiállítása január 19-ig tekinthető meg a Glassyard Galleryben, itt folytatja azt a családközpontú munkát, amely előző projektjeire is jellemző. A Hős anya_Alcím a generációról generációra öröklődő családon belül betöltött női és férfi szerepeket vizsgálja kritikai megközelítésből. A projekt az apai és anyai szerephez kapcsolódó szimbólumokkal kísérletezik olyan képi világban újrakomponálva őket, amely egyszerre rendelkezik klasszikus fényképészeti és kortárs képzőművészeti szemléletmóddal. Ez a fajta kettősség más szinten is megfigyelhető Puklus munkáiban. Különösen érdekes a képeket a jelenlegi politikai légkör fényében értékelni: a magyar kormány 2018-at a családok évének nevezte ki, a Margit hidat fellobogózták és emlékérmet is kiállítottak ennek apropóján. Ezzel összhangban Puklus képein egy tökéletes magyar családot fedezünk fel, fiatal, szép szülőkkel és egészséges gyerekekkel. A kifogástalanul komponált és bevilágított képek azonban pontosan egy olyan alkotói tevékenységnek biztosítanak megfelelő teret, amely ezeket az identitásunkat nagyban meghatározó, nehezen megélhető szerepeket boncolgatja és kérdőjelezi meg.

Tavasszal részt vettem a tárlatvezetésen, amit a Life is Techno című kiállításodon tartottál a Trafó Galériában. Akkor említetted Lucien Hervét (születési nevén Elkán László, Párizsba disszidált magyar fotós – a szerk) mint fontos inspirációt. Az jutott eszembe, amit egyszer Le Corbusier mondott neki, hogy „Önnek építész lelke van”. Itt éreztem egy kapcsolatot közte és közted. Neked ő miért vált fontos alakká?

Amikor 12-13 éves voltam, Győrben laktunk. Egyszer elmentünk hegyet mászni a Schneebergre Ausztriába. Az előző nap megtaláltam apám Exa IIb márkájú gépét. Sikerült kinyitnom a hátulját, kihúztam a filmet és büszkén mutattam apámnak, hogy fotós vagyok, itt van az első fotózásom. Akkor berakott nekem egy új tekercset és megmutatta, hogyan működik igazából a gép. Másnap mentünk kirándulni, ahol elkezdtem fotózni. Az első képek tehenek voltak a hegyoldalban, de minden életlen és bemozdult lett, azt se tudtam, mit kell vele csinálni. Majd a nővéremet – aki négy és fél évvel idősebb nálam – felvették a MOME-ra építész szakra. A gimnázium után ő ajánlotta, hogy a MOME-n van fotós szak is, de ezt leszámítva is sokszor és sokat segített. Ő volt mindig is a realista szemlélet az életemben. Többek között ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy léteznek fotókönyvek. Győrben egy antikváriumban volt annak idején egy kiárusítás és ott találtam egy Lucien Hervé-albumot, az Építészet nyelvét, 50 forintra leárazva. Ez volt életem első fotókönyve. Így jött tehát az első kapcsolat Hervével, utána pedig nagyon sok olyan képem volt még, amik az ő hatására készültek, fény-árnyék játékok meg épületfotók.

Azt szoktad mondani, hogy te nem fotós vagy, hanem képzőművész, aki fotóval foglalkozik. Sokszor van egy kategorizálási vagy felcímkézési vágy a művészeti világban, hogy könnyebb legyen eldönteni, mihez hogyan kell viszonyulni. De az interdiszciplinaritás már Hervénél is nagyon erős volt, furcsa hogy ezt újra és újra meg kell ismerni.

Ez engem is zavar, és értem, hogy nagyon sok embernek könnyebb, hogy azt mondjuk valakire, hogy festő, és minimum akrillal, de inkább olajjal kell, hogy vászonra fessen. Ezt értik az emberek, de ha ennél valami egy kicsit bonyolultabb az már problémás tud lenni. Aztán hosszútávon kiderül, hogy lehet hogy pont az az izgalmas. Szerintem ennek semmi jelentősége nincsen. Én tényleg abban hiszek, hogy nem az a fontos, hogy milyen médiumot használ az ember, hanem hogy mit akar mondani vele. Hogy ezt hogyan mondja el, az szintén nagyon fontos, de másodlagos. Teljesen lényegtelen, hogy az ember lerajzol valamit egy darabka papírra ceruzával, vagy városméretű installációt készít. A kettő között olyan szempontból semmi különbség nincsen, hogy ha van egy üzenet, akkor ahhoz megkeresem a legmegfelelőbb médiumot, amivel azt át tudom adni. Legalábbis nekem ez a célom a saját munkáimmal, és azért mondom el minden alkalommal, hogy egyszer önbeteljesítő jóslatként meg is valósuljon. Ha igazán megnézzük a kiállításaimat, akkor még mindig a fotó az, ami dominál, és ez nem feltétlenül baj. Nem is kell ezt megváltoztatni, de engem nagyon érdekel, hogy mi van ezen túl. Olyan három-négy éve adtam meg magamnak azt a lehetőséget, hogy nem csak keretezett képek vannak a falon, hanem sok minden más is bekerülhet a térbe. Tárgyiasult dolgok is ki vannak állítva, amivel az a célom, hogy az előbb említett médiumok közti átjárás szabadságát megtartsam magamnak. Azt látom, hogy érdemes kockázatot vállalni és egy olyan pozíciót felvenni, ami ismeretlen utakra vezet, mert ott lehet nyerni valamit. Nem az a cél, hogy trendsetter legyek, hanem az, hogy azt csináljam, amit akarok. Közben rá kell jönni arra, hogy ha azt fogod csinálni, amit akarsz, az néha konfliktushelyzetet hoz magával, és döntéshelyzet elé kerülsz, hogy melyiket vállalod. Néha még most is részt veszek nagyon klasszikus fotókiállítás helyzetekben, nincs ezzel semmi baj. A fotó még mindig egy nagyon fontos és érdekes médium számomra.

Miben látod a fotó mint médium aktualitását? Mi az, ami a legizgalmasabb neked ma benne?

Leginkább tényleg az foglalkoztat, hogy hogyan lehet magam mögött hagyni a fotót. És ez nem azt jelenti, hogy soha többet nem fogom használni, vagy esetleg a mostani munkám ne tartalmazna nagy százalékban fotót. Az érdekel, hogy hogyan lehet a fotóhoz mint filozófiához nyúlni, vagyis nemcsak azt látni benne, hogy ez egy eszköz, ami bizonyos dolgokat leképez, hanem hogy hogyan működik mint gondolati szövet. Egyelőre nem tudom megfogalmazni ezt pontosabban, nagyon sokat gondolkozom rajta, de nincs még meg rá egy konzerv válaszom, úgyhogy jó, hogy feltetted ezt a kérdést.

Amikor a tárlatvezetést tartottad a Trafó Galériában, elég sok személyes szálat fűztél bele, ahogy ez a mostani kiállítás is nagyon személyes alapokra épült. A munkáid készítése közben gondolatban mennyit dolgozol azon, hogy eltaláld azt a határvonalat, hogy kívülről is érdekes maradjon a családközpontú téma?

Próbálom magamat kívülről is nézni, mert általában nagy félelmem, hogy untatom a nézőimet vagy hallgatóimat olyan dolgokkal, amik csak nekem érdekesek. Viszont a tudatos része is megvan. Sok-sok évvel ezelőtt – az egyetem elvégzése után –, amikor még nem csak művészettel foglalkoztam, szabadúszó Prezi designer lettem, aztán cégalapító meg cégvezető. Nagyon sokat foglalkoztam azzal, hogy hogyan lehet céget vezetni, és mitől működik jól egy üzleti vállalkozás. Ennek kapcsán a CEU-ba jártam entrepreneur schoolba. Abban az időben volt nagy felfutása a start-upoknak, ami engem rendkívül érdekelt. Központi probléma volt, hogy milyen szolgáltatást vagy terméket kell kitalálni, hogy sikeres legyél. Emlékszem, Záboji Péter – aki azóta sajnos meghalt – mondott egy kulcsfontosságú gondolatot ezzel kapcsolatban: van egy lokális probléma, és abból csinálsz egy globális megoldást. Az ő példája a Skype volt. Egyetemi diákok a világ másik pontjára kerültek és szerettek volna kapcsolatot tartani egymással, de a nemzetközi kábeles telefon méregdrága volt. Viszont elkezdett bejönni az internet, és ők írtak egy programot, a Skype-ot. Tehát az az ő lokális bajuk volt, hogy nem tudtak beszélni egymással, és találtak rá egy olyan globális megoldást, ami már az egész világon elterjedt. Ez a sztori egészen addig érdekes, amíg egy fél mondatban elmeséled, hogy honnan jött. Ma az a lényege ennek, hogy ingyen kommunikálsz gyakorlatilag bárkivel az egész világon, ami pár évvel ezelőtt még elképzelhetetlen volt. De szerintem nagyon jól működik mindez az én esetemben a képzőművészetben is. Valószínűleg ugyanitt van az egyensúly a család és a művészet között. Picit bele lehet venni, hogy a néző tudjon hozzá kötődni, de ez csak idáig érdekes, aztán jön az a világméretű kérdésfelvetés.

Van bevett köröd, amit egy ötlet kialakulásánál megteszel? Van valami kialakult menete, vagy mindig más?

Igazából kezd kialakulni egy bizonyos rítus, de lehet, hogy a következővel pont ezt fogom felborítani. Az eddig gyakorlatom az volt, hogy mindig megnéztem az előző projektet, amit az zár le, hogy könyv készül belőle. Megnézem, hogy miben volt sikeres, miben lehetett volna jobb, miről szólt, mennyi embert értem el vele. Aztán jön a kérdés, hogy hogyan lehetne ezeket a bizonyos dolgokat növelni, illetve azt, ami rossz volt, hogyan lehetne csökkenteni. Elég erős összefüggés van a munkáim között, mert mindegyik az előzők tapasztalataiból és eredményeiből építkezik  Az abszolút kiindulópont az, hogy ha van valamilyen ötlet, akkor az rajz formában kerül papírra a noteszembe, azon gondolkozom sokáig. Lerajzolom újra és újra, utána elkészül belőle a fotó vagy a szobor vagy valami más. Később a háromdimenziós és a kétdimenziós dolognak is megvan az önálló élete. Van, hogy ez a három egyszerre működik, de van, hogy külön-külön egymástól. Ezt csináltam az elmúlt négy alkalommal, de most szeretnék ezen a bevett gyakorlaton változtatni, és valami újjal előállni.

Magyarországon élsz és itt is alkotsz. Hogyan tudsz külföldön is érvényesülni? Gondolom, hogy az itteni kultúrpolitikai légkör rád is hatással van. Van kitörési vágyad?

Kitörési vágy van, de nem úgy akarok kitörni, hogy fogom magam és elköltözöm Párizsba, vagy Londonba, vagy New Yorkba. Igazából minden héten felmerül, hogy na akkor hova költözzünk. És akkor mégse költözünk. Ennek több oka van, egyrészt egy gyakorlati, azt az életszínvonalat, amit itthon meg tudok teremteni a családomnak, mondjuk New Yorkban, vagy Párizsban, vagy Londonban nem tudnám. A másik az, amit László Gergő, a Lumen fotóalapítvány volt elnöke mondott. Szerinte egy Kelet-Európában élő, de Nyugat-Európában aktív képzőművész sokkal érdekesebb, mint egy kiköltözött művész, mert abból van egymillió. De ha valaki innen csinálja meg a karriert ott, az izgalmasabb és szokatlanabb. Ez az egyik motiváció, nemcsak ez van, de erős része. Közben sokat utazom, ami nagyon fárasztó, de élvezem is. Ott kell lenni, el kell mondani, meg kell nyitni, fel kell rakni meg le kell szedni, de ez a része, és én pont ezt akartam. Ez egy nagyon érdekes helyzet: az itthoni kultúrpolitikai légkörben azt élvezem, hogy békén hagynak. A nyugati sikerek mellett, bár ez furcsa szó, az itthoni elismertség sokkal alacsonyabb, és ez így pont jó. Kimegyek, és felhajtás van, hazajövök, és nyugalom fogad. Érdekes dolog, hogy mennyire nincs közöm ahhoz, ami történik. Tudatosan választottam azt az utat, hogy nem vállalok semmilyen közösséget a jelenlegi regnáló hatalommal. Nem pályázok ösztöndíjakra, nem keressük egymást egyelőre. Én azt gondolom, hogy a munkásságom nagyon is politikus, csak nem azon a szinten, hogy transzparensekkel vonulok az utcán, amit egyébként megteszek, de az nem kapcsolódik össze a művészetemmel. A családommal például pont azt testesítem meg, ami megfelel ennek a hatalomnak: a feleségem és a gyerekek egészségesek, magyarok, fontos nekik a hazájuk, az identitásuk. Egészen pontosan az vagyok, amit ez a kormányzat elképzel. Katolikus is vagyok, minden stimmel, de mégse. Ez kicsit olyan, mint a trójai faló. A kérdés az, hogy hogyan lehet ezt használni kvázi ellenük, bár nem tudom, ez-e a jó kifejezés. A felelősségérzetet megélem, folyamatosan motoszkál bennem, hogy valamilyen módon foglalkoznom kell ezzel, hiszen ez most történik, és most lehet rá reagálni. Nemcsak szakmai szempontból fontos ez nekem, hanem emberileg is, de a módját még nem találtam meg.

Puklus Péter záró tárlatvezetése a Glassyard Galleryben január 19-én délután 4-kor lesz.