dunszt.sk

kultmag

Átutazóban

A Radnóti legújabb bemutatójának, a szerzőként Székely Csaba, rendezőként Sebestyén Aba által jegyzett 10-nek legnagyobb erénye, hogy nem csupán reflexíven viszonyul a mai társadalmi és szociális problémákhoz, hanem minket is önreflexióra késztet. Kérlelhetetlenül.

Persze ennek önmagában még nem kellene, hogy kirívó jelentősége legyen, ugyanakkor a kissé áporodott kőszínházi levegőben üdítően friss erőként hat, ha az alkotók nem csupán egy estére kívánják lekötni szellemi-érzelmi apparátusunkat. Nagy előnye hát a Radnótinak, hogy alapvető jellegzetességeit megőrizve képes egy nyitott, bátor műsorpolitikát működtetni. Igen, bátrat, már amennyiben a közéleti előadások eltűnésével beszélhetünk egyáltalán bátorságról a kőszínházi rendszerben – igaz,  Kováts Adél intézménye még ebben is elöl jár, gondoljunk csak az Egy piaci napra –, hiszen ma már az is művészi tettnek számít, ha egy produkció közvetlenül reagál egy aktuális társadalmi történésre, nem pedig a biztonsági játék mestereként húzza elő az újabb orosz vagy angolszász klasszikust, természetesen a realista színház minden kitételét szigorúan figyelembe véve.

Arról nem is beszélve, hogy kortárs drámát csak elvétve látunk a repertoárokon, ha pedig mégis, többnyire aligha takarható kötelező penzumjellege, bár ebben az utóbbi néhány évben talán láthatunk egyfajta lassú, de pozitív elmozdulást. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy Székely Csaba érzékeny drámai szövege a legjobb kezekbe került, hiszen rengeteg kockázatot rejt magában akár témáját, akár szerkezetét nézzük, ehhez az újszerű megszólalásmódhoz pedig elengedhetetlen egy profizmusában megkérdőjelezhetetlen alkotócsapat.  Itt ugyanis terítékre kerül minden – méghozzá leplezetlenül –, amiről olyannyira fanyalgunk párbeszédet indítani: a prostitúció, az egyházi csalások, a pedofília, a nemi erőszak, a családon belüli bántalmazás. És felteszi a legfontosabb kérdéseket is: létezik-e másik út, mint amit születésünk jelölt ki számunkra? Átjárhatóak-e a társadalmi rétegek? Vagy az első perctől kezdve önmagunk rabjai vagyunk? És ha igen, bűneink mindig csupán sajátjaink?

Külön érdem, hogy a lehetséges válaszokat más-más perspektívából vizsgálja az előadás, modellálva egyúttal azt is, miként kéne működnünk a társadalomban: nem egyoldalúan, vakon szajkózva önnön igazságunkat, hanem megérteni és mérlegelni a másik nézőpontját is, és egyáltalán feltételezni, hogy van létjogosultsága annak, ami nem simul tökéletesen saját képzeteinkhez.

A rendívül komplex történet során ugyanis tíz ember egymásba kapaszkodó sorsa bontakozik ki előttünk – mindegyikükhöz tartozik egy (de inkább több) a parancsolatok közül –, találkozásaik pedig hol fájdalommal, hol feloldozással végződnek. Többnyire persze minden elválás csak újabb küzdőteret nyit meg, miközben észre sem veszik – vesszük! –, hogy a másikhoz való tartozás elvesztegetett lehetősége milyen súlyos és visszavonhatatlan károkat okoz. Az ezt követő magyarázkodás persze parádés. Parádés és mélyen szánnivaló. Ahogyan az is, hogyan válik az apró, fejünkben lejátszott simlisségekből életeket átíró, mi több, végérvényesen eltorzító félrecsúszott tettlegesség. Voltaképpen ebből eredeztethető a tíz alak egyetlen közös vonása is, vagyis az egzisztenciális magány, amely soha nem lelhet társra.

Végső döntéseinkben ugyanis mindig egyedül vagyunk.

Ez a feloldhatatlannak tetsző magány foglalkoztatta leginkább Sebestyén Abát is, aki ezt az igen széles társadalmi tablót Bartha József díszlettervezővel együtt egy pontosan körvonalazott, ám gazdag asszociációkat megengedő térben feszítette ki. A színpadképet látva gondolhatnánk, hogy pályaudvaron vagyunk, vagy éppen egy busz belsejében, de az üvegfalak, amelyek körülzárják a tíz széket, igen markánsan hozzák be a rabság és az elzártság fenyegető sémáit is. A szereplők bejárják az egész teret, kapaszkodnak a fogódzkodókba, ahogy csak tudnak – szükség is van rá, lejtmenet ez, a legkönyörtelenebb fajtából –, miközben be- és kiszállnak egymás életébe: bámulatos, mennyi sérülést okozunk öntudatlanul is, pedig csak átutazóban vagyunk ezen a világon. Éppilyen érzékletes rendezői megoldás, hogy a színészek végig fenn vannak a színpadon: ha épp nincs jelenésük, egyenes háttal ülnek a várótermi székeken, körbevéve az üvegfalakkal, mintha gondosan leporolt kiállítási tárgyként arra várnának, mikor érkezik a következő látogató a bűnbeesés múzeumába. És még jelzés, „magyarázat” is található rajtuk, Bianca Imelda Jeremias jelmeztervező jóvoltából ugyanis mindegyikük egyfajta bélyegként viseli öltözékén megszegett parancsolatának számát.

Van még egy kiemelten fontos és működésében egészen unikális megoldás, amely alapvetően határozza meg a látványvilágot: a színészek kezében lévő kézikamera, amely élőben rögzít bizonyos pillanatokat. Ennek eredményeként egy önmagába is visszatérő izgő-mozgó képregény pereg a három kivetítőn, nem nélkülözve a vaskos groteszket: a színpadon magabiztosan mozgó szereplők itt egyszerre törékennyé, sebzetté, sőt torzzá válnak – elvégre ritkán vagyunk mi olyan nagyon szépek –, miközben folyamatosan kommentálják az éppen zajló jelenetet, hol tragikus, hol komikus színnel átfestve azokat. Az egyik legemlékezetesebb képhármas Martinovics Dorina prostituáltjának sorstragédiáját ábrázolja, méghozzá olyan húsba vágóan, hogy egyszerre megfagy a levegő, és nem tehetünk mást: elkezdjük szégyellni magunkat, amiért néhány perccel ezelőtt még mosolyogtunk – mit mosolygunk, nevettünk – az esetlen figurák kiszolgáltatottságán.

Itt azonban már nem lehet kérdés: a Remény lakótelepen minden van, csak épp remény nincs.

Székely Csaba felelőssége persze elvitathatatlan ebben a „szégyenkezésben”, hiszen olyan élő, virtuóz humorral írta meg a szöveget, hogy teljességgel védtelenek vagyunk vele szemben. Ráadásul ez a szellemesség szüntelen mozgásban van, ki- és megfordítja a szituációkat, áthangolja a múltat, és újraértelmezi az éppen zajló jeleneteket, miközben ez a látszólagos könnyedség válik az egyik legfontosabb karakterábrázolássá. Nincs itt egyetlen figura sem, akit egy oldalról láthatnánk, hiszen ahogyan beleíródnak a másik sorsába, úgy formálódik megítélésük is. Kevés színészileg gazdagabb pillanat van példának okáért Sodró Eliza orgazmusjeleneténél, de szép ívet jár be László Zsolt családját elhagyó református papja és Kováts Adél munkamániás doktornője is. Vilmányi Benett figurájában épp naiv tisztasága a megkapó, aminek izgalmas ellenpárja a Lovas Rozi által alakított fiatal feleség, aki épp azért küzd minden erejével, hogy boldogságának zálogaként kiléphessen az ártatlan, tisztes házastárs szerepéből. Pál András komplexusaival küzdő, kérges alakjának és Schneider Zoltán féltékenységtől eltorzult plasztikai sebészének ugyancsak megvan a maga (el)rettentő igazsága, sőt még Márfi Márk stricije is képes a mínuszból plusz előjelt varázsolni. És ott van persze szorosan mellettük Tóth Ildikó „ősbűnt” hordozó, váratlanul komplex karakterré összeálló anyafigurája, aki egészen az utolsó pillanatokig képes keserű nárcizmusba csomagolni tragédiáját, hogy aztán szörnyű lábjegyzeteket írjon a valósághoz.

A szöveg jóleső profanizmusát Cári Tibor oratórikus zenei költeménye ellenpontozza, sőt a jeleneteket tagoló, latinul megénekelt tízparancsolatok úgyszólván meg is oldják az előadást: akármi történhetett volna két dal között, Rozs Tamás és Wágner-Puskás Péter szuggesztív játéka, illetve a Radnóti színészeinek kórusa már önmagában megmozgat bennünk mindent az univerzális gondolatoktól kezdve egészen a legbensőségesebb emberi érzelmekig. Ez a már-már transzcendens zenei világ ugyanis képes egyszerre feszes és indulatos, megszelídült és drámai lenni, miközben végig megőrzi eleganciáját: úgy szolgálja a dráma finom szövetét, hogy közben birtokba is veszi azt.

Sebestyén Aba rendezői érdeme ezen hatáselemek tökéletes összecsiszolásában csúcsosodik ki. A 10 ugyanis egészen bizonyos, hogy nem magánszám, sokkal inkább fajsúlyos színházi összteljesítmény, amely nem fél sem provokálni, sem manír nélkül reagálni az emberiség öröknek tetsző erkölcsi-morális válságára. És ami a legfontosabb: minden virtuóz technikai megvalósítás ellenére bízik a színészek erejében, a kitartott pillanatokban mer pusztán a jelenlétre hagyatkozni, ezzel pedig nem csak az alkotók számára teszi személyes üggyé az előadást, hanem mi is úgy érezhetjük, hogy ezek a végtelenül esendő – és igen, fájóan ismerős – figurák nekünk gyónják meg bűneiket.  Éppen nekünk, akiknek annyi elszámolnivalónk van. Talán ideje volna megszólalni.

Székely Csaba: 10
Radnóti Színház
I. Vilmányi Benett
II. Pál András
III. Martinovics Dorina
IV. Kováts Adél
V. Márfi Márk eh.
VI. Sodró Eliza
VII. Lovas Rozi
VIII. László Zsolt
IX. Schneider Zoltán
X. Tóth Ildikó
Közreműködik: Rozs Tamás, Wágner-Puskás Péter
Zeneszerző: Cári Tibor
Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias
Díszlettervező: Bartha József
Videó: Ágoston Gábor, Valóczki Dániel
Világítás: Baumgartner Sándor
Ügyelő: Kónya József
Súgó: Farkas Erzsébet
A rendező munkatársa: Hatvani Monika
Rendező: Sebestyén Aba