dunszt.sk

kultmag

Apo(ka)li(p)tika, avagy aludj csak, én bámulom

Már megint világvége. Az első esetekről a világ keleti feléből, Oroszországból, Romániából érkeznek a hírek, ezt nem lehet kihagyni, mindenesetre maga a baj talán inkább az égből származik, mert tíz perccel később már az Államokat is letarolja. A szabadban lézengő, bevásároló, autóban ülő stb. emberek jelenéseket – diabolikus teremtmények?, kísértetek? – látnak, amelyek hatására megőrülnek, olykor mélységes szomorúság lesz úrrá rajtuk, amelyből az öngyilkosságban keresik a kiutat. Mindez globális és lokális szinten is pillanatok alatt megy végbe.

Hősünk, a szülői identitását nehezen megtaláló, terhes Malorie egy random kúriában lel menedékre, amelyben már egyenletes nemi és faji eloszlású túlélőközösség várja. Itt aztán éveket vészel át, míg a sztori keretét adó raftingtúrára vállalkozva a két gyerekkel együtt egy ellenőrizhetetlen forrású rádióhívás csábításának engedve elindul a menedéket ígérő távolba.

Erős állítások mindenütt. A hajléktalanság nem körülmény, hanem létprobléma: ha az utcán vagy, meghalsz, viszont ha fedél van a fejed fölött (és van spaletta az ablakodon), van esélyed túlélni. Hatalmas horderejű felismerés. Tehetsz róla, tehetsz ellene! Aztán: már megint az elmebetegek jártak jobban. Azokra ugyanis nem hat a kórság, illetve annyiban mégis, hogy fanatikussá vedlenek át, és kevésbé bizakodó embertársaikat is rá akarják kényszeríteni, hogy „nézzenek”, mert hát: „olyan szép!”. Micsoda? A film alapjául szolgáló regényből nem derül ki, a titkot és annak hatásmechanizmusát teljes homály fedi. A film ezen annyit lazít, hogy „az a valami” sejthetően személyes traumát indukál, illetve szít fel újra az áldozatban – ezért szólongatja Lydia a tíz éve elhunyt anyját, mielőtt a kamion elé ugrana, és ezért hallja végső menekülése során Malorie is a bűntudat sófárhangjait. Nem settenkedő szörnyekről van szó tehát – mint a MAD tematikus (ámde kulturális beágyazottságát tekintve igencsak távoli) párdarabjában, az A Quiet Place-ben –, hanem valami alaktalan ízéről, szembenézésről, apokalipszisről a szó eredeti értelmében (feltárulkozás, a lepel lehullása).

Ne nézz oda, és túléled. Inkább ne engedd be, aki az ajtódon dörömböl – No.1. posztap-klisé –, és túléled. Néha muszáj gecinek lenni. De a lényeg, hogy ne nézz oda. Ne tudj róla. Mesélj a gyerekeknek egy szebb világról, megfosztva őket nemcsak a valóságtól, de még a saját nevüktől is. Ne tudj arról, mi van „odakint”, legfeljebb azon heherésszél harmincládányi viszkire támaszkodva, hogy „We’ve made the end of the world… great again!”, hangzik a fájóan direkt kampányszlogen a magát érezhetően hülyére unatkozó John Malkovich szájából, mire a többiek kis híján eldőlnek a röhögéstől. A punk, a tengerészgyalogos csaj, a mizantróp háziúr, a meleg ázsiai szomszéd az építész férjével, mindenki halálra van ítélve, kivéve az, aki elég sokáig a szemén tartja a kötést.

És Malorie-nak sikerül! De hát ő már egyébként is visszahúzódott a világellenességbe. Van valami családi trauma a háttérben, biztos apu is geci volt. Malorie irtózik a gyerekvállalás gondolatától – ilyen világba?, wtf? –, még nevet sem ad a kicsinek. Boy. „Milyen szerencsés vagy, hogy nem lánynak születtél”, kb. ennyi, ez az ősjelenet az egyébként meglepően simán zajló otthonszülés után, mellesleg párhuzamosan azzal, hogy egy emelettel lejjebb a többiek a házban épp szíven töcskölik egymást. Nézz már rá, olyan kibaszott gyönyörű, nyöszörög Gary a Lipótmezőről, az igazság terroristája, akinek a táskájában bizony a rajzszakkörök komorabb óráit idéző morfológiai tanulmányok pihennek. Akkor mégis szörnyekről van szó? A nagy Shub-Niggurath szabadította el őrjítő fattyait? Vagy kinek ez, kinek az? („Amilyen az ember, olyan az ördög”, ahogy Mrożek írta egyik egypercesében, ahol a köztisztviselő csalódottan veszi tudomásul, hogy a paktumra sajnos egy térdig érő, félig műanyagból összetákolt, modortalan kis nyomorék érkezik.)

Újra naggyá tettük a világvégét! Ez tényleg vicces. A gecikről persze kiderül, hogy van szívük, a gyávák nyom nélkül eltűnnek, az őrültek pedig szabadon garázdálkodnak odakint. Igen, igen, Amerika manapság sajnos ilyen cudar hely. A film unokatestvére tulajdonképpen nem az A Quiet Place, hanem a Purge. A lényeg, hogy ne nézz oda! Zárkózz be! Kapcsold ki a tévét, ez fontos, mert képernyőn keresztül is ugyanúgy hat. Ne fogyassz híreket, az isten áldjon meg! Élj úgy, hogy nem és nem vagy hajlandó tudomást venni a jelenről, mert ha körbenézel, ha igazán megnézed magadnak, hogy mi is vesz körül – „szép!” –, akkor olyan kurvaideges leszel – netán elfog a bűntudat –, hogy három másodperc után nyakon szúrod magad a szabóollóval.

Hol itt az ötlet? Hiszen a stratégia ősrégi, nem kellett megvárni hozzá 2016-ot vagy az ökológiai katasztrófa egyre súlyosabb realitását: vándormadarakkal társalgó oszlopszentek, magányos sztoikusok, idült bódhiszattvák, önmagukat mumifikáló diakónusok, élve eltemetettek, a tengerbe önként belegyalogolók, a Patmosz szigetére húzódó savanyújóskák és -jánosok, éhezőművészek, kerengő dervisek, az észlelés féreglyukait kereső sámánok, hadosztálynyi remeték – hányan és hányan döntöttek már így, több-kevesebb sikerrel alkalmazkodva saját belviláguk követelményeihez. Ez utóbbiról egyébként sem lehet hitelesen számot adni, hiszen ha mész, akkor elmentél. Befelé fordulni, mint Oidipusz. A regény utópikus közösségének tagjai önként vakítják meg magukat – a végső soron kínosan családbarát film nyilván ezt is lejjebb hangszereli, itt ugyanis a feloldozást hozó idiotisztikus zárlat során egyszerűen egy vakodába csöppenünk. („Nem akartam elvenni a reményt a nézőktől” – így a rendező Susanne Bier.) Hogy mindezt hogy, miként, miért – lényegtelen. Talán álom az egész, és Malorie még a folyón meghalt. Nem mindegy? A lényeg, hogy húzzuk fel a vekkert, és állítsuk be 2020-ra (Magyarországon elvileg: 2030), addig pihi, csendkirály, sötétség. Belső emigráció. Nem mint morális kényszer, hanem mint a fizikai túlélés egyetlen esélye, hiszen ha odanézel, meghalsz. Kivéve, ha eleve borderline voltál, mert akkor jó napod van – világ pszichopatái, egyesüljetek! A „normálisak” (=jómódban élő, anyagi erőforrásokat sikerrel és tudatosan halmozó, senki és semmi iránt nem érdeklődő fehér állampolgárok a kertvárosból) viszont kényelmesen berendezkedhetnek a menedékhelyeiken. (A végelszámolásnál hatalmas előnyt jelent a bőrszín, ebben a filmben rögtön két [!] fekete szereplő is gondolkodás nélkül feláldozza magát a társaiért.)

Számos sivatagban már készen állnak a fizetőképes túlélőaspiránsok fogadására az „esemény” (atomháború?, terror?, zombik?) utáni időkre készült biztonságos bunkervárosok. Érthető a kereslet, hiszen a szép az iszonyú kezdete, sőt kicsit már ki is leng az iszonymérő, ideje csomagolni.

A film elején a híradóban öngyilkosságot elkövető tízezrekről van szó, de Malorie unott képpel csak annyit mond: „Á, ez Oroszország”, majd visszafordul a vászonhoz, hogy befejezze a dilettáns festményét, amely ugyanakkor előrevetíti a következő időszakot: fekete háttér előtt random emberek görnyednek a középen helyet foglaló, terhes (?), nem egészen evilági nőalak fölé. „Mit gondolsz?”, kérdezi a nővérétől. „Hát, egy csomó embert látok, akik mintha mind nagyon magányosak lennének.” A francia eszmetörténet nagyjai sem tudták ilyen érzékletesen, lehengerlő stílussal, mégis tömören kifejezni a tömegtársadalmak problémáját.

A MAD eszkapista rémmese, annak is a rosszabb fajtájából: nem a menekülés valószerűtlensége bántó, hanem annak inherens céltalansága. A nihilizmus ábrázolása, értelmezése, sőt akár interiorizálása önmagában még nem nihilista aktus (ld. Nietzsche), ám a nihilizmus problémátlan összekapcsolása az utópikus „másik élet” lehetőségével, nos, ez fájdalmas. Már Adorno és Horkheimer is elmarasztalta Odüsszeuszt A felvilágosodás dialektikájában a kis trükkjéért: az osztályelhagyó paraszt kiköttette magát az árbochoz, élvezte a szirénéneket, de az életét azért már nem adta volna oda érte. Íme, a polgári éthosz születése.

Rendben, hát legyen, viszont akkor kár felhúzni a vekkert, mert ebből az álomból – így, vakon – sosem lesz ébredés, bárhogy szól is a riasztó.

Fotó: Merrick Morton/Netflix