Szelfi általi halál

Egyszerre lesújtó és szórakoztató, ironikus és közben halálosan komoly – röviden talán így jellemezhető az Atlantisz Kiadó kötete, Martin Burckhardt és Dirk Höfer, a digitális játékok fejlesztésével is foglalkozó német szerzőpáros Minden és semmi. A digitális világpusztítás feltárulása című, alig kilencvenoldalas írása, amely fülszövege szerint „egy mindent átható változás filozófiai alapkérdéseit nyitja fel”. A vékony kis kötetet látva persze könnyen kételyei támadhatnak az olvasónak a nem kis vállalás teljesülését illetően, azonban szó sincs nagyzolásról: a Minden és semmi igazi mélyfúrás a digitalizáció folyamatába, talán mélyebb is annál, mint ami egy felhasználó számára még kellemes lehet.

Kezdetben volt a Nulla, és a Nulla Istené volt, és Isten volt az Egy.

De mi az a mindent átható változás, amiről szó van a műben? Nem más, mint a digitalizáció, ami nem csupán egyes területek digitalizálódását jelenti, hanem az egész „analóg” világ háttérbe szorulását a digitális tér javára. Ezt a folyamatot a szerzők nem negatív vagy pozitív következményeire koncentrálva mutatják be, hanem az alapjánál kezdik, Boole képleténél, amely egyben a világ új felfogásának képlete is. Tudniillik a bináris számrendszerben egy és nulla nem reprezentánsok többé, nem mennyiséget jelölnek, csupán jelenlétet vagy távollétet. Ezáltal tulajdonképpen kivonják magukat a matematika hatálya alól, ami „egy olyan radikális művelet, mint lefejezni a francia királyt” és ami lehetővé teszi, hogy az egész világot programozhatónak tekintsük. Hogy hogyan? A bináris logikából következő x = xⁿ
képlet révén, amelyben az x bármit jelölhet, akár magát az univerzumot is, és amely a végtelen kiterjedés és sokszorozódás előtt nyit ajtót. Egy dolgot leírni a bináris számrendszerben annyit tesz, mint újraírni, újrateremteni: „Leírás és írás eggyé válik: programozássá.”

A valóság tehát szinte feloldódik önnön másolatában – ez a műben feltáruló digitális világpusztulás lényege. Sőt, egyfajta digitális animizmus születésének lehetünk tanúi, ahol a valóság egy technikailag alkotott szellemvilágba menekül, amelyben a dolgok szelleme, azaz digitális árnyéka végül nagyobb lesz maguknál a dolgoknál is. A téma maga nem új, gondolok itt többek közt Guy Debord spektákulumára vagy Jean Baudrillard szimulákrumára. Sőt, a mű nem csak témáját, de hivatkozásait – felbukkan pl. Marx vagy éppen Feuerbach –, illetve nyelvezetét tekintve is kapcsolódik az „elődök” munkáihoz, Baudrillard-éhoz legalábbis tagadhatatlanul. A Minden és semmi szerzői azonban nem mennek olyan messzire, mint Baudrillard: ha utóbbi tulajdonképpen minden valóságos végét deklarálja, Burckhardt és Höfer csupán az analóg világ háttérbe szorulásáról írnak. Ráadásul a könyv zárófejezetében saját erősebb állításaik élét is elveszik azáltal, hogy végső soron az egész digitalizációt és az azzal járó világkép-átalakulást olyan, valójában nem is egyedi történelmi változásként írják le, amelyet tudomásul vettünk ugyan, de nem vagyunk hajlandóak elfogadni.

Ez a nem-elfogadás vezet ahhoz, hogy a digitalizálódás folyamatát mindkét oldalról profetikus hangnem kíséri, egyik részről a forradalmi várakozások, másik részről pedig a már-már apokaliptikus kritika képében. Ez a kettős szorítás érhető tetten a mű nyelvezetében, amely szándékosan teológiai párhuzamokkal operál. Így az internet világa szakralizálódhat, mivel egy új Jeruzsálem képe vetülhet rá, ahol minden egy újabb, tökéletesebb formában jelenhet meg, és ahonnan kiűzethető a szenvedés, de egyidejűleg tekinthetjük digitális pokolnak is, hiszen, ahogy a középkori teológusok tanították, minden valaha teremetett egyidejű jelenléte, az maga a pokol. A felhasználó pedig, aki képes arra, hogy pillanatok alatt szédítő távolságokat hidaljon át, vagy éppen egyszerre legyen több helyen, az angyalokhoz válik hasonlatossá, elszakadva testi kötöttségeitől.

A test így megszűnik a szellem otthonának lenni, utóbbi átköltözik a gépbe, amelynek immár nem a képernyője mögé tekintünk, hanem a képernyője mögül kifelé. A test formálható műanyaggá válik – ne felejtsük, a bináris világképlet szerint minden programozható! –, ráadásul állandóan diszpozicionált műanyaggá, amelynek újratervezését a nyilvánosság elvárásai határozzák meg, „akár a pornográfia mindig ugyanolyan változatairól, akár az egészséges életmódról való csacsogásról, akár a vizuális médiumokban celebrált főzésről, akár a testedzés kérdéseiről, akár a plasztikai sebészet drámáiról is legyen szó”. A test (újra)teremtésének ultima ratiója pedig az optimalizált test klónozása, annak vágya, hogy tömegtermékké váljon az is.

A digitalizációval együtt jár a populációkban, azaz halmazokban való gondolkodás, ahol az egyedi tulajdonságok helyett az átlagok válnak meghatározóvá. Ez a folyamat időben megelőzi a tényleges digitalizálódást, azonban lényege szerint a bináris világképletnek felel meg, ősképe pedig egy, az elektromosság vizsgálatához kapcsolódó 1746-os kísérlet, amely során szerzetesek egy csoportja összekapaszkodva kollektív áramütést élt át a leideni palack egyikük általi megérintésétől. Az egyes ember feloldódik a tömeg testében, mozgása összhangba kerül az egész mozgásával. A napóleoni sorozásoktól, az életbiztosítás és a szociológia kialakulásán, valamint az első világháborúban legéppuskázott katonák holttestén át egyenes út vezet a Birodalmi Pártnapig, ahol a tömeg a politikai esztétika alkotóelemévé válik: x = xⁿ, jobbról balra olvasva.

A digitalizálódás tehát valójában tovább élezi, a végsőkig feszíti azokat a folyamatokat, amelyek a 19. században kezdődtek. A kapitalizmus önmagát felszámolva teljesedik be, magát halálra ítélve győzedelmeskedik: a reálgazdaság jelentéktelenné válik a bináris képlet alapján működő pénzügyi szférával szemben, és – mivel többletértéket előállítani csak az ember tud – mindenhol, ahol gép dolgozik, a profit aránya a nullához közelít. Valódi értéke így már csupán annak van, ami egyedül korlátozott a digitális világban, éspedig az ember figyelmének. Így kialakul a figyelem ökonómiája, termelő és fogyasztó, sőt, termelés és fogyasztás közt a határok végleg elmosódnak, és a felhasználó maga is termékké válik. A szolgáltatónak pedig ismernie kell felhasználóit, hogy eleget tehessen elvárásaiknak – az „angyallét” előnyeiért cserébe le kell mondanunk személyi szuverenitásunk egy részéről, különösképpen adataink titkosságáról. „Ahogyan az összekapaszkodott szerzetesek esetében, az adattestem hálózatba kötése jó néhány nélkülözhetetlenné vált applikáció működésének feltétele, amelyek mintegy abból élnek, hogy az embereket – erre vagy arra hivatkozva – az angyalok társadalmává teszik, közösségi hálózatba, social network-be kapcsolják. Ebben a hálózatban azonban megszűnik az, amit identitásomnak hívok.” A digitális világban megszűnik a dolgoktól való távolság, mintha újra egy olyan világban élnénk, mint a bot felfedezése előtt – együtt portyázhatunk a falkával.

Az egyén önfelszabadítása a határtalan lehetőségek terében, amelyet a digitalizáció ígér, tehát sikertelennek bizonyul. A feloldódás annyira teljessé válik, hogy még az intim kapcsolatok is a szupermarket logikájának és az áruesztétikának a hatókörébe kerülnek a társkereső oldalak révén. A párkeresés titokzatosságát és a vele járó kockázatokat az adathalmazok összevetése és a kockázatmentes válogatás váltja fel. Sőt, a különféle cyberszex eszközök és applikációk révén még az is lehetségessé válik, hogy az egész világgal bújjunk ágyba, hiszen „ezek a technológiák adatszűrésen, adatoptimalizáláson és az akciók optimalizálásán keresztül működnek” és „mindebből az összes lehetséges variáció ellenére egy mainstream fog kialakulni”.

„Mivel minden lehetünk, semminek kell lennünk.”

Az önfeledés aktusa pedig a szelfi, a közösséghez tartozás elismervénye, az a bőrréteg, amellyel a digitális egzisztencia a test ellen védekezik: „Annak a lengyel házaspárnak a példája mutatja, milyen messzire lehet elmenni ezzel, akik Portugáliában szelfizés közben zuhantak le egy szikláról… Átlépünk bizonyos korlátokat, hogy a digitális mennyekbe juthassunk.”

Talán röviden így foglalható össze a könyv, a szerzőpáros végkövetkeztetése pedig, mint említettem, nem olyan apokaliptikus, mint amilyet kezdetben ígér. A digitalizálódás épp olyan történelmi változás, akár a mechanikai világkép kialakulása volt, és amely Istenből órásmestert faragott. A feladat voltaképpen nem a digitalizálódás lassítása-megállítása, vagy éppen ellenkezőleg, a gyorsítása, hanem annak elfogadása. Persze sok szempontból vitatkozhatunk ezzel a tézissel, főképp, hogy nem láthatjuk, mikor és hogyan jut nyugvópontra ez a folyamat – ha egyáltalán eljuthat oda.

A digitalizálódás mindent felölelő jelenségében valóban van valami, ami a végkifejlet érzetét kelti. Ha a szerzők szerint „minden számba vehető vallási maradvány hozzácsapódhatott a digitális világhoz”, amely egy „másvilággá válik”, ahol más törvények uralkodnak, mint a mi világunkban, azzal tulajdonképpen a szekularizáció folyamatáról szóló nézeteket elevenítik fel. A modern kor világnézete tulajdonképpen a túlvilágtól és Istentől megfosztott keresztény világnézet. Ha ez így van, nem nehéz eljutni a felvetésig, hogy minden tudományos és technikai fejlődés – ha fogalmazhatok így: nem teljesen nyíltan kimondott – célja, hogy helyreállítson valamit, amit elvesztettünk, és a tudomány végső kérdései tulajdonképpen egybevágnak a vallások döntő kérdéseivel. Azzal a különbséggel persze, hogy utóbbiak határozottabb válaszokkal rendelkeznek, amely válaszok tekintélye azonban megingott. De mennyiben tűnik végkifejletnek a digitalizálódás? Annyiban, amennyiben egyesíti magában a vallásos és vallás utáni képzeteket, hiszen egyfajta evilági túlvilágot teremt. Hogy a digitális világ ezen formájában a régóta várt beteljesülést vagy éppen a végső bukás előszelét jelenti, esetleg éppen csak újabb kérdések felvetéséhez vezet minket, azt persze ma még nem tudhatjuk, legfeljebb sejthetjük.