dunszt.sk

kultmag

A drogcsempészet balladája

A dél-amerikai drogbiznisz népszerű téma, az utóbbi években számos film (Barry Seal, a beszállító, Escobar, Sicario) és sorozat (Narcos) dolgozta fel az erőszakos, gyors felemelkedést és kegyetlen bukást eredményező folyamatokat. Az Észak-Amerikába áramló kábítószer a kicsiket tönkreteszi, a nagyokat elképesztő gazdagsággal jutalmazza, amíg csak a növekedés fel nem emészti önmagát, vagy le nem csapnak a folyamatos lemaradásban lévő, szélmalomharcot vívó hatóságok. Ám talán a Cannes-i Filmfesztiválon bemutatott Az átkelés madarai az első film, amely az őslakosok szemével mutatja be a drogcsempészetet – az áthelyezett fókusz pedig új rétegekkel súlyosbítja az ismerős narratívát.

Az átkelés madarai a wayu indiánok, Kolumbia legnagyobb őslakos csoportja körében játszódik, a történet feszültsége pedig az ő évszázadok óta változatlan hagyományaiknak és a drog- és maffiafilmek elkerülhetetlen fordulatainak egymásra rétegződéséből fakad. Ciro Guerra és Cristina Gallego filmjében tulajdonképpen a gengszterfilm és az antropológiai indíttatás találkozik, hiszen Az átkelés madarai azt a keserű folyamatot ábrázolja, ahogyan a hetvenes években a tradicionális életmód beszennyeződik a modern világ mocskával. Fontos, hogy a film nem szépeleg – nem állítja, hogy a marihuána beszivárgása előtt paradicsomi állapotok uralkodtak a klánokban, viszont az új biznisz felgyorsítja a régi szokások lebomlását, gyakran abszurdnak és nevetségesnek mutatva a ragaszkodást hozzájuk – a felváltva használt modern luxusvilla és az ősi kunyhók, a hatalmas terepjárók és a lovak elképesztő kontrasztot teremtenek. Az átkelés madarai attól lesz különösen hatásos, hogy sokáig fenntarthatónak látszik az egyensúly a hagyományos és a 20. századi normák között, például betartják, hogy egy wayu nem érinthet halottat, két törzs csak közvetítő útján tárgyalhat. Mivel Az átkelés madarai belülről, nem felülről beszél erről a különös egyensúlyról, nemcsak az érintettek számára, hanem a néző számára is természetes lesz a keveredés. Ahogy azonban a lassan hömpölygő filmen eluralkodik az erőszak és a kapzsiság, úgy marad alul az egyszerűbb, gondosan beszabályozott élet a drogbiznisz minden törvényt áthágó őrületével szemben.

Az átkelés madarait előszeretettel bélyegzik a kolumbiai Keresztapának, és valóban, a film epikus léptéke (a történet öt fejezetre osztva egy bő évtizedet ölel fel), a család kitüntetett szerepe, a családi vállalkozás belső és külső veszélyeztetettsége, illetve természetesen a brutalitás a műfaj kultikus mérföldkövét idézik. A keresztapai értelemben vett család itt is olyan megkerülhetetlen egység, amely nélkül az egyén életképtelen, értelmezhetetlen. A személyes érdekek helyett a család érdekei dominálnak – éppen ezért problémás, ha valaki megpróbál szembe szegülni ezekkel a szigorú elvekkel. A családfőnek – aki jelen esetben egy nő – feltétlen engedelmességgel tartozik mindenki, ő hozza a döntéseket, amelyek az ősi tradíciókból fakadnak, és minden családtagra kötelező érvényűek. Az átkelés madarainak nagy erénye, hogy természetesen adaptálja a kolumbiai közegre az ismert gengszterfilmes sémákat, a hagyományos felemelkedés- és bukástörténet egyszerre simul bele súrlódásmentesen a műfaji keretek közé, és kap egzotikus ízt az őslakosok közegében. Azaz a film egyszerre lesz könnyen dekódolható a nemzetközi közönség számára is az ismerős műfaji jegyeknek köszönhetően, illetve kínál hihetetlen utazást az ismeretlenbe az őslakosok életmódjának és a drogbiznisz új arcának megismertetésével. (Ugyanez a kettősség egyébként a castingban is tükröződik, a szereplőgárdában ugyanis hivatásos színészeket és amatőröket hasonló arányban találni – a játékukban viszont egyáltalán nincs különbség, egyforma drámai erővel jelenítik meg a figurákat, együttes jelenlétük egyszerre hiteles és profi.) A közérthetőség és az egzotikum ideális keveredése miatt is kerülhetett fel a film az idei legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjának shortlistjére – még ha az öt jelölt közé végül nem is jutott be.

A gengszterfilmes elemek mellett számos egyéb referenciát is mozgásba hoz Az átkelés madarai, amelynek köszönhetően a nyugati néző is a magáénak érezheti a történetet. Moralitása a görög sorstragédiák világképét idézik – a zárlat, benne a családtagok tragikus egymás ellen fordulása, a gyász és a temetés erkölcsi kötelessége például az Antigoné legfontosabb kérdéseit ismétli. Általánosabban pedig a hübrisz, a bűnre következő elkerülhetetlen bűnhődés, a mitikus fénytörés az európai kultúrkörben is örök témák. A keretek kitöltése, azaz az őslakosok népballadái, hiedelemvilága, az álmok, látomások, mítoszok hatása a mindennapokra viszont a nyugati néző számára ismét csak egy új világra nyitnak kaput. A klán matriarchája az álmok, baljós előjelek mentén igyekszik igazgatni a családi vállalkozássá kinövő drogtermesztést és -csempészetet, az egyre súlyosbodó erőszak, a bizalmatlanság és önfejűség azonban a totális megsemmisülésig sodorja a famíliát. A filmben egyre gyakrabban bukkannak fel a jósálmok és a látomások – köztük a kitüntetett szerepet élvező, a címben is szereplő madarak –, azonban a fiatalabb generációk már nem törődnek az általuk jelzett veszélyekkel, egy ponton egyikük nyíltan ki is mondja, hogy az ősi ráolvasások nem érnek semmit. Érdekes, hogy keretezésként két ponton is a femme fatale-hoz hasonlatos nőalakok indítják el a romlás útján a famíliát: a film főszereplője, Rapayet a kiszemelt, előkelőbb családból származó nő meghódítása, a hozomány miatt fog bele a drogkereskedésbe, majd a végső csapás a család fekete bárányán elhatalmasodó bűnös vágyak miatt következik be.

Ciro Guerra rendező nagy áttörése a 2015-ös A kígyó ölelése volt, amely ugyancsak az őslakosok körében játszódik, azonban az amazóniai történet inkább Werner Herzog nagy ívű filmjeit idézte. A díjesővel jutalmazott, lassú folyású, fekete-fehér misztikus utazás évszázadokkal korábban is ugyanezen konfliktusok gyökerét, a régi világ elpusztítását, a konkvisztádorok és az őslakosok egyenlőtlen küzdelmét és egymás meg nem értését tematizálta. Az átkelés madarai (amelynek társrendezője, Cristina Gallego A kígyó ölelése producere volt, miközben az egyik forgatókönyvíró, Jacques Toulemonde is visszatért) az előzőnél kissé gyorsabb tempójú, a témájából következően mozgalmasabb, színpompás film. Az előző film folytatásának is tekinthető, hiszen a romboló folyamatok felgyorsulását, betetőzését, az ártatlanság és érintetlenség végső elvesztését mutatja be. Miközben a mély tartalom, az aprólékos, művészi vizuális tervezés és letaglózó üzenet megmaradt, Az átkelés madarai jóval könnyebben befogadható alkotás. Az eddigiek alapján úgy tűnik, a fiatal kolumbiai rendező mestere a tradicionális és a modern világ ütköztetésének, erről az útról pedig a következő filmjében sem tér le, csupán a helyszín változik: Coetzee A barbárokra várva című regényéből készít adaptációt nemzetközi sztárokkal (Johnny Depp, Robert Pattinson, Mark Rylance). Így Guerra munkásságára a jövőben is érdemes lesz figyelni.

Fotó: Blond Indian Films