A kávé íze

Mi kell ahhoz, hogy el akarjuk hinni és el is higgyük: a létező világok legjobbikában élünk? És mi mindent vagyunk hajlandóak megtenni ennek bizonyítására? Mi ösztönöz arra, hogy jónak tartsuk a körülöttünk lévő világot, még akkor is, amikor saját tapasztalataink ellentmondanak ebbéli meggyőződésünknek? Igazsággá válik-e az, amiről sokan mondják, hogy igaz, és amivel tilos szembeállítani egy másik igazságot? Hogyan mondunk le önként saját magunkról, ki és mi segít ebben? Hogyan küzdjük le félelmünket, milyen mértékű az az árulás és tisztességtelenség, amit még nem gondolunk annak? Hogyan alakul ki a minden árulást igazoló gyűlölet?

Jiří Weil cseh író (1900–1959) szinte az ismeretlenségből előbukkanó, 1937-es Moszkva a határ című regényének mára talán így hangzanak a legfőbb kérdései. Bár nem elvontan merülnek fel, hanem a regény tere, ideje és sajátos hősei vetik fel őket igen élesen és életbevágóan: Moszkvában járunk a harmincas évek első felében a Szovjetunióba települt külföldiek között. A regény fiktív cselekménye és szereplői Weil saját élményein, közvetlen ismeretein alapulnak. A szovjet világban kicsit is tájékozott olvasó rögtön tudja, hogy a Moszkváról és lakóiról rajzolt képek, az első benyomások a harmincas években csakis személyes élményből táplálkozhattak.

Weil baloldali gondolkodású, prágai író volt. 1922-ben ellátogatott a Szovjetunióba, hazatérése után dolgozott a szovjet misszió sajtóirodáján, fordított orosz szépirodalmat, tudós irodalomtörténész és nem mellesleg szépíró volt. 1933-ban fordítóként Moszkvába költözött, majd 1935-ben átnevelő táborba (munkatáborba) került, féléves fogság után sikerült hazatérnie Prágába. Szovjet tapasztalatai alapján két regényt írt, a Moszkva a határ folytatása, a csak 1992-ben kiadott Fakanál még nem jelent meg magyarul.

A Moszkva a határ a Szovjetunióról szóló első komoly híradás, megelőzi André Gide (Visszatérés a Szovjetunióból, 1936–1937) és Arthur Koestler (Sötétség délben, 1940) könyveit. (Van időbeli átfedés Illyés Gyula szovjetunióbeli látogatásával – ennek nyomán született az Oroszország című útirajza – és Sinkó Ervin ott tartózkodásával, amelyről sokat ír naplójában – Az út. Naplók, 1916–1939 – és még többet az Egy regény regényében, de Sinkó írásai csak évtizedekkel később jelentek meg, Illyés pedig hiányos tapasztalatokat gyűjtött 1934 nyarán.)

Weil regényének fontosabb szereplői eltérő, de nem túl sokféle okból kerültek a Szovjetunióba. Voltak, akik a nyugat-európai kommunista mozgalmakban vettek részt, és a párt küldte őket a Szovjetunióba, sok esetben ezzel az életüket mentve meg. Az ő számukra a Szovjetunió léte éveken át az egyetlen reális vigasz volt. A nyugat-európai börtönökben, illegális gyűléseken ezt mormolgatták: „Moszkva még áll!” Érkeznek Moszkvába olyan külföldiek is, akiknek a szaktudására számít a szovjet állam. Ők mindannyian, különösen a szakemberek, megbecsült vendégek, az állam figyelembe veszi, hogy más közegből jöttek, ezért lehetőséget biztosít olyan árucikkek megvásárlására, amelyekről egy szovjet állampolgár álmodni sem mer. Ilyen például – egy darabig – a valódi kávé.

A regény főhőse, Ri, egy harmadik úton került Moszkvába: cseh mérnök férjét, Robertet követte. Ri egy morva kisvárosban született, gazdag – de a világválság idején tönkrement – gyáros lánya, akinek német az anyanyelve, a csehet töri, anyja, amikor csak teheti, Bécsben tölti az idejét. Ri félig zsidó származású, és mint ilyet, megtalálja a cionista mozgalom. Beleszeret annak egyik cseh apostolába, és az ő feleségeként elutazik Palesztinába, hogy társaival kemény munkával visszahódítsák a zsidók számára a Szentföldet. Szülővárosa elhagyása nem okoz számára nehézséget, ott csak vendégnek érezte magát. Az addig kényelmes, jómódú élethez szokott Ri jól alkalmazkodik a nehéz körülményekhez, a telepesek durva életmódjához. De idővel és a szerelem elmúltával rájön, hogy itt nem találja meg a hazáját. A mozgalommal, a férje által képviselt ideológiával és gyakorlati megvalósulásával szemben súlyos morális kételyei támadnak. Visszatér Csehszlovákiába, Prágában megismerkedik majdani második férjével, akit később követ Moszkvába. A készülődés közben rájön, mennyire szereti Prágát, az európai világot. De ahelyett, hogy annak áldásait élvezné, már másodszor megy „Ázsiába”. Ri ugyanis, mindvégig fittyet hányva a földrajzi konvencióknak, a Szovjetunió egész területét Ázsiának tekinti, Moszkvát is beleértve. Megérkezésekor és még jóval utána is az Európa–Ázsia dichotómiában él, eleinte sokszor emlékezve az ázsiai Palesztinára. Ázsia kegyetlen, kietlen, durva, hiányzik belőle mindaz, ami az európai ember számára a kellemes mindennapokat, a kulturáltan eltölthető időt biztosítja. Ri, a Szovjetunióba készülődve, azt tűzi ki maga elé, hogy amennyire lehetséges, elviszi magával Európát, és legalább magában megőrzi. Ezt az érzést egy rövid ideig Moszkvában is dédelgeti. Ri számára Európa önmagában érték, Európa az a hely, ahol ő önazonos módon otthon van. Az az Európa, amelyet Ri ismer, még a régi, a Hitler előtti kontinens, amelyet a kultúrát, civilizációt, kényelmet élvező lakosok és nem megveszekedett ideológiáknak kiszolgáltatott megszállottak vagy riadt alattvalók alkotnak. Weil illegális kommunista hősei ugyanakkor ismernek egy másik Európát is: a német koncentrációs táborok, az embertelen kínzások világát. Innen menekülnek vagy küldi őket a párt a Szovjetunióba – bár néhányan, szintén valamely kommunista párt utasítására, onnan térnek vissza hazájukba, hogy folytassák az életveszélyes illegális munkát. De amiről beszélni lehet Moszkvában, az egy harmadik Európa, amely kizárólag a Pravda hasábjain, a külföldi hírek között létezik.

Ri pár hónap alatt rájön, hogy fel kell adnia a harcot a magában őrzött Európáért. Férje, Robert és barátai már egy másik nyelvet beszéltek, a szovjet ideológiai zsargont. Első moszkvai napja végén a külföldieknek fenntartott, ily módon viszonylag kényelmes lakásukban Ri újságot olvasott: „Moszkvában megjelenő, német nyelvű folyóiratok voltak (…), ám olyan nyelven íródtak, amilyennel Ri sohasem találkozott. Igaz, németül voltak, de Ri mégsem értette, akárhogy is erőltette az agyát. Nem maradt más, le kellett tenni az újságot, és elővenni Rilkét.” Az igazi fordulat Ri életében és hozzáállásában a bolsevik forradalom évfordulóján, november 7-én rendezett felvonuláson következett be. Az ünnepséget a Grand Hotelból nézte, egy barátnőjük szobájának ablakából, amely alatt elhaladtak a Vörös térre igyekvő felvonulók. Rit lenyűgözte a tömeg mérete. Megértette, hogy a sodrása őt is magával kell hogy ragadja. „Most már tudja, hogy szó sem lehet semmilyen harcról. Milyen nevetségesnek érzi magát! A mindent elsöprő szélviharral harcba szállni! Alázatos és csendes. Megadja magát, mindent megtesz, bármit. Gyárban fog dolgozni (…) Szolgálni fog, alázattal fog szolgálni ennek a világnak, nincs menekvés, csak élni akar. (…) Csak az alázat jelenthet megváltást magányából, elbújni sem tud, bezárkózni sem, nincs olyan rejtekhely vagy akár odú, ahol ne érné utol a képmás hunyorgó karvalytekintete.” (Weil nem írja le Sztálin nevét, de az ő képmásáról van szó, amelyet rengeteg példányban látott Ri a felvonuláson.) Néhány hónap telik bele csak, és Ri valóban belesimul a szovjet életbe, az egyszerű munkásnő életét akarja élni. És a valódi túlélés kulcsa: egyre inkább meggyőződésévé is válik, amit az éjszakába nyúló gyűléseken hall a szocialista termelésről, az emberek boldogulását szolgáló pártról és a becsületes szovjet emberek ellenségeiről. Sok más külföldihez hasonlóan lélekben is távol kerül Európától és mindattól, amit Európa jelent számukra. Nem beszélnek róla, de tudják, hogy legfőbb feladatuk legyőzni magukban az európai múltat. De néha mégis előtör a régmúlt – felidézi egy dallam, egy tánc vagy a feketekávé íze. A kávénak különleges szerepe van a regényben: a kávé hordozza mindazt, ami az elveszett, megfoghatatlan és visszahozhatatlan európai életet jelenti. A regény közepetáján válik érthetővé a kezdő mondat jelentősége:

„Az utolsó dolog, amit Prágát elhagyva Ri látott, egy villany kávéfőző gép volt egy gyár reklámján: egyfolytában csorgott belőle a kávé. Ri a kávéra gondolt, ott nincs kávé, írta Robert…”

Nem véletlen, hogy egy európai, sőt, prágai férfi toppan be váratlanul Ri életébe: a regény másik fontos szereplője, Jan Fischer. Jan a mozgalmi munka miatt került Moszkvába, párttag, de európaiként is tud beszélni (ő az egyetlen, aki nem csupán a szavakat csűri, hanem valódi áldozatot hoz bajba jutott elvtársáért, de erről hallgatnia kell). Jan régen elfeledettnek hitt érzéseket ébresztett Riben, aki számára ő volt az utolsó kapocs Európához. Amíg az asszony el nem szakította ezt a kapcsot…

Weil Rit mutatja be a leginkább, a gyáros lányát, majd élmunkást, aztán a gyártósorról kiemelt nevelőt – a divatos európai fiatalasszonyt első moszkvai benyomásaitól az árulásig. De sok mindent megtudunk az erősen önéletrajzi ihletésű Jan Fischerről is. Az 1934-es Kirov-gyilkosságot követő „tisztogatás” idején őt is összeesküvéssel vádolják, mindenki elfordul tőle, nincs, aki tanúskodhatna hőstettéről. Elhatalmasodik rajta a félelem, de gondolataiban egyszerre szólalnak meg a vádlók és a vádlott szempontjai. Sorsa kilátástalan, elárulták, de mindeközben érezhető, hogy nem tud teljesen szembefordulni azokkal, akik értelmetlenül és kegyetlenül feláldozzák őt.

Fischer belső vívódásaiban érhető leginkább tetten az a narrációs technika, amely a regény kikezdhetetlen hitelességének a kulcsa. Az átképzeléses beszéd finoman alkalmazott módszerének köszönhetően homályban marad, hogy a szereplők belső monológjaiban saját vagy mások gondolatai hangzanak el, vagy a hatalom, a párt önálló életet élő nyelvét veszik kölcsön. Ily módon Weil láthatóvá teszi a hősök dilemmáit, önvádjait, csalódásait, árulásait, az azonosulás kudarcait – és mindeközben a legenyhébb módon sem fogalmaz meg ítéletet. (A Varga Györgytől megszokott színvonalú fordításnak köszönhető, hogy Weil stilisztikai módszere magyarul is él.) A szereplők minden cselekedete mélyén ott van a félelem, de érdekes módon erről kevés szó esik: olyan alapvető alkotóeleme – és talán mozgatórugója – ennek az „ázsiai” életnek, hogy nincs mit külön mondani róla, a következményeinek pedig úgyis tanúi vagyunk.

Különböző mértékben és különböző módon, de a regény külföldi hőseinek eltompul a kritikai érzéke, a magukra erőltetett azonosulási vágy – a „szovjet emberrel”, a párt értékrendjével – beteljesül. Nem csak arról van szó, hogy tudták: nincs más választásuk, mint hogy úgy éljenek, ahogyan a szovjet környezet, a párt elvárja tőlük, vagy hogy sokuknak nem is lenne hova visszatérni, hazatérni. Legalább ilyen fontos momentum, hogy az azonosulás során elvesztették a tájékozódásukat, amihez hozzájárult, hogy semmiféle információ nem érkezett hozzájuk „Európából”, és a maguk „Ázsiájára” sincs rálátásuk. Keresztülmentek egy nyelvi torzuláson is: beletanultak a pártzsargonba, és ezzel minden más nyelv – az intimitás nyelve, az „Európához” kötődő hétköznapi nyelv, a humoré, az iróniáé, a sokrétegű szépirodalomé – feledésbe merült. Az ostoba zsargon a maga állandósult szókapcsolataival, életeket fenyegető, ugyanakkor az eredeti jelentésüktől messzire távolodott szavaival és fordulataival, primitív agresszivitásával mindent túlharsogott. Nem lehetett neki ellenállni, magával sodort mindent és mindenkit. Megszülte a barátokban való kételkedést, az árulást, a pusztító gyűlöletet.

Weil regénye egyszerre mutatja meg, hogyan kerül az ember egy erőszakos ideológia bűvkörébe, hogyan torzít ez el egyeseket kisebb, másokat nagyobb mértékben, hogyan alacsonyít le szellemileg, tesz tönkre fizikailag és lelkileg, és hogyan szorítja ki a józanságot.

Milyen jó lenne – úgy értem, nekünk jobb lenne –, ha azzal a tudattal tennénk le ezt a több mint nyolcvan évvel a megírása után szinte véletlenül elénk került regényt, hogy csak valami általános emberi vonatkozik ránk belőle, és nem lennének közelebbről ismerősek a manipulált indulatok, a harsány harciasság, ami elhalványítja a kávé kifinomult ízét.

Jiří Weil: Moszkva a határ. Varga György fordítása. Park Könyvkiadó, Budapest, 2018