A közélet a létünk legfelületesebb része

Háy János és Mucsi Zoltán már folyékonyan beszélik egymás színházi nyelvét, nem csoda, hogy közös munkáik a Szkéné legnépszerűbb előadásai közé tartoznak, gondoljunk csak a Nehézre, A halottemberre vagy A lány, aki hozott lélekből dolgozottra. A két alkotóval a sikerről,  az öröklődő traumákról és a társadalmi-közéleti ügyekről beszélgettünk.

---

Több interjúban olvastam azt, hogy Háy-előadásban játszani egyáltalán nem könnyű.  Mi az, ami ebben a szövegvilágban kihívást jelent?

Háy János: A darabjaim szövegcentrikusak, az első nehézség a színésznek, hogy sokat kell tanulni. A második, hogy nem téveszthet. A dialógusok és a nagy monológok, mint ami a Nehézben van például, úgy vannak megírva, ha valahol valaki téveszt, az egész egység ritmusa, dallama, s ennek következtében persze a tartalma is összeomlik.

Mucsi Zoltán: A nehézségi fok attól is függ, hogy mekkora szerepem van. A halottember például jelentősen kisebb terhet ró rám, mint a Nehéz vagy a Hozott lélek. Nemrég játszottam pont a Nehezet, már jócskán túl vagyunk a századik előadáson, de a végén még mindig azt mondom, hogy döbbenetes, mennyire szétszed ez a szöveg. Atomjaimra. Akár sikerül, akár nem. Egyrészt a mennyisége miatt, hiszen több mint két órát kell végigbeszélnem, másrészt érzelmileg és lelkileg is rettenetesen felkavar. Persze minden előadás bír valamiféle nehézséggel, ha az ember komolyan veszi, és hát csinálni csak úgy érdemes.

János, az, hogy olyan színészek-rendezők kezébe adja a szövegét, akiket már jól ismert, akikkel dolgozott együtt korábban, megnyugvást jelent?

H.J.: Személyes okokból örülök, ha olyanok dolgoznak a darabommal, akikkel mondjuk úgy barátok is vagyunk, s nem utolsó sorban tehetséges alkotók, mint Bérczes vagy Kapa. Ha ők csinálnak meg valamit, akkor legalább párszor tudunk találkozni. A munka egy időre összeköt. De attól, hogy becsüljük egymást, egyikőnk sem lehet biztos abban, hogy ami tegnap sikerült, az holnap is sikerülni fog. Mindenesetre biztos nagyon szégyellnénk magunkat a másik előtt, ha rosszul teljesítenénk. A nyugalom, izgalom kérdése kicsit más. Én akkor vagyok feszültségben, amikor írok. Az az én felelősségem, hogy olyan szöveg legyen, ami robban. A színpadon történő események a többi alkotók felelőssége. Nagyon drukkolok, hogy jó legyen, kicsit izgulok is, de valójában ez már nem az én kompetenciám.

Az első közös munkájuk a Nehéz volt, aminek kapcsán felmerült bennem a kérdés, hogy vajon milyen távol eshet egymástól a siker és a boldogság. Mit gondolnak erről?

M.Z.: Egyáltalán nem biztos, hogy a siker és a boldogság mindig kézen fogva jár, különben nem hallanánk olyan szakmájukban elismert emberekről, akiknek a magánélete fájdalmasan keserű volt vagy esetleg tragikusan is végződött. A boldogságot talán mi magunk tudjuk megteremteni, a siker pedig sokkal megfoghatatlanabb, mert bizonyos esetekben független tud lenni a gondolkodásunktól és hozzáállásunktól. Alkotó sem azért lesz az ember, mert sikeres akar lenni, hanem azt gondolja, hogy amiről beszél, amit felvet, az felvakaró és gondolatébresztő. Azaz kivált valamit, amit aztán a néző napokig cipel magával. Aztán ha több olyan előadás megy, ami az alkotó számára fontos kérdésekkel foglalkozik, akkor valószínűleg megjön a siker is. Nekem az a siker, ha kapok munkát, mert ez azt a hitemet erősíti, hogy színvonalasan lehet velem együtt dolgozni.

H.J.: Szerintem nagyon boldogtalan emberek is tudnak nagyon sikeresek lenni. A civil hozzáállás általában, az, ha neked tapsolnak, meg híres vagy, akkor boldog vagy. Hát nem. Akkor vagy boldog, ha szeretnek és te is szeretni tudsz. Ugyanakkor a siker hozhat olyan praktikus változásokat az életedben, ami talán több lehetőséget biztosít a jó dolgok megélésére. Lesz mondjuk pénzed, megszűnik a létbizonytalanság, olyan munkát vállalsz el, amit szívesen csinálsz, elmehetsz a szerelmeddel Rómába. De ha például nincs szerelmed, baszhatod Rómát, csak arra jó, hogy még inkább érezd, mennyire elhagyatott vagy a világban.

És ezt a sikert és a boldogságot  mennyire határozza meg az, hogy honnan jövünk?

M.Z.: Az emberre természetesen pozitív és negatív értelemben is hat a környezete. Ha olyan helyen élnénk, ahol éhínség van, vagy tombol az ebolajárvány, akkor a boldogságérzet nagyon messze kerülne. Szükségünk van egy olyan térre, ami biztosítja az életfeltételeket, ahol a fizikai szükségletünk kielégíthető, és ahol nem aláznak meg minket. De azt hiszem, a boldogságról sem gondolkodunk egyformán. Lehet egy boldog mozzanat például az, amikor ülünk egy padon és kinyílik egy virág, vagy egyszerűen nézzük a naplementét – ezek megfoghatatlan, gyönyörű dolgok az életben, amik nagy valószínűséggel soha többé nem ismétlődnek meg, hiszen a természeti jelenségen kívül a lelki- és mentális állapotunk is közrejátszik abban, miként éljük meg őket. De azért ha befogadóak vagyunk, vannak olyan felemelő pillanatok, amik örökkévalóságnak tűnnek, és valószínűleg ezek tartanak életben bennünket.

H.J.: Az biztos, hogy a boldogság érzete nem egy folyamatos valami, hogy na, én napi huszonnégyben tudok boldog lenni, s ha összefutok egy haverral, és rákérdez, mi van veled, akkor azt mondom, épp boldog vagyok. Az, ahonnan jövünk és a boldogság szerintem nem függ össze, bárhonnan lehet jönni és lehet rendkívül nyomorult életet élni, és persze jó minőségűt is. Persze, ha skizofrén szülők nevelnek fel és abuzálnak gyerekkorodban, akkor elég nehéz egy innen dobbantani, de ezek remélhetőleg kivételes esetek. A siker az persze egy más történet, ahogy korábban is mondtam, besegíthet abba, hogy jobb életet éljen az ember, de nem következik belőle automatikusan egy érzelmileg gazdagabb élet. A siker ilyen módon nem része sem a mindennapi valódi örömöknek, sem a műalkotásnak.

Attól, hogy polgári értelemben sikeresnek tekintünk egy művet, nem jelent feltétlenül minőséget, sőt, mint látható, nagyon közhelyes munkák tudnak felettébb sikeresek lenni.

De ez is mind közhely. Amúgy azt sem tudom, hogy feltétlenül cél kéne legyen az, hogy boldogok legyünk. Hogy egy olyan mákonyt tűzzünk magunk elé, amiről azt sem tudjuk valójában mit értünk alatta.

Érdekes ez, mert a Hozott lélekben azt állítja a pszichológus, hogy mindig elmúlik az, amit az adott pillanatban életünk értelmének gondolunk.

M.Z.: Valójában én a pszichológus mondatainak jó részével nem értek egyet, hiszen olyan sivár képet mutat az életről, hogyha mindenben igaza volna, akkor nem élnénk túl saját magunkat. Persze nagyon könnyű gödörbe kerülni, és annál nehezebb kimászni, de nem hiszek például abban, hogy ne lenne egy alapvető igazság. Van, az már más kérdés, hogy tudjuk-e képviselni.

H.J.: Én egy kicsit mást gondolok erről, s némi igazságot adok a pszichológusnak, de miért volna baj, ha az elmúlik, amit korábban fontosnak tartottunk? Az élet nem egy statikus valami. Más a fontos akkor, amikor húszéves vagy, és más, amikor ötven. Egy biztos, van valami állandóság, amit nem lehet eléggé hangsúlyozni: az, hogy minden életkorban az érzelmi kapcsolódás határozza meg az életet, s ha ez nem megy, akkor az egész veszett fejsze nyele.

A Háy-szövegekben – különösen, ha a drámák mellé a prózát és a verseket is ide vesszük – sokszor vannak központban olyan alakok, akik úgy érzik, nem jó helyre születtek, nem megy ez az érzelmi kapcsolódás. Különös ez az alapélmény, hiszen gyerekként annak kellene természetesnek lenni, ahol vagyunk, nem?

HJ.: Én, mint a szövegelkövető ezzel azért így nem értek egyet. Borzalmas helyre is lehet születni, mint Kapa mondta korábban, akkor ugye nem erről papolunk, hogy műalkotás, meg boldogság, meg siker, hanem arról, hogy hol tudsz szerezni egy marék rizst vagy lisztet. De ha a világnak ezt a szerencsétlen állapotban lévő felét, amiért nem kis felelősség terheli a világ napsütötte oldalát, köztük a magyarokat is, szóval, ha ezt nem számítjuk, akkor általánosan azt gondolom, hogy nincs olyan helye a világnak, ahová születve nem születnének veled a lét alapvető traumái és szorongásai. Az én társaim a szövegekben ezek után az alapvető szorongások után kutatnak, a lét mélyebb megismerése a céljuk, s a szövegek pedig azt szeretnék elérni, hogy benned, mint befogadóban is mélyüljön a létezés átélésének élménye. Nekem ezek a szereplők nem ők és nem azok, hanem én vagyok.

M.Z.:  És hát vannak alapvetően lázadó típusú emberek, akik mindennel szembe mennek. Azzal persze, hogy valaki elmegy otthonról, nincs probléma, ha neki ez a küldése. Nyilván vannak olyan részei az országnak, ahol maga a létezés is nehezebb, bár már alapvetően az élet is egy kihívás. A Nehéz figurája sem egyedi eset, hanem egy sors. Egy olyan embernek a sorsa, aki nem tudott megbirkózni azokkal az akadályokkal, amit elé gördített az élet, ő pedig a bukásait visszavezeti az édesanyjára, a családi hátterére. Ez azért ennyire nem leegyszerűsíthető, hiszen elképzelhetetlen, hogy a szülők tudatosan tennék lelki ronccsá a gyereküket. Ők valószínűleg a legjobb tudásuk szerint nevelték fel, az már más kérdés, hogy vajon észrevették-e azt a pillanatot, amikor nem jól cselekedtek. Mert az biztos, hogy egyikünknek sincs csak jó döntése.

Ilyen szempontból a Hozott lélek is hasonló témát dolgoz fel, ott is van egy családi csomag, amit a nő nem tud letenni. Persze az is kérdés, hogy vajon teljes egészében le kell-e tenni vagy lehet építkezni belőle.

M.Z.: Az lenne a feladat, hogy eldöntsünk, mi az, amit ebből a csomagból hasznosítani tudunk, és mi az, amit muszáj kidobnunk. Ha ezt a munkát nem végezzük el, akkor könnyű beleesni ugyanabba a hibába, amit a szüleink elkövettek, így pedig generációról generációra öröklődnek a sérülések.

H.J.: Igen, szerintem is ez a legnagyobb nehézség, hogy mindannyian hozunk valamit magunkkal otthonról. S mivel ezek nagyon mély és zsigeri élmények, tanultságok, s nem kevésszer genetika is, nehéz felfedeznünk, mit hozunk, s abból a csomagból mit kéne azonnal a kukába vágni. Holott ebben csak mi tudunk segíteni önmagunkon, s ez a mi alapvető felelősségünk.

Olyan esetet is láthatunk, hogy éppen e mögé a csomag mögé bújva mentjük fel saját magunkat.

M.Z.: Ha így van, akkor bizonyára nem jól működünk. Persze először észre kell ezt venni, és dönteni, hogy akarunk-e egyáltalán változtatni az életünkön, mert erre azért egyáltalán nem olyan könnyű rászánni  magunkat. És az is lehet, hogy már olyan mélyen vagyunk, olyan erős megszokások mozgatnak bennünket, hogy képesek sem vagyunk rá.

H.J.: Egy ideig mutogathatunk a felmenőkre, de egy idő után be kell látni, azzal a gondot nem számoljuk fel. Rettenetes élmény volt számomra, amikor a gyerekeimet rendszabályozva hallottam, ahogy az apám hangja jön ki a számon. Ilyen alattomosan bújik meg bennünk az, amit el szeretnénk kerülni.

Ezt nem csak a mi természetünk befolyásolja, ott van a társadalom is.  A halottemberben például egészen biztosan, nem egy szűk közegen múlnak a döntések.

M.Z.: Ez a dráma egy szörnyű helyzet köré szerveződik, amit háborúnak nevezünk, háborúba pedig törvényileg kötelező elmenni. Ez az elválás rengeteg ember életében maradandó sérüléseket okoz, arról nem is beszélve, hogy ha  valaki visszajön tíz-tizenöt év múlva, az szinte helyretehetetlen válságot eredményez. Mert ez alatt az idő alatt mindenki átalakul, képtelenség visszatérni egy valamikori rendhez. Magában a darabban nincs szó a társadalom felelősségéről, de azért ott motoszkál az, hogy a mindenkori országvezetés döntése milyen iszonyatos mértékig tudja befolyásolni egy család életét. És egy-egy ilyen döntés harminc-negyven évig negatív vagy éppen pozitív hatással lesz az emberre. Van, aki ezzel könnyebben megbirkózik, van aki hamar összeroppan, nem egyforma a fájdalomtűrő képességünk. Az biztos, hogy egyik Háy-darabot sem lehet leegyszerűsíteni, a Nehéz sem egy vidéki problémáról szól, hanem az elszakadásról, és egy városi ember is rendelkezhet kisebbségi komplexussal, ahogyan élete végéig hordozhatja magában a családi terheket is. Persze az élet nem csak egy nagy iszaptenger, amiben előbb-utóbb elsüllyedünk, vannak azért csodálatos dolgok, még akkor is, ha rengeteg szenvedést magunknak gyártunk. Valószínűleg ezek az előadások azért állnak hozzám közel, mert nagyon hús-vér embereket mutatnak meg, akikben minden szerencsétlenségükkel és nyűgükkel együtt megmaradt az élni akarás.

H.J.: Hát persze, hogy egyetértek azzal, amit Kapa mond, egy szociográfiai probléma, mondjuk a fővárosba való integrálódás miatt soha nem írnék darabot. A reália, ami minden műnek az alapja, csak arra kell, hogy valahonnan el lehessen rugaszkodni, hogy a sor mélyebb, mondjuk sorskérdéseivel lehessen foglalkozni. A vidéki Magyarország gondját, ami tetemes, nem az én darabjaimból kell megismerni, ahogyan a török kort sem az Egri csillagokból. Hogy egy-egy mű járulékosan ilyesmire is ráirányítja a figyelmet az adott esetben lehet fontos, de ez csak járulékos, mondjuk úgy: ismeretterjesztő része a műnek. A társadalomnak meg van felelőssége természetesen, de hogy pontosan mi, az nem a művészet dolga felmutatni. Én alapvetően egyéni kompetenciák felől közeledek az emberhez, innét nyílnak utak számomra a közösségi felelősségek irányába.

Pont ez a reália a legizgalmasabb ezekben a szövegekben, mert ezáltal az előadások is nagyon életközelivé válnak. A Szkéné nézői ilyen szempontból szerencsések, mert el vannak látva kortárs szövegekkel, ugyanakkor más intézményekre nézve sokszor felteszem azt a kérdést magamnak, hogy vajon lehet-e úgy érvényes művészeti alkotást létrehozni, hogy kizárjuk a jelenidőt?

M.Z.: Vannak örökérvényű emberi kérdések, gondoljunk például a tízparancsolatra, és a szerelemmel és a hatalom kérdésével is rendszeresen foglalkozik a színház. Ötszáz, ezer érve is ezekről a témákról írtak, ahogyan ma is. Nyilván a kortárs művészetnek feladata, hogy valamiféle képet adjon a saját koráról, a maga eszközeivel reagáljon a társadalmi-szociális történésekre, rögzítse a változásokat, ezért is tartom őket nagyon fontosnak.

H.J.: Szerintem, ha egy Csehovot játszanak vagy Shakespeare-t, a jelen idő akkor sincs kizárva. Egy ma megcsinált klasszikus is csak akkor érvényes, ha a mi jelenidejű történetünkhöz tud hozzászólni. Ha nem tud, akkor marad az irodalomtörténet terepén, s ott árválkodik, mint egy kutatandó tárgy az egyetemi oktatók asztalán. Jaj, nem is árválkodik, mert egy seregnyi érdektelen társa hever ott. Az érdektelen, köztük valaha sikeres művekkel Dunát lehetne rekeszteni.

Ha már jelenidő: az feladata volna egy művészeti intézménynek – akár irodalmi, akár színházi –, hogy beleálljon konkrét társadalmi, kultúrpolitikai ügyekbe?

M.Z.: Vannak olyan problémák, amiknél alapvető emberi elvárás lenne, hogy mindenki beleálljon, nem csak a kultúrintézmények. Ilyen például, hogy a gyerekeket ne lehessen verni. Rengeteg témát fel lehet dolgozni érvényesen, vannak színházak, művészeti intézmények, akik ezt vagy azt a kérdést tartják fontosabbnak, míg mások egészen eltérő területeken szeretnének változást elérni. És hát az is szörnyű volna, ha törvényileg köteleznék a színházakat, hogy minél kormánykritikusabb előadásokat hozzanak létre.

De azt tudjuk, hogy nagyon megosztott ez az ország és ezzel együtt a színházi szakmai is.

Ha pedig marad az az irány a jövőben is, hogy akkor, ha a mindenkori kormánnyal nem értek egyet ellenséggé válok, és bizonyos megszorításoknak leszek kitéve, az helytelen. Az egy borzasztó világot fog szülni, és hogy ez ne jöhessen létre, közösen kellene kiállnunk. Mert annak az értékét, amit létrehoz a színház, a kultúrpolitika nagyon erősen tudja befolyásolni. Nem gondolom például, hogy egy-egy előadás minőségét meghatározná az, hogy hányan nézik. Valószínűleg a Bergmann-filmeket összesen nem látta annyi ember, mint a Titanicot, de ettől nem lesz kevésbé értékes, ezért a támogatásban erősen megmutatkozik ez a felelősség.

H.J.: A közélet a létünk legfelületesebb része, ha bármely műalkotás ezen a szinten elakad, számomra teljesen értéktelen. Akkor is az, ha szimpatikusak a közéleti üzenetei. Amikor a Kik vagytok ti című, hamarosan megjelenő irodalmi barangoláson dolgoztam, teljesen egyértelmű volt, hogy a magyar közönség elvárja az alkotóktól a közéletiséget, s emiatt számtalan nagy művész munkái a mai olvasó számára érdektelen, mert például a reformkor közéleti elvárásai ma már nem aktuálisak. Ez nem azt jelenti, hogy ellene kéne menni a közéletiségnek, minden műnek van és lehet közéleti olvasata, de tudnunk kell, hogy ez csak egy szelete a benne rejlő tartalomnak.

Azért van olyan ügy, amiben mégiscsak közös az érdek, ezért szükséges lenne a kiállás is: a tao. Hogy látják, miért nincs összefogás még ebben sem?

H.J.: Összefogás semmiben nincs, de ez ugye nem művészeti kérdés. Az hogy egy szakma kiálljon a közös érdekért, elképzelhetetlen a rendszerváltás óta. Megosztottak vagyunk, mert azt gondoljuk, ha a mi csapatunk kerül hatalomra, akkor majd előnyhöz jutunk. Nincsenek szakmai minimumok, s erre ma már igény sem mutatkozik. A tao is egy ilyen ügy. Hiába volna közös érdek, hogy megmentsük, hogy kiiktassuk a rendszerből a gyalázatos visszaéléseket, ehelyett a szakma bizonyos része abban reménykedik, hogy más csatornákon hozzájut ugyan ahhoz a pénzhez. Az, hogy mások nem jutnak hozzá, a hozzájutókat nem érdekli. Holott nincs jobboldali meg balodali színház, és nincs jobboldali meg baloldali irodalom, csak színház van, és csak irodalom van, s a szakmánynak arra kéne törekedni, hogy a jó színház és a jó irodalom legyen közpénzből támogatva.

M.Z.: Ezzel az egész tao-üggyel az a legnagyobb problémám, hogy ősszel bejelentik a megszüntetését, és január végén még nincs kitalálva, hogy pontosan  mi lesz helyette. Ez szerintem működésellenes. Biztosan volt a taó-val probléma, mert a joghézagokat kihasználva különböző módokon milliókhoz lehetett hozzájutni, bizonyos pletykák szerint egyes szervezetek azért is felvettek pénzt, mert dubaiban táncoltak egy bevásárlóközpontban. Ugyanakkor a tao nem két hete lett bevezetve, és minden problémájával együtt mégiscsak adott egyfajta biztonságot. Most ez nincs, csak feltevések, találgatások vannak. Azonnal javaslatot kellett volna tenni egy új elosztási rendszerre, mert az nem két hónapja derült ki, hogy itt csalások vannak, elő lehetett volna készíteni a megszüntetést. Így viszont nincsenek alternatívák, és bár a hírek szerint a kőszínházak 90%-a megfelelő kompenzációt fog kapni, arról azonban kevés szó esik, hogy mi lesz a magánszínházakkal és a független társulatokkal.

Nyilván az lett volna a legelső, hogy az egész szakma kiáll ebben az ügyben, de ez nálunk nem divat.

Ismerve a rendszert azért a mostani ígéretek is elég idealisztikusnak tűnnek.

M.Z.: Egyelőre csak feltételezések vannak. Ha volt probléma, azokon bizonyára lehetett volna javítani, vagy annak szellemében kitalálni a módosítást. És amikor ez megvan, akkor lehetett volna egy vita, amibe bevonják az egész szakmát. De ez nincs, csak találgatni tudunk, aminek ugye túl sok értelme nincs. És hát az is nagy kérdés, hogy miért nincsenek nevesítve azok, akik a joghézagot kihasználva jutottak pénzhez. Ez a kihasználás önmagában ugyan még nem büntethető, de meg lehetne nevezni azokat, akik miatt most összeomlott a rendszer. Így legalább tisztulna a helyzet.

Ha az irodalmi szférában hirtelen – és egyszerre – megvonnák a megmaradt támogatások egy részét, elképzelhető volna egy olyan kiállás, mint ami a színházaknál nem történt meg?

H.J.: Szerintem nem. De ne feledjük, a két művészeti terület alapvetően különbözik. Az íráshoz csak egy laptop kell meg tehetség. Hogy az időt, ha írásból nem tudsz megélni, honnan csened el, az magánügy. Az írók nagy része a világon mindenütt, kivált a költők, akik nem tudnak piacképes produktummal előállni, állásban vannak. Az irodalomba folyatott állami pénz nem olyan jelentős, hogy megvonva összeomolna a szakma. A színháznál nagy szükség lett volna a közös fellépésre, hiszen ott intézményekről, társulatokról, s olyan művészeti produktumokról van szó, amelyeknek, s még az általam kedvelt szegényszínháznak is, óriási a pénzigénye. Ráadásul egy író várhat arra, hogy majd egyszer megjelenik, de a színházban csak itt és most van. Ami ma nem történik meg, az holnap már okafogyottá válik.