Következő húzás

Tizenhárom fiatal szlovákiai magyar alkotó munkáiból szervezett kiállítást a Magyar Alkotó Müvészek Szlovákiai Egyesülete a Szlovák Képzőművészeti Unió (SVÚ) Umelka kiállítótermében. A Következő húzás! (Ďalší ťah!) című tárlaton többek közt Bott Maya, Kiss Márti, Kovács Csonga Anikó, Nagy Judit, Schniererová Miriam, Szabó Krisztián, Szamaránszky Emőke, Tomovics Marianna vagy Vámos János alkotásai tekinthetők meg ingyenesen bárki számára. Az akril festmények mellett kísérletező grafikai darabokkal, ékszerművészettel és zománctechnikával is találkozhatunk a kiállításon.

De van még más is. Kovács Csonga Anikó például installációival van jelen a tárlaton. A Toxikózis (Toxikóza) című kritikus hangvételű alkotása az anyaság felelősségére hívják fel a figyelmet. Az installáció központjába állított négy cumisüveg közül az első, anyatej-fehér színű üveg a tisztaságot és gondoskodást szimbolizálja. A cumisüvegek elsötétedésének intenzitása az anyatej szennyezettségére, vagyis az anyák felelőtlen viselkedésére mutat rá. A kiállított tárgyak „elszíneződése” mellett az egyes cumisüveg-tetőkbe a mérgezés mértékének reprezentatív példájaként például féldecis alkoholos üveget, vagy injekciós tűt helyezett a művésznő. Kovács alkotása társadalomkritika a javából.

Szamaránszky Emőke Állapot (Stav) című műve már a festészetet erősíti a kiállításon. A képen úgy tűnik, hogy a realisztikus önábrázolás megjelenítésének gesztusa mellett egy pillanatnyi létállapot kimerevítése a Szamaránszky célja. De az alkotás csak az idő és az állapot befagyasztásának nem mindennapi módszerénél kezd csak igazán izgalmassá válni. Szamaránszky gyakran használ természetes anyagokat (kép)installációi megkomponálásánál. Jelen esetben a föld az a kötőanyag, mely bevonásával a képen látható alak emotív állapota rögzül a teste részleteit körülvevő sötétségben. A „földből” kiálló térdek, lebegő kézfejek és a fej enyhén előre dőlt szöge, ez a messziről sem természetes testtartás átértelmezi a „kontextust”: mintha „Szamaránszky” egy földdel teli kádban feküdne – nem utolsó sorban a képet szegélyező fehér keret is egy zománcozott kádra emlékeztet. Miközben az alak elmerül a természetes anyagban, félelem helyett megnyugvást érez, mert tudja, hogy „csak” egy kád földben fekszik, s így a természet képtelen – legalábbis nem tudja olyan könnyen – őt megemészteni. Csak ezzel az arcra is kiülő wellnesnyugalommal, csak ilyen állapotban adhatja át magát igazán egy, a víznél sokkal szilárdabb és megfoghatóbb, de mégis finom anyagnak, mely önmaga testére – s annak eredetére – emlékezteti.

Kiss Márta (2018 őszétől a MAMSZE elnöke) kiállított festményein a mindig mozgalmas és nyüzsgő falusi élettér dominál. Ez a természetes, embert nélkülöző élettel teliség jellemzi az erotikától fűtött Falusi kuplerájt (Dedinský kupleraj), vagy a Háremet (Harem) is. Bár az utóbbit a kép címe, vagyis a befogadói asszociációk és fantáziák – tehát az emberi nézőpont állandó jelenléte – tölt fel csak igazán erotikummal. De ez az antropomorfizálás már mindkét kép világára jellemző. Maga az ember egyetlen képen sem jelenik meg, mégis szinte a kép minden részletében jelen van: erre utalnak már csak magukban a háztáji állatok is mint főszereplők, vagy az életterük, az ember által létrehozott környezet, melyben Kiss ábrázolja őket.

Vámos János festményein a meztelen alakok a testiség felmutatása mellett a csupaszság lényege, hogy így kijátssza alakjai szociális vagy szubkulturális betagozhatóságát is, s így azok nem, illetve kevésbé válhatnak a sztereotipizálás áldozatává a befogadó szemében. A Kis Tündér (Malá Víla) című képen a torz tündér egy vörös kötelet tart kezében a kiszolgáltatott áldozat nyaka köré tekerve annak másik végét. A kötél lehetne akár egy hosszú, kitépett nyelv is, de talán még inkább kelti a szívből eredő verőér benyomását. További többértelműséget sejtet a kitépett szerv (vagy kötél), mivel az nemcsak gyilkos eszközként, de akár pórázként is funkcionálhat a félmeztelen, szoknyás kis tündér kezében. A rózsaszín háttérből feketébe „átreppenő” nem épp törékeny, sokkal inkább csupa(sz) hús tündér mintha a mítoszok és káprázat világából „lépne” épp át a sötét valóságba. Amíg itt a kontúrozás – a test határainak átrajzolása – erőteljesen a mozgás megjelenítését szolgálja, addig a Kapaszkodó (Cligy) című képen magára a kapaszkodásra világít rá. Olyan érzésünk lehet, hogy Vámos azért él az égbe meredő lábfejek átkontúrozásával, hogy így kapaszkodót nyújtson az épp szétfolyó testnek a képen. De így is – s ez mindkét képről elmondható – itt-ott kilátszik a meleg hús is a hideg bőr alól. Hol kidolgozottan, élesen villannak fel, hol kidolgozatlanul a homályban hagyja az alkotó a test részleteit egy torz esztétika felépítése érdekében. Kétségtelen, hogy Vámos fájdalommal teli emberalakjainak eltorzuló és dehumanizált arcai, ha nem is annyira az állati, de mindenképp valami emberen túli felé indítják el a befogadói képzelőerőt.

Hogyha így folytatják a fiatal alkotók, akkor „következő húzásaik” sem maradnak majd figyelmen kívül a jövőben.