dunszt.sk

kultmag

Az iránytű árulása

A keresés motívuma a legfőbb szervező eleme Szöllősi Mátyás Simon Péter című regényének, amelynek főszereplője egy, a harmincharmadik évét hamarosan betöltő férfi, foglalkozására nézve diakónus, aki saját önazonosságának nyomába ered. A szöveg, amely nem bővelkedik az egzakt információkban, egy nyomozás elmosódó narratíváját tárja elénk. Vannak ugyan szereplőink, többé vagy kevésbé kézzel foghatóak, vannak terek és vannak behatárolható események, amelyek ráadásul nagyjából lineárisan követik egymást, mégis olyan érzésünk támadhat a szöveg olvasása közben, mintha valakinek a belső, szoliptikus világában járnánk. A regény pedig éppen arra a kérdésre keresi a választ, ki ez a valaki, és hogyan kerülünk mi a belsejébe? Mindeközben ismerős alakzatokkal találkozhatunk, magán- és közéleti szempontból egyáltalán, amelyek közül egyesek hangsúlyosabbak, mások csak felvetődnek, majd elúsznak. Ami állandó, az a szöveg egyenletes, fájdalmas lüktetése.

Szöllősi Mátyás első prózakötete, a pozitív olvasói és kritikai visszhangot kiváltott Váltóáram című elbeszélésgyűjtemény már felvillantotta a szerző prózaírói erényeit, például kiváló hangulatteremtő képességét. A Váltóáram elbeszélései azt is nyilvánvalóvá tették, hogy Szöllősit a belső, egzisztenciális konfliktusok foglalkoztatják igazán. Ami ugyanakkor az elbeszélések esetében kevésbé volt meggyőző, az a szerző első regényénél kiválóan működik: ez pedig a részletező leírásokkal, tudatfolyamokkal, késleltetésekkel szándékosan vontatottá tett prózanyelv. Az elbeszélések terjedelmi és szerkezeti korlátai nem engedték igazán kibontakozni ennek a nyelvnek az előnyeit; a regény azonban ideális terepe a szóban forgó technikának. A technika pedig itt szorosan összefonódik a gondolati alapokkal, így a Simon Péter szerkezete magától értetődő természetességgel épül fel még akkor is, ha nem is egy könnyen áttekinthető szövegről beszélünk.

A regény „cselekménye” meglehetősen egyszerű, és még egyszerűségében is hiányos. A főszereplő, akit általában Simonnak szólítanak, és legtöbbször ő maga is így utal magára, felesége halála miatt súlyos belső válságon megy keresztül. A regény elején egy sötét, részleteiben elég alaposan leírt, mégis homályos házban találjuk őt, ahol kihallgat egy beszélgetést egy idős nő és egy férfi között, amely a „városba érkezettek” körül forog. Később megtudjuk, ezek a bizonyos „idegenek” ellepték a város egyes részeit, és Simon furcsa, nehezen értelmezhető „kalandokat” él át köztük – a regény e szálához a díszleteket a 2015-ös menekültválság adja, bár a szerző több körülményt módosít (pl. akkor nyáron-ősszel tetőzött a válság, a szövegben viszont tél van, és a „menekült” vagy a „migráns” kifejezéseket vagy bármilyen konkrét politikai utalást következetesen elkerül a szerző). Az idegenek jelenléte mondhatni szervesen épül bele a szövegbe – Simon maga is legalább annyira idegenként jár-kel a városban, mint az „ide érkezettek”, sőt időnként még elveszettebbnek is tűnik náluk. „A város nem enged közel magához. Itt lenni idegenség, nyomás, kényszerű figyelem” (8.) – a környezet alapvetően mindenkit idegenné tesz, ismeri fel Simon, amitől aztán „bizonytalan lesz az értelmezés” (9.). Ezzel az elementáris, elsöprő tapasztalattal vágunk neki a szövegnek – ez a tapasztalat mintha általános amnéziás traumába rántana bennünket, és innentől nem tudjuk meghatározni a személyiségek határait:

„tudod, akármi történik, mindig egyedül leszel, és ha semmi sem mozdul, akkor se csupán magad vagy” (9.). Az ilyen, elsőre akár zavaros paradoxonnak ható megállapítások vezetnek be bennünket a bolyongás mélyére.

Ezek után kiderül, hogy Simon az egyházat szolgálja, ám ki akar lépni. Püspöke próbálja őt lebeszélni, és egy paphoz küldi őt, egy faluba, ahol esetleg más belátásra térhet. Simont mindjárt ezután megkeresi az apja is, akivel hosszú ideje nincs semmiféle kapcsolata, és beavatja őt élete egyik legnagyobb titkába, ami Simon önmagáról kialakított képét még inkább elbizonytalanítja. Tévelygése a várost elözönlő idegenek között folytatódik, majd az anyját keresi fel, és elutazik arra a helyre, ahova a püspök küldte. Innen még homályosabbá válik a történet: egy fiúval való találkozás után, akinek az arcát egy sötét folt borítja, Simon átkel egy befagyott tavon, majd egy álomszerű találkozás után visszatér a városba, ahol egy másik, kudarcba fulladt, bizarr látogatást követően egy tömegtüntetés közepébe csöppen. Körülbelül ennyi a „történet”, tele megszakításokkal, váratlan váltásokkal, szürreális képekkel, valószerűtlen, ám a szövegbe meggyőzően illeszkedő párbeszédekkel.

„Hetek óta arcokat keresel, mintha valamiféle önigazolást találnál bennük” – ezzel a mondattal indul a regény, mintha az „arc” egyúttal a megfejthető, lekerekített személyiséggel jelentene egyet, márpedig ilyet nem találunk a regényben. Az elénk kerülő arcokat sem tudjuk szemügyre venni, mind homályba burkolóznak, vagy egy nagy sötét folt akadályozza meg, hogy kivehessük a pontos vonásaikat, mint a távoli faluban élő fiúnál. Hasonló a helyzet a nevekkel: Simonból néha Péter lesz, miközben van egy másik Péterünk is, akit viszont soha nem pillantunk meg ténylegesen. Simon emlékezetében pedig feltűnik még egy másik fontos arc: Sáráé, a feleségéé, akinek a halála a törést hozta az életébe. Ez az a morális teher, amely alatt Simon összeomlik, ez az a vonal, amelyet átlépve a morális iránytű már nem mutat utat. A szöveg nem enged bennünket könnyedén közel ezekhez a tapasztalatokhoz: nekünk is végig kell járnunk Simon gyötrelmes útját. Mégis, a helyenként idegesítően részletező leírások és a kauzális logika érvényesíthetetlensége ellenére kifejezetten sodró lendületű olvasmány a Simon Péter, nem válik öncélúan monotonná.

Prózatechnikájában a francia új regény köszön vissza a Simon Péterben, illetve annak a magyar irodalomból ismerős rokona, Mészöly Miklós Film című regénye; Szöllősi ugyanakkor, a nouveau roman művelőivel ellentétben nem ódzkodik az esetenként egészen direkt metafizikai kérdésfeltevésektől sem. A szöveg hemzseg a nem is túlságosan rejtett vallási utalásoktól, amelyek egy ponton még metanarratológiai fejtegetése is átcsapnak – ez utóbbi egy kényes pontja a regénynek, ahol vannak vitatható megoldások (elcsépeltnek hathat, ahogyan a szereplő ráébred saját megalkotottságára, és ahogy mindez vallásos keretek közé kerül, ráadásul egy nem túl életszerű párbeszéd által), ám Szöllősi végül sikerrel lendíti túl a regényt ezen a kritikus részen. A nouveau roman egyik megalkotója, Alain Robbe-Grillet éppen arra találta ki ezt a formai megoldást a huszadik század közepén, hogy a regényeket megtisztítsa a felesleges metafizikától; később aztán belátta, kísérlete a szubjektív nézőpont teljes kiiktatására eleve kudarcra volt ítélve. A Simon Péter jó példa arra, hogy ez a prózatechnikai eljárás kiválóan alkalmas a legbonyolultabb metafizikai kérdések érzékeny tálalására; persze ehhez olyan biztos kezű szerzőre van szükség, mint amilyennek jelen esetben Szöllősi Mátyás mutatkozott. A Simon Péter ennek köszönhetően üde színfoltja az elmúlt időszak magyar prózatermésének. A szerző rátermettsége például abban is tetten érhető, ahogy a szöveg egyenetlenségeivel bánik: a ritmus mintha szándékosan döccenne meg időnként, a szórend biceg, de érezzük, hogy ez nem véletlen, sőt, ezt a kérdést még maga a szöveg is témájává teszi, amikor Simon bolyongásai közepette egyszer talál egy szöveget, amely alighanem épp ez a regény, és azt mondja róla, „helyenként a szórenden is változtatott volna” (150.). Ezek a metanarratív játékok teszik könnyedebbé a szöveget, amelyet enélkül talán agyonnyomna a saját súlya. Szerencsére a szerző itt is jól felismeri a hibalehetőségeket.

Néha talán túl ismerős lehet Simon bolyongása ebben a kafkai világban, pontosabban néha mintha sablonokra játszana rá a szerző, ám összességében, a jól időzített kihagyásokkal, a talányos időkezeléssel, az elmésen bosszantó részletezésekkel eredeti, bizarr, meghökkentő világot épít. A napjaink közéletére utaló díszletek csalijait is kiváló érzékkel helyezi el a szövegben úgy, hogy azok mélyebb, általános tartalmakkal telítődnek. A szerzőt szemlátomást intenzíven foglalkoztatja a tömeg és identitás viszonya, az elidegenedés kérdése: a regényt épp két olyan jelenet keretezi, ahol az „arctalan” sokaságban keressük azt a bizonyos „egyetlen arcot”. Abban, hogy ez az „egyetlen arc” kié, a sajátunk vagy a „másiké”, nem lehetünk biztosak. A figyelem azonban nem lankad, a keresés nem szakadhat meg, hiszen történt valami, ami elszakított bennünket keresésünk tárgyától. Ha megleljük, amit keresünk, megértjük, mi történt. Ennél nagyobb és végzetesebb illúzió pedig nincs, mondja Simon, és mondja Péter.

Szöllősi Mátyás: Simon Péter. Európa, Budapest, 2018