dunszt.sk

kultmag

Rutinból ötös

Szesztay Dávid, egyéb érdemei mellett, a Kiscsillag és egyéb izgalmas jazz- és jazzközeli formációk, mint például a Santa Diver tagja, első szólólemezével nem hozza könnyű helyzetbe a recenzenst. Ugyanis lényegében két különböző kritika is írható lenne a Dalok bentre kapcsán. Egyiknek se lenne maradéktalanul igaza, s még az esetleges szempontok is nehezen volnának összeegyeztethetők.

Kezdjük hát a laudálással. Bár jelen sorok szerzője immáron évek óta egyre kevesebb kortárs magyar könnyűzenét hall, felszínes észlelései, benyomásai alapján mégis időről időre megfogalmazza magának, miből-miféléből vágyna többet hallani magyar előadóktól. Elvégre milyen nagy öröm, ha végre, alkalmanként valami agyasabb, progresszívabb, összetettebb és árnyaltabb képletű zenét hallunk. Szesztay lemeze kimaxolja ezt a fajta igényes szofisztikáltságot, hallhatóan nem a csúcsrajáratott és ezért egyre inkább közhelyes önismétlésbe (azaz: minden újabb leöntésnél egyre gyengébb és fantáziátlanabb érdektelenségbe) torkolló magyaralter közegből jön. Zenéjében szinte fellelhetetlen a korábban generációkon át megkerülhetetlennek tűnő Kispál-Quimby-Hiperkarma (stb.) hatásuniverzum. És, ha már szofisztikáltság, az éteriségről, törékenységről se feledkezzünk meg, mely finoman adagolt, intelligens arányérzékkel kevert elemekből jön létre. Semmi sincs agyoneffektelve, a hangszerelés láthatóan profi munka, az ének tiszta, a szövegek a maguk lilaködösségében is egyszerűek, nincsenek telezsúfolva bölcsészes ízű szójátékerdőkkel. Van valamennyi felismerhető karakterisztikája, bár inkább hangulata ezeknek a benti daloknak, nagyobb részt a poposabb Bon Ivert, valamivel áttételesebben az ízléstelenségig túlhajszolt popularitás előtti Coldplayt idézve.

Azonban épp ezen a ponton jöhetnek elő a kifogások. Egyrészről az, hogy mindez tökéletesen korrekt – de leginkább csak az. Szesztay tökéletes magabiztossággal csinál mindent, lemeze olyan, mint egy tökéletesen megírt iskolai dolgozat, jó retorikai felépítéssel, választékos szókinccsel, makulátlan helyesírással, gyöngybetűkkel körmölve, épp csak olyasmit nem hallani rajta, egy hang erejéig sem, ami meghökkentené vagy kizökkentené az egyszeri zenehallgatót, vagy ami akár csak az aktuális track végéig, nem hogy hosszabban megjegyezhető volna. Ettől válik valahogy ridegen matekossá, kiszámítottá a Dalok bentre. Pro forma úgynevezett fülbemászó zene, a szó szerinti értelemben viszont épp ez az egyik fő hiányossága, hogy még sokadik meghallgatásra sem marad belőle semmi olyan, amit észrevétlen dúdolni kezdenénk a zuhany alatt.

Éterisége így válik inkább kimódolt finomkodássá, profizmusa stréberséggé, erős koncepciója, összetartó ereje unalom és egyhangúság forrásává. Holott afféle érzelmes zenéről volna szó – persze, lelke válogatja –, így mégis ridegen hagyja a lelket. S noha első lemezeknél, ha már, inkább a felkészültséget, rutint lenne adekvátabb hiányolni, Szesztay Dávid esetében nem hogy kifforratlansági probléma nem áll fenn, inkább, mintha túl sokat is tudna a szerző a zenéről, mely többlettudás mindenfajta spontaneitást, kreatív izgalmat maradéktalanul kiöl belőle.

Magában állva sem az elismerés, sem a fanyalgás nem tűnik igazságosnak.

Elvégre, ha a kortárs magyar könnyűzene kontextusában nézzük a lemezt, őszintén és lelkesen megsüvegelendő volna, ha inkább így hangzana a magyar pop első vonala, mint a különböző Megasztárhelyezetteknek írt hakniprodukciók jóval fantáziátlanabb és rendre jóval kevésbé igényes zenei világa. Magyarán: jó volna olyan hazai zenékre unatkozni a rádiót bekapcsolva, mint ez, igazán örömteli volna, ha Szesztay Dávidéhoz hasonlatos lenne a mainstream színvonala, ez alapján pedig szó nem érheti a ház elejét, a Dalok bentre bitang erős, magabiztos és büszkeségre okot adó indulás, egy olyan zeneevolúciós láncszem, amire már nagyon régóta komoly szükség lenne itthon. Másrészt meg mindettől maga a lemez semennyit sem lesz izgalmasabb-érdekesebb, sajnos emlékezetesebb sem egy céljának épp megfelelő, makulátlan dolgozatnál. Ötös, persze, ha ez volt a célja, annak maximálisan megfelelt, csak éppen már a következő órára nem marad belőle semmi. Ezért pedig azért kár.

Szesztay Dávid: Dalok bentre, 2018, Megadó Kiadó