dunszt.sk

kultmag

Különkiadás

Az idei évad egyértelműen jubileuminak számít a budapesti színházi közegben, Pintér Béla és Társulata és a Trafó 20 éves, míg a TÁP Színház 25 éves lett. Adja magát a megválaszolhatatlannak tűnő kérdés, hogy hogyan lehet 20-25 év esszenciáját megfogni, hogy mi az ezen frissességük miatt örökifjú színházi közegek ünneplésének legalkalmasabb formája. A TÁP Színház és a Trafó ügyesen megkerülték a kérdést, előbbi két hónapos fesztivált, utóbbi egynapos ünneplést rendezett, ezzel szemben Pintér Béla és Társulata egy előadást készített a Fészek Művészklubban.

Egészen más ez az este, mint amit megszokhattunk Pintér Béláéktól. Egy születésnapi különkiadást kapunk, hasonlót a DVD-k végén lévő extrákhoz, elrontott jelenetekhez, és csak lassan, nagyon lassan derül ki, hogy élveboncolás történik a színpadon. De ne szaladjunk ennyire előre. Pódiumbeszélgetéssel kezdődik az előadás, a nézők könnyen belemennek a játékba, bizonytalanok a határok, hatalmas taps fogadja az érkező színészeket. Maga a jubileumi beszélgetés keretezi az estét, az elmúlt húsz év fontos és kínos pillanatairól. Szó esik a POSZT-on való részvétel alulreprezentáltságáról, kellemetlen és méltatlan kirúgásról, arról, hogy túl lehet-e lépni a Titkaink sikerét követő elvárásokon, a folyamatos nyomásról, ami húsz év után is mindig friss és virtuóz előadásokat követel, aktuálpolitikáról (egy ponton a falra vetített képről Bayer Zsolt néz vissza ránk), társulaton belüli párkapcsolatról, jobb és rosszabb előadásokról, TAO-ról, a társulat színházi közegben való magányosságáról (ne aggódjunk, mindkét oldal megkapja a magáét), művészi bátorságról, rámutatva és egyben a lehetőséghez mérten megcáfolva, hogy a gazdasági függés milyen eredményesen korlátozza a kritikai hozzáállást.

Mint ahogy minden más az előadásban, ez is a végletekig van tolva, ami elromolhat, az el is romlik, ami bulváros lehet, az is lesz. Nem szenvedünk hiányt konkrét odamondásokban sem, megint kiderül, hogy Csáki Judit a színikritikusi szakma színpadon legtöbbet megidézett tagja, de Vidnyánszky Attila és Alföldi Róbert sem marad ki. Kérdéses persze, hogy mennyire hatékony a konfliktusok megoldásának az a formája, amiben a strukturális problémák egy-egy ember személyes felelősségére redukálódnak le, az odaszólogatás, ami védett, saját közegből és nem utolsósorban hálás közönség előtt történik. Micsoda szerencse, hogy a dilettáns kérdezőnek (Szabó Zoltán) köszönhetően a felvetett témák rögtön be és így ki lesznek oltva, elegánsan mutatva rá arra, hogy a különböző pódiumbeszélgetések valóban csak kivételes esetekben szólnak a szakmai teljesítményről a bulvárosabb témák dominanciájának árnyékában.

Az expliciten kimondott témák (melyek gyakran problémák is egyben) mellet azonban sokkal érdekesebbek a színpadon levők között lassan kirajzolódó erőterek. Már magából a megszólalások sorrendjéből, sűrűségéből és hosszából is kiderül az erős struktúra, egy egyértelműen hierarchikus, már-már elnyomó társulati kép, melyben a társulatvezető Pintér Béla türannoszi magasságokba emelkedik. Mellette legfeljebb két-három főnek jut lehetőség, hogy érdemben megossza gondolatait, van olyan karakter például, akinek huszonöt perc színen töltött idő után jut csak hozzászólási lehetőség.

A néha felesleges kiabálásig, megalázásig eljutó kapcsolatok egyértelmű bemutatása, kiteregetése, paródiába csomagolt kritikája becsülendő gesztus annak fényében, hogy mostanában a #metoo hullám hatásainak ellenére is hajlamosak a társulatvezetők és rendezők a termékeny alkotáshoz vezető elkerülhetetlen agresszió toposza mögé rejtőzni.

Ezután gyors váltással egy társulati egotripbe kerülünk, egy, az eddigi 20 év esszenciáját bemutató Dr. Turbó – Mr. Pintér által jellemzett disztópiába, ami erősen parafrazálja a társulat első és legendás előadását, a Népi rablétet. Hirtelen a korábban már többször emlegetett, húsz év alatt kimerülő ihlet és kitartás híján soha el nem készült jubileumi előadás kereteiben találjuk magunkat. A disznóvágásból embervágásba forduló történetben sorra bukkannak fel az eddigi ikonikus előadások kiemelkedő alakításai, többek között Friedenthal Zoltán Mónikaként A démon gyermekeiből, Enyedi Éva Sünmalackaként az Öl, butítból. Figyelmes gesztus, hogy csak korábban, a pódium beszélgetésen bemutatott szerepek vannak megjelenítve, így bár a társulat közönsége hagyományosan nagyon stabil, a kevésbé tájékozódott nézők is el tudnak igazodni a disztópiát jellemző műfaji kavalkádban.

Elszabadul a pokol, Thuróczy Szabolcs pillanataitól függően lefejezett csirkeként vagy Szent Dénesként szaladgál, Bencze Sándor Qpa rezignáltan Adyt szaval, Pintér Béla pedig már nem csak metaforikusan okád tűzet. Mindemellett fontos szerepet kapnak a társulatra amúgy is jellemző attribútumok, mint például a tájszólás vagy néptánc. Minden eddig is eltúlzott jellemző tovább erősödik, mintegy kifigurázva önmagát, ezért egy ponton túl már-már farsang jellege lesz az estének: felmutatni és kikarikírozni a bűnöket, hogy a következő (húsz) év már tiszta lappal indulhasson. A feloldozás másik fontos eleme két, a társulat már elhunyt tagjának megtestesítése. Szemerédy Virág és Szűcs Elemér karaktere Roszik Hella és Terhes Sándor alakításában már kívülállóként, ám a dinamikákat pontosan ismerve mutatnak kíméletlen tükröt a társulatnak.  Mert bár minden túlzásig van tolva, nem kétséges, hogy vannak reális alapjai a bemutatott sérelmeknek és elnyomó dinamikáknak, így annak ellenére, hogy az arányait kívülről nehéz megállapítani, a színpadi boncolás burleszk jellege mellett hangsúlyosan van tétje a lelki élveboncolásnak.

Pintér Béla és Társulata:
JUBILEUMI BESZÉLGETÉSEK

Szereplők:
BENCZE SÁNDOR “QPA”, ENYEDI ÉVA
FRIEDENTHAL ZOLTÁN, KÉMÉNCZY ANTAL
PINTÉR BÉLA, ROSZIK HELLA
STEFANOVICS ANGÉLA, SZABÓ ZOLTÁN
TERHES SÁNDOR, THURÓCZY SZABOLCS

Zene: Kéménczy Antal
Díszlet: Tamás Gábor
Jelmez: Benedek Mari, Pattantyus Dóra
Hang: Belényesi Zoltán
Fény: Varga László
Dramaturg: Enyedi Éva
A rendező munkatársa: Hajdú Rozi
Asszisztens: Hornyák Dóra
Produkciós munkatárs: Jékely Anna
Gazdasági munkatárs: Inhaizer Gyula

Írta és rendezte: PINTÉR BÉLA

Fotó: Mészáros Csaba