dunszt.sk

kultmag

„Falakat kellett áttörnöm”

A 20. század magyar történelmi traumái közben szüntelenül jelen van a hatalom általi férfi-megalázottság, az örök női és gyerek-kiszolgáltatottság. Szántó T. Gábor író arról is beszél az interjúban, hogy harminc éve egzisztenciális kihívásként nyúlt a zsidóság és a vészkorszak élményéhez, mely mára átpolitizálódott és piaci termékké is vált.


Olyan sokat beszéltem már a zsidóságról, én egy általános ember is vagyok” – mondta nekem nemrégiben. Kicsit elege van már abból, hogy az évtizedek során állandó jelzőjévé vált a zsidó? Ezen nem lehet csodálkozni, hiszen Ön határozta meg magát az utolsó magyarországi zsidó íróként, ráadásul a Szombat főszerkesztője.

Évekkel ezelőtt elejtett megjegyzésem, több könyvem miliője és részben témája miatt mindenki erről kérdezett. Ez sokszor eltakart más irodalmi aspektusokat. Annyi félelem, tabu vette körül a szót, hogy az újságírók örültek, hogy van valaki, akivel lehet erről beszélgetni, mert a zsidóságot nemcsak traumának látja, hanem kultúrának, vallásnak, világnézeti perspektívának is. De önmagában a vallása, etnokulturális identitása nem ír le se egy szerzőt, se egy regényfigurát. Ahhoz több kell.

Úgy érzi, hogy a zsidósága elnyomta az általános embert, esetleg belefáradt a zsidó témákba?

Én is változom, írói érdeklődésem fókuszába más elemek kerültek, illetve váltak hangsúlyosabbá. A gyerekkor, a felnőtté válás, a személyes magány témái. A diktatúra élményanyaga pedig kezdettől jelen volt. Az utóbbi időben kicsit divatba is jött a zsidóság és a vészkorszak témája, túllépve azon a fontos fejleményen, hogy elnyerte méltó súlyát a közbeszédben. Piaci termékké vált, át is politizálódott, én pedig nem divatból, nem üzletből és nem is politikából nyúltam hozzá harminc éve, hanem egzisztenciális kihívásként. Falakat kellet áttörnöm.

Az Édeshármas és a Kafka macskái regényeinek elbeszélője igyekezett visszatalálni a hitéhez. Ön is vissza szeretne találni, vagy már célba ért?

A Kafka macskái elbeszélőjénél én nem emlékszem vallási dilemmára, legfeljebb a „regény a regényben” Kafkájánál. Az elbeszélő nagy kérdése, hogy miért nem tud megnyugodni se itthon, se Izraelben, ahol pedig a szerelmet is megtalálja. A nyugtalanság, hontalanság tétjei a hangsúlyosak. Az Édeshármas elbeszélője kísérletet tesz a hagyományhoz való visszatérésre, és elveszíti a szerelmét, de ha valaki figyelmesen olvassa a regényt, megérti, hogy nemcsak emiatt. Ha hozzáolvassa a regény után tárcákban is ide-oda ágazó történetet, amit egyszer jó lenne majd szintén kiadni, a főhős kompromisszumos megoldásra jut a valláshoz való viszonyában, mert a modern emberi, társadalmi lét roppant komplex kihívások elé állít. A tárcák egyébként megzavarták a recenzenseket, sokan a regény részeként olvasták őket, és tárcaregényként aposztrofálták a könyvet, pedig ezek a rövid szövegek a könyv után keletkeztek.

A legutóbb megjelent kötetében (1945 és más történetek) mi indította el a történeteket, melyek földjüktől, otthonuktól megfosztott parasztgazdákról, megesett parasztlányról szólnak? Ha egy kicsit tovább gondoljuk a megesett lány történetét, aki fogyatékos gyermeket szült (és talán nem véletlenül történt így, hiszen az anyja el akarta veszejteni még magzati állapotban), egy boszorkánysággal és fajtalansággal vádolt, társadalmon kívüli nő története is lehetne. A népi írók kedvelt témája. Miért fordult a magyar népi kultúra és a paraszti társadalom traumái, és a traumatizált női sorsok felé?

A 20. század magyar élményei a világháborúk, a területvesztés, a vészkorszak, a felvidéki magyarság kitelepítése, a lakosságcsere. És közben szüntelen a hatalom általi férfi-megalázottság, az örök női és gyerek kiszolgáltatottság. A zártabb, hagyományosabb társadalmakban utóbbiak a veszélyeztetettebbek. A kisebbségek, a traumák iránt érzékenyebb látásmód juttatott el ahhoz a szemléletmódhoz, aminek révén a diktatúrabeli, félelmekkel, titkokkal teli saját gyerekkor feldolgozásához is megtaláltam az eszközöket. Egyébként mindenki kisebbségi, amíg gyerek, csak a neveltetés traumája folytán sokan ezt később elfelejtik, és többségi elnyomóvá válnak.

Ahogy mondja, a gyerekek mellett a nők a legkiszolgáltatottabbak, s ezzel kapcsolatban hadd említsem meg az Élet és Irodalomban megjelent A fürdőmester című szövegét, amely szintén egy szexuális visszaélésről szól. Egy rabbiról ír, aki elcsábít és megzsarol egy a zsidó vallásba való betérés előtt álló fiatal nőt. A rabbi a csábítás során szakrális szövegeket erotikus tartalommal ruház fel. A Me too mozgalom oltárára szánta ezt az írást, vagy a női kiszolgáltatottságról, naivitásról akart beszélni, esetleg a vallási vezetők emberi gyengeségeiről?

Vajon ez az elbeszélés zsidó témájú volna attól, hogy kik a szereplői és milyen helyzetben látjuk őket, vagy arról az univerzális problémáról szól, amikor egy hatalmi pozícióban lévő férfi szexuális előnyökért visszaél a hatalmával? A zsidóság csupán közege, a drámát felerősítő eleme a főtémának, bár az írás felvillantja a gazdag rabbinikus szöveghagyományt is. Persze egy történetnek számos olvasata lehetséges. Az írás egyébként jóval a zaklatásokkal kapcsolatos mozgalom előtt keletkezett. A vágy és a hatalommal való visszaélés régebbi dolgok.

Pályája kezdetén, 1997-ben jelentkezett a Mószer című, nagyon merész és kényes témát körbejáró könyvvel. Talán Ön volt az első, aki bátran szembenézett a Kádár-korszak békepapjainak III/III-as tevékenységeivel. Nemrégiben az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára ki is tette a facebook oldalára a Mószert. Mit gondol, miért nem talált nagyobb visszhangra? Támadták a könyvéért, vagy elhallgatták? Foglalkoztatja még a titkosszolgálati múlt? Akkor miért merült el benne?

Túl korán jött a könyv. A nyilvánosság még csak karcolgatta az ügynökügyek felszínét. Emlékszem, az akkori Magyar Televízió kulturális magazinja interjút készített velem a kötetben megjelent két kisregényről. Miközben oldottan dramatizáltak két percet az Én? maszturbáló nőjének monológjából, az interjúból úgy kivágták a másik kisregényre, a Mószerre vonatkozó részt, hogy egy szó nem maradt belőle, és a könyv címe sem hangzott el. A Mószer valóban merít a zsidó ismeretanyagból és a sajátos beszédmódból, ami a magyarba héber és jiddis szavakat is vegyít, minthogy egy ortodox közegből származó öreg rabbi naplóját, lázas számvetését imitálja a szöveg. Azért nyúltam a témához, mert mások hallgattak róla, és mert a közelmúlt élményanyaga nem kerülhető meg.

Az 1945 sikere új lehetőséget nyitott meg Ön előtt, a forgatókönyvírás világát. Mit gondol, rányomja ez a bélyegét az új szövegeire? Úgy ír, hogy közben a szöveg megfilmesítésén gondolkodik, vagy semmit sem változott a munkamódszere?

A prózapoétikát nem feltétlenül definiálja, hogy egy elbeszélés vagy regény megfilmesíthető, még ha gondol is ilyesmire az ember írás közben. Amit tanultam a forgatókönyvírásból, hogy könnyebben javítok, szerkesztek át vagy hagyok ki részeket. Vannak erősebben szövegközpontú alkotások és vannak történetcentrikusabbak. Utóbbiak jobb filmes alapanyagul szolgálnak. Könyveim nagy része ide tartozik, de az anyag is diktálja a formát. Például egy gyerek belső monológjára épülő írásom, amiből jelentek már meg részletek, és egy nagyobb munka része, szövegcentrikus, a gyerek belső világát, tudatállapotát érzékeltető próza.

Könyvei és versei egyik állandóan visszatérő problematikája, az anyanyelvvel kapcsolatos hiányérzet és az idegenségtudat.

Még az idegenségemmel se vagyok azonos… Ennek is sokkal komplexebbek a gyökerei, minthogy leírható volna az egyszerű diaszpóra-léthelyzettel, posztholokauszt tapasztalattal, ami persze benne van. Ha az ember rokonait megbélyegezték, deportálták, meggyilkolták, okozhat némi létbizalmatlanságot még a következő nemzedékekben is. Ez a nyelvhez való viszonyban is megjelenik. Másrészt az átélt trauma a túlélők és későbbi utódaik egymás közti kapcsolatát is megnehezítette a diktatúra amúgy is félelmekkel és tabukkal teli légkörében. Ezért az anyanyelv és az idegenségérzet kérdései egy sokkal intimebb családi szinten is megjelennek.

A Magyar Hangban nyilatkozta, hogy befejezett egy regényt. Elárul még nekünk valamit új könyvéről? Mikor olvashatjuk?

Kolozsvár és Nyugat-Berlin tengelyen, 1945 és 1970 között játszódó család- és szerelmi történet. Román-magyar vegyes közegben és zenei miliőben játszódik, a Securitate árnyékában. Munkacíme Európa szimfónia. Remélem, hogy a közeljövőben megjelenhet.

Fotó: Végh László