dunszt.sk

kultmag

Kalligram 2019/2

A Kalligram februári számát Grendel Lajos és Toldi Veronika beszélgetésével ajánljuk.

A legkedvezőtlenebb helyzetekben is van egy kis remény

Az Éleslövészet francia nyelvű megjelenése nemcsak a te életedben volt óriási jelentőségű – Párizsról később! –, hanem bizonyos értelemben az irodalmi életet is felrázta, hiszen akkor már évek óta nem jelent meg szlovákiai könyv francia fordításban. Hogy fogadta a szlovák írószövetség a hírt?

1983-ban levelet kaptam Virág Ibolyától, Párizsból, hogy le szeretné fordíttatni a Galeri című regényemet. Később a Galerit ejtette, az Éleslövészet lépett a helyébe. Ez elég nagy felfordulást váltott ki a Madáchban, de az írószövetségben is, épp a kérdésedben említettek miatt. A Kiadói Főigazgatóságon is zavarba jöttek. Ez amolyan bürokratikus szerv volt, de nagyobb hatalommal rendelkezett, mint az összes kiadó együttvéve. Ugyanakkor szerencsém is volt – Karol Wlachovský már fordította az Éleslövészetet és a Galerit (majd még kiegészítette az Áttételekkel). Tehát a szlovák cenzúrán már átmentek a könyvek, nem kis részben Wlachovský támogatásával, mert jó ismerősei (hacsak nem barátai) voltak a Kiadói Főigazgatóságon.

Egy biztos: szlovák fordítás nélkül nem engednek ki Franciaországba. Ha a szlovák fordítás megjelenik, akkor lehet, hogy… Ez abszurdisztáni gondolat, de hát Csehszlovákia a hetvenes és nyolcvanas években maga volt Abszurdisztán. Mindenesetre lektoráltatták a szlovák kötetet, benne az Éleslövészetet is. A lektor igen jóindulatúnak bizonyult – nem volt pártbürokrata.

De a ’86-os franciaországi bemutatóra mégsem engedtek ki…

Így igaz, a könyvbemutatóra nem értem oda, csak fél évvel később. Vagyis halottnak a csók. Mert akkor már a kutyát sem érdekelte a francia nyelvű könyvem.

Majdnem egy hetet töltöttél az első látogatásodkor Párizsban. Gyakran mesélted, azonnal beleszerettél: a mértaniságába, az intelligenciájába és a francia konyha gyönyörűségeibe. És már akkor eldöntötted – a homárt kihagyod a menüből erre az életre.

Na, igen, a homár! Mindjárt mondom. Szóval 1987 áprilisában kiengedtek Párizsba. Ez akkoriban nagy szónak számított. Előtte való éjszaka – micsoda őrült ötlet volt! – elhatároztam, hogy nem alszom. Lesz, ami lesz. Órákig bírtam. Öt óra körül elaludtam. Később madárcsicsergésre ébredtem. Fél hét volt. Hétkor indult a repülőm Prágába, mert Pozsonyból nem lehetett Párizsba repülni. (Talán most sem lehet.) Fölkeltettem Ágit, és villámgyorsan felöltöztünk. Irány a Škoda! Ági éppen négy nappal ezelőtt kapta meg a vezetői engedélyt. Rohanás a repülőtérre, miközben halálra váltan gondoltam arra, hogy már úgyis mindegy. Ráadásul rossz irányt vettem, és bekeveredtem Štrkovecre (ott volt Pozsony első lakótelepe). Mire kikeveredtem, újabb tíz perc telt el. Hét óra után értem ki a repülőtérre. És csodák csodája – a repülőgép megvárt! Valami műszaki hiba miatt egy órával később indult… Mi ebből a tanulság? A legkedvezőtlenebb helyzetekben is van egy kis remény. Igaz, hogy az már a csodával határos. És velem ez a csoda történt meg. A párizsi repülőt nem késtem le, mivel csak fél tizenkettőkor indult Prágából, és a PozsonyPrága repülőút háromnegyed óra.

Először ültem repülőn, és az első kanyar után meggyőződésem volt, hogy lezuhanunk. De a repülőgép többi utasa fapofával ült, ami egy kissé megnyugtatott. Prágában, a repülőtér vécéjében, végre megborotválkoztam. Párizsba kora délután érkeztem meg, ha jól emlékszem, a Charles de Gaulle repülőtérre. Virág Ibolya várt a repülőtéren, akivel aznap este egyebek mellett osztrigát ettem, mivel az Éleslövészetben van egy szakasz, amelyben az elbeszélő elmondja, hogy nem is szlovákiai magyar író az, aki nem evett osztrigát.

A mellettünk lévő asztalnál egy fiatal német pár homárt evett. Amikor kihozták az evőeszközöket, a fiatal férfi elsápadt: fogók, csipeszek, csavarhúzók, hengerek és az isten tudja milyen szerszámokkal telt ibrik várt rá. A fiatal férfi megkért, hogy segítsek eligazodni a rengeteg szerszám között. De én sem voltam nála okosabb. A gyötrelmeit nézve csendben eldöntöttem, hogy homár nélkül is nagyon jó a vacsora. Azonnal beleszerettem a francia konyhába.

Talán öt vagy hat nap volt Párizs. Az biztos, hogy 1987-ben azt hittem, hogy először és talán utoljára vagyok Párizsban. Nos, ebből végül tizenhárom alkalom lett, a rendszerváltás előtt három, a többi pedig a rendszerváltás után. Párizs szinte a szívemhez nőtt. Az első alkalommal – tehát 1987-ben – az első két napon, reggeltől estig, bejártam a várost, úgyhogy a második nap estéjére földagadt a bokám. Ekkor már földalattival utaztam. A földalatti tizenhárom irányban megy, voltaképpen behálózza az egész belvárost. A belváros alatt Budapest három-négyszeresét kell érteni. Ha Párizs belvárosának legdélibb pontjáról el akarsz jutni a legészakibb pontjáig, az egy napot vesz igénybe. Ugyanakkor – Hausmann bárónak köszönhetően – nem lehet eltévedni benne. Csupa mértanilag rendezett sugárút és körút tarkítja a várost. Mértaniságának köszönhető, hogy Londonnál, Berlinnél, Rómánál sokkal egyszerűbb közlekedni benne. Párizs legnagyobb ajándéka a metró a maga tizenhárom állomásával. A metró, amely külön életet él, főleg a nagy állomásokon, mint a Montparnasse vagy a Châtelet, ahol az egyik metrótól a másikig tíz perc az út. (Szinte egy város a föld alatt.) Szóval az első találkozásom a várossal tulajdonképpen a megismerkedésem Párizzsal, és az, hogy tizenháromszor megyek, még álmomban sem sejtettem.

Az Éleslövészet megjelenése után fél évvel, amikor kint voltál, tartottak egy könyvbemutatót. Ahogy említetted: a L’Harmattan boltjában. Hogy fogadtak és milyen sikere volt a bemutatónak? Mennyire ismerted akkoriban a kiadót?

Igen, fél évvel az Éleslövészet megjelenése után volt a bemutató, és én az előtte való napon meglátogattam a L’Harmattan kiadót, és beszélgettem a könyvkiadó igazgatójával. Nem volt fogalmam arról, hogy micsoda birodalom ez. Az igazgató körbevitt a kiadó termeiben. Például megmutatott egy könyvespolcot. A négyszer négyméteres fal előtt megállva, mely könyvekkel volt teli (a padlótól a plafonig) közölte, hogy amit azon látok, az csak a brazil irodalom. Mit mondjak? Leesett a tantusz – de az kevés. A L’Harmattan mindenekelőtt a dél-amerikai irodalmakkal foglalkozott. Szóval leesett a tantusz. Mi az Éleslövészet? Egy porszem a rengeteg könyv között. (Persze a honoráriumot megadták.) Másnap a könyvbemutató rövid, de sikeres délutáni esemény  volt. Ott volt a nálam fiatalabb francia fordító is. A legnagyobb meglepetésemre és örömömre megjelent Fejtő Ferenc is, holott délután a havi magyar emigráns összejövetelt tartották. A könyvbemutató után pezsgővel kínáltak meg, és én elbeszélgettem József Attiláról meg Szentkuthy Miklósról Fejtő Ferenccel, akinek tetszett az Éleslövészet – tulajdonképpen azért jött el, hogy megismerjen.

A második látogatásom Párizsban 1987 őszén volt, Kassák meg nem élt százéves születésnapján. Ide is meghívót kaptam, és az Írószövetségben nagy nehezen elintézték az utamat három napra. Három nap után a Csehszlovák Nagykövetségen kellett jelentkeznem, hogy további öt napra meghosszabbítsák a tartózkodásomat. De a párizsi követséget erről elfelejtették értesíteni. Úgyhogy nagy bonyodalom támadt az egészből. A Csehszlovák Nagykövetségen közölték velem, hogy „illegálisan” tartózkodom Párizsban, szedjem a sátorfámat, és a legközelebbi repülővel utazzam haza. De azért a Kassák-emlékest egy részén részt vettem, meg a fogadáson a párizsi Magyar Intézetben, ahol lerohant az embertömeg az első emeletről a földszintre, mert, ugye, Kassák után rögvest a gyomor következett… Hát, a szlovák ember nem változik. De a magyar se (persze, ezt úgy általánosságban gondolom).

1989 júniusában, épp Nagy Imre újratemetése táján, Párizsban rendezték a Belle Étrangére-t, ahol Magyarország volt a napirenden. Ezt minden évben megszervezik, egy tíz napos rendezvény, ahol egy-egy külföldi ország irodalmával ismerkedhet meg a francia közönség. Nos, 1989-ben Magyarországra került a sor – hogy véletlen volt-e vagy sem, azt nem tudom, mindenesetre Nagy Imrével voltak tele a francia lapok. Így vagy úgy, fokozott érdeklődést váltottam ki a francia olvasóból, és ennek nem kevés köze volt Nagy Imre újratemetéséhez. Ez tíz nap időtöltést jelentett Párizsban (illetve Strasbourgban), felolvasásokkal tarkítva. Tudniillik a tízből négy napot  Párizson kívül tartózkodtunk különböző helyeken. Külön a költők és külön a prózaírók két-két csoportja. Engem Mészöly Miklós és Konrád György társaságában Strasbourgba osztottak be, de valamilyen oknál fogva Konrád lemondta a franciaországi utat. Így hát Mészöly Miklóssal utaztam Strasbourgba. Délelőtt indultunk volna, de a vonat valami miatt késett, majd mellékvágányra terelték stb. Szóval nem kezdődött az út valami fényesen. Strasbourgba négy órás késéssel érkeztünk meg, ott autóba szálltunk, és villámgyorsan a televízióba mentünk. Három órára volt a beszélgetés hirdetve (élő adás volt), és mi háromnegyed háromkor érkeztünk meg. Fölkészülésről szó sem lehetett, nem is beszélve a hosszú út utáni pihenésről. De elmondtuk, amit akartunk, mindenféle baklövés nélkül, majd utána (rögtön utána) interjút adtunk a strasbourgi napilapnak.

A második nap már könnyebb volt. Vacsorára meg voltunk hívva egy magyar étterembe, valahol az óvárosban, ha jól emlékszem Tisza Étterem, talán így hívták a helyet, és magyar népviseletes lányok szolgáltak fel. Itt igen jót beszélgettünk az étterem tulajdonosával, aki egy emigráns magyar volt. Nagy Imre újratemetése is szóba került, és lehet, ez is volt az oka annak, hogy Mészölyt soha nem láttam ennyire derűsnek. Hazafelé menet elcsaltam Miklóst a főtér közeli kávéházba, mert nem akaródzott lefeküdni. Mit is mondjak? A pincér már tökrészeg volt, de ilyen aranyos emberrel ritkán találkoztam. Összevissza dülöngélt a vendégek között (még fütyült is), de a tálcát egyenesen tartotta.

Párizsban külön a költők, és külön a prózaírók szerepeltek két különböző napon a Beaubourg-palotában (azaz a Pompidou központban), mely Párizs egyik legfontosabb kulturális központja a jobb parton. Mindjárt az első napon vacsorát adtak a  La Coupole-ban, melyen a francia külügyminisztérium is jelen volt egy szimpatikus fiatalemberrel (sajnos a nevére már nem emlékszem). Tulajdonképpen ő volt a francia külügyminisztérium fő szervezője ez alkalommal. Mészöly megsúgta, hogy a szintén jelenlévő Nemes Nagy Ágnes arca igen fehér, és ez nem jót jelent. (Itt tudtam meg, hogy súlyos beteg.) Visszatérve Párizsba a Rue de Rennes-en, egy hatalmas könyvesboltban újabb jelenésünk volt. Én itt ismerkedtem meg Sipos Gyulával (Albert Pál néven tudósított Párizsból a Szabad Európa Rádiónak). 1989 volt – a levegőben lógott a kommunista rendszer bukása. Ezt még én is sejtettem, holott a Jakeš-rezsim még szilárdan állt, és persze a „peresztrojkából” semmit nem vett át. Pontosabban: válság volt – nem is akármilyen –, de senki nem tudta, mi lesz a kimenetele. A reménykedők reménykedtek, a borúlátók meg borúsak voltak. Szóval a szokásos. A Rue de Rennes-en amolyan bemutató volt, fölolvasás nélkül. A fölolvasásra a Beaubourg-palotában került sor néhány nap múlva.

A fölolvasás a Pompidou-központban életre szóló élmény volt, ennél többet nem kívánhat magának az ember (aki író). Eszembe jutott a néhány nappal korábbi fölolvasásom Strasbourgban, amikor a könyvtulajdonos és egyben könyvtárosnő búcsúzáskor megjegyezte: máskor ne írjak ilyen bonyolultan. Megígértem. A párizsi fölolvasás egészen más volt. Kiültettek bennünket a színpad közepére (öten vagy hatan, ma már nem tudom), csupa prózaíró, felolvastak a regényünkből egy részletet, és válaszolnunk kellett a műsorvezető kérdéseire. A műsorvezető tapasztalt róka volt, a francia rádió és televízió egyik sztárriportere. Én a Kafkára hajazó (ti. volt benne egy Kafkára emlékeztető motívum) kérdést kaptam, amire a lehető legrészletebben feleltem, talán túl részletesen is, mert Nemes Nagy Ágnes, aki a második vagy a harmadik sorban ült, egyszer csak intett a kezével, hogy most már elég volt. Rögtön abba is hagytam. Szóval eleget beszéltünk. (A költők néhány nappal korábban szerepeltek.) A felolvasásunk roppant jól sikerült.

Ezen a párizsi úton volt egy emlékezetes meghívásotok a Sorbonne-ra is… Számodra elég izzasztó ugyan, de Mészöly lenyűgözött mindenkit. Hogy emlékszel vissza erre?

Nos, ezt a délelőttöt sosem felejtem el. Dél volt, és szabadnaposak voltunk. Mészöly Miklóssal ücsörögtem egy padon, és valamiről beszélgettünk. Mészölynek ekkor jelent meg a Merre a csillag jár című kisregénye. Ez nagyon megtetszett egy Franciaországba szakadt honfitársunknak, és lefordította franciára. Délben megjelent a fordító, és közölte, hogy a Sorbonne rektora vár bennünket – természetesen a Sorbonne-on. Azonnal szerez egy kocsit, és odamegyünk. Próbáltam kibújni a kötelezettség alól arra hivatkozva, hogy Miklóst várják, és nem engem, de a fordító hallani sem akart róla. Azt mondta, már bejelentette, hogy egy szlovákiai magyar is jön, úgyhogy mese nincs, indulni kell. Így volt, ahogy mondod, teljesen leizzadtam. Ugyanis a helyzet az volt, hogy Miklósnál ing volt, de én… Hogy úgy mondjam, csavargónak is megfelelt volna a külsőm. Egy matrózpóló és egy szakadt farmer volt rajtam – ezt a hacukát viseltem. De ez még hagyján! Fölfelé mentünk a vörös szőnyeges lépcsőn, és az első emeleten egy fehér kesztyűs, vörös zsakettbe öltözött inas (vagy mi a csuda) várt minket, olyan fensőbbséges ábrázattal, hogy majd’ elsüllyedtem. Mint egy holdkóros, csak caplattam fölfelé, és azt kívántam, hogy a következő lépcső alatt nyíljon egy szakadék, és süllyesszen el. Legalábbis engemet. De az istennek nem nyílt meg a föld alattam. A rektornőnek viszont a szeme sem rebbent. Leültetett bennünket. Hogyan érezzük magunkat Párizsban? Milyen a Belle Étrangére? Mészöly franciául válaszolt, én angolul hablatyoltam valamit. Körülbelül fél óráig tartott a látogatásunk. Hm. Fölénynek nyoma sem volt. Talán Mészöly franciatudása tette? Nem hiszem. Minden jel szerint mindenkinek roppant tetszett, amit mondott, és a rektornő oly közvetlen volt és barátságos, mintha régóta ismertük volna egymást. Persze, ott állt vigyázz állásban a piros zsakettos, fehér kesztyűs inas, és ha kifogyott a pezsgőnk, sietett újratölteni. De a kedves, fölényes mosolytól az istennek sem tudott megszabadulni. – Nos, ez kivételesen nem volt a programban. A vörös zsakettes inas gondolatára máig ellep az izzadtság, pedig ennek már idestova harminc éve.

Párizs kellemes arcát ismertem meg, ráadásul Nagy Imre újratemetése közelgett, magyarán, a franciák kiváltképp kíváncsiak voltak a magyarokra. Mészöly Miklós hamarabb elutazott, mert a temetésen ott akart lenni. Én is mentem volna, de akkor még nem volt EU, hogy menjek. Akkor még kommunizmus volt, bár az utolsó óráit járta. Vasfüggöny is volt. (Az is az utolsó óráit járta, amit még persze nem tudtam.) Nagy Imre számomra hős volt, és abszolút nem értek egyet a mai közfelfogással, mely Nagy Imréből afféle „megyek a vonat után”-típusú hőst csinál. Csak tessék elolvasni Rainer M. János Nagy Imre-monográfiáját! A szóban forgó monográfia elég tárgyilagos. Nagy Imre október 28-tól miniszterelnöke volt az egész magyar népnek. November 4-én nem véletlenül mondta azt, amit mondott. Tehát nem november 4-e után lett hős. Ez annyira hamis, hogy kár szót vesztegetni róla. Igaz, balos volt. Igaz, kommunista volt. De 1953 után nagy utat tett meg. E nélkül a három év nélkül elképzelhetetlennek tartom a november 4-i állásfoglalást, noha, paradox módon, mindvégig kommunista maradt. (Vajon létezik másfajta kommunizmus is? Talán ezt a kérdést is föl lehet tenni manapság.)

Párizson kívül rengeteg helyre utaztál. Például Barcelonába, ahol a PEN kongresszuson vettél részt, de mesélted Londont, Kölnt, Dublint is. Martin Bútora meghívására Szigeti Lászlóval kiutaztatok New Yorkba és Washingtonba, és ahogy emlegetted többször, Olaszországot az Acerbi-díj után még jó párszor bejártad.

Hát igen, imádok utazni! Néhány mondat, mondjuk, Barcelonáról. Kerek hat órát vártam a repülőre Bécsben a szlovák kollégával, Daniel Hevierrel, mivel akkor még, 1992-ben csak egy busz járt Bécsbe, a schwechati repülőtérre, a repülő meg este hatkor indult. Ráadásul vasárnap. Alkonyatkor érkeztünk meg Barcelonába, a repülőtéren pálmafák stb., jegyet vettem, jól becsaptak, drágábban adták, s a szokásos bosszúságok. A PEN kongresszusra jöttem, és itt ismerkedtem meg Györgyei Klárával, aki intelligenciájával, okosságával és humorával egy tündér volt. Bárhová is érkezett, azonnal a társaság középpontja lett.  Az egyik jelentős amerikai PEN Clubot vezette. Barcelonában a gótikus székesegyházzal szemben kaptunk szállást. Nem mertem megkérdezni, hogy mennyibe került. Hála Istennek, nem én fizettem. A szálloda halljában mindjárt az első este figyelmeztetett a portás, hogy zárjuk be a szobát, és ne nyissuk ki, csak ha biztosak vagyunk benne, hogy a látogatót ismerjük. Mert, úgymond, mindenféle gyanús alakok látogatják a szállodát. (De pisztolyt nem adtak.) Hogy nem beszélt a levegőbe, azt mindjárt másnap megtudtuk. Két delegátust az utcán megloptak. Szóval a legelegánsabb szállodában jönnek-mennek az emberek, mint a vasúti pályaudvaron. No, ez hiányzott csak nekem! Egyébként jól éreztem magam, és az utolsó előtti estén meglátogattam a Gaudi-féle katedrálist (most is őrzöm a fényképét). Egy kicsit kívül esik a belvárostól, de aki látta… Hát a világ nyolcadik csodája! Ha egyszer elkészül, valóban az lesz. (Hogy mikor készül el? Én biztosan nem élem meg.) A hagyományos gótikus katedrális is óriási. És tele van „szent” libával, és az is „óriási”. (A libák ti. járnak-kelnek a katedrálisban, mintha az az övék lenne.)

Második barcelonai utamra 2003-ban került sor. Ez annyiban is rendkívüli volt, hogy a szervezők – a barcelonai írószövetség (vagy valami efféle) – előre kikötötték, hogy a kisebbségi magyarokkal is találkozni fognak, sőt, ez lett a legfőbb pontja a látogatásunknak. Esterházy és Kalász Márton mellett Szilágyi István, Tolnai Ottó és jómagam vettünk részt a találkozón, amelyet Déri Balázs vezetett. (Megjegyzem: Szilágyi István, Tolnai Ottó és én afféle „diplomatának” kezdtük érezni magunkat… Kisebbség: Szilágyi István, Tolnai Ottó és én, szóval mindig ugyanazok, hárman). A barcelonai írószövetség akkora tiszteletet mutatott, hogy hasonlóra – még csak megközelítően hasonlóra sem – emlékszem. Igazán tejbe-vajba fürösztöttek. Én viszont egy alkalommal pórul jártam. Nagyon szégyellem magam emiatt. Egy katalán kollégákkal való beszélgetésen kijelentettem,  hogy ők, a spanyol írók is meglehetősen szerény számban fordítódnak le magyarra. No, erre kitört a botrány. Az egyik hölgy kipirosodott arccal tiltakozott, hogy ők nem spanyol írók, hanem katalánok. Legszívesebben megvert volna. Óriási hibát követtem el azzal, hogy spanyol íróknak neveztem a kollégákat. (No, azóta is drukkolok a katalánoknak önálló államért vívott harcukban, és ma már nem keverem őket össze a spanyolokkal.) Viszont megnéztem az egyik kedvenc festőm, Joan Miro képeit, és a katalán származású (nem vagyok benne száz százalékig biztos) Picasso pályakezdő festményeit, amely a 19. század utolsó évtizedébe vitt vissza. Szóval Picasso, Miro, Gaudi, és a kedvenc filmrendezőm, Buñuel... Elég szép lista! Mind katalánok, nem spanyolok.

Egy másik PEN-ülésen történt, ezúttal Edinburghban, 1997-ben. Kirándulás Glasgow-ba. A glasgow-i polgármester fogadott bennünket. Nagyon jókedvű volt, minden delegátust külön üdvözölt. Én a magyar, az erdélyi magyar és az amerikai delegátussal beszélgettem. Természetesen magyarul. A glasgow-i polgármester kissé meglepődött, de aztán feltalálta magát. Mire negyedikként bemutatkoztam, csak legyintett. A szlovák küldöttségnek is egy magyar a vezetője, mondta. Nos, a PEN Club különös társaság az irodalomban. Úgy is mondhatnám, hogy „állam az államban”. Egy nemzetközi szervezet, amely nem kis szerepet játszott a kommunista diktatúra elleni harcban. A tekintélye óriási. (Volt? Vagy van is? Nem tudom. Húsz évvel ezelőtt a szlovákiai PEN elnöke voltam. Két évig. De azóta sok víz lefolyt a Dunán.) Már jó régen abbahagytam az irodalmi társaságokba járást – így a PEN Clubot is. Azt hiszem, hogy a javamra vált. Nem hiányzik nekem az írói társaságokba való járás, főleg hogy a politika itt is megoszt. (Magyarországon éppúgy, mint Szlovákiában.) Nagy az igazság abban a tekintetben, hogy az irodalom (az igazi) magányos műfaj.

A kilencvenes években és a 2000-es évek elején Európát keresztül-kasul bejártam, ami azért is lesz fontos a számomra, mert különböző nézetekkel találkoztam – szimpatikusakkal és nem szimpatikusakkal. Egyszer Párizsban, egy kínai vendéglőben (korán érkeztem, csak én voltam egyedül) a kínai pincérnő megkérdezte, persze udvariasan, hogy hová valósi vagyok. Csehszlovákiába, mondtam (akkor még volt olyan állam, hogy Csehszlovákia). A pincérnőnek felvillant a szeme: tudom már – mondta –, az Közép-Amerikában van! A franciák egy kicsivel többet tudnak rólunk, de az átlag francia nem sokkal. Ezt persze megszoktam, és a magyar vagy szlovák méltatlankodásra azt szoktam felelni, hogy tudja, hol van Burundi? Na, ugye. A kínaiak szemében Csehszlovákia vagy Burundi egyre megy. Ráadásul Csehszlovákia meg is szűnt már hosszú ideje. Körülbelül hetven évig élt. Nem sokat. A történelem forgandó, jönnek, mennek, és sajnos, kihalnak a nemzetek.

Szóval jártam Prágában és Bécsben (Prágában tanítottam is), de Berlinben, Erfurtban, Brüsszelben, Amszterdamban, Londonban, Dublinban, Lyonban, Frankfurtban és a Ruhr-vidéken, Kölnben, Arnhemben, Rómában, Varsóban, Luzernben stb. De Párizs a kedvenc városom, vagy tizenháromszor voltam ott, és szinte otthon éreztem magam benne. Nem akarom untatni az olvasót. Csak egyszer hagytam el a kontinenst, 1999 novemberében öt napra New Yorkba és Washingtonba repültem Szigeti Lászlóval és Világi Oszkárral, Martin Bútora meghívására, aki abban az időben a Szlovák Köztársaság washingtoni nagykövete volt. Nyolc és fél órát repültem Bécsből az óceánon keresztül. Tulajdonképpen meghívást kapott a Kalligram, Bútora volt a meghívó egy szlovákiai nemzetségi program keretében. (Hát ilyen is volt.) A közös felolvasásra Washingtonban megjelent a magyar nagykövet, Jeszenszky Géza is. De előbb New York. Elszállásoltunk egy manhattani hotelben, aztán sipirc a városba, méghozzá a Greenwich Village-be, egy blues koncertre. Ez a negyed felhőkarcoló-mentes – szóval jól éreztük magunkat, holott közép-európai idő szerint már hajnali fél négy volt. Az aprócska kocsmában vágni lehetett a füstöt. Előbb egy japán zenekar lépett föl –  afféle jazzrockot játszott –, majd jött a blues, igazi fekete amerikai zenészekkel. Nem tudom, hogy hány órára értünk haza. Az időeltolódás miatt még két napig csak vegetáltunk. Megnéztünk egy több emeletes könyvesboltot, jártunk a Central  Parkban, megnéztük Bartók Béla szobrát és lifttel fölmentünk az ikertorony egyik épületének a tetejére, amelyet két év múlva porig rombolt az Al-Kaida. Hodek Mari kísért, de Szigeti is otthon volt New Yorkban. A kilencvenes évek elején egy évet töltött kint, s Manhattant jól ismerte.

Utána Washington szinte csendes város volt. Nem voltak felhőkarcolók, a Fehér Házba pedig ingyen jutottunk be, mert ünnep volt. Az első világháború befejezését ünnepelték. Az  ovális szobában is jártunk, itt enyelgett Clinton az ő Lewinskyjével, ha emlékeznek még rá. Persze nem emiatt, hanem a Kalligram-est miatt jöttünk, amely a Kongresszusi  Könyvtárban volt egy este Martin Bútora és Jeszenszky Géza jelenlétében. Mintegy ötvenen gyűltek össze, jobbára amerikaiak. A Kongresszusi Könyvtár igazgatójának megnyitója után fölolvasták (angolul) az én esszémet. Az esszé címe Közép-Európa és kísértetei. Máig is az egyik legjobb esszémnek tartom, és nem vesztett aktualitásából egy fikarcnyit sem. Nem tudom, az amerikai közönség megértette-e. Egy biztos:  nevettek a nevetni valón, és ezt megnyugtatónak tartottam. Az est utáni beszélgetésen Jeszenszky Géza elmondta, hogy kötelező olvasmánynak kéne felvennie minden magyar középiskolásnak. Persze nem lett belőle semmi, de így is jólesett. Washington Georgetown nevű negyedében laktunk, ami egy nagy falu, a washingtoni egyetemisták székhelye. Az est után beültünk egy georgetowni kávéházba, és az est sikerén felbuzdulva egy kicsit leittuk magunkat. Másnap a Capitoliumba mentünk egy kiállításra, de elkaptam az influenzát, így alig álltam a lábamon. Ez volt az utolsó előtti nap Amerikában, így hát hálát adtam Istennek, hogy az influenzát nem kaptam meg korábban. Talán az időjárás volt a felelős. Washingtonban november 11-én 22 fok meleg volt.

A másik út, amiről meg kell emlékeznem, Olaszország, pontosabban az Acerbi-díj. Ez egy észak-olasz díj, egy a sok közül. Szerencsém is volt, mert éppen megjelent az Einstein harangjai olasz fordítása egy milanói könyvkiadónál. Többször jártam Milanóban és környékén, mindenekelőtt Szilágyi Mónika és az Edizioni Anfora (a kiadóm) jóvoltából. Az ötlet, hogy megpályázzuk az Acerbi-díjat, Szilágyi Mónikától származott, mivel éppen a magyar irodalom volt soron a következő a pályázaton. 2006-ban én nyertem meg az Acerbi-díjat.  Egy szó mint száz, beutaztam Észak-Olaszországot, és Rómában is voltam háromszor, legutoljára Oravecz Imrével. A 2006-os magyarországi tüntetés is Rómában ért, akkor Pavel Vilikovskýval voltam ott, tudniillik egy novelláskötetet Vilikovský-Grendel néven az Anfora kiadó szintén megjelentetett. Rómában a Szlovák Nagykövetség épületében laktunk, és Pavel egy reggel bekopogtatott hozzám: – Nézze, mit csinálnak a magyarok! Hát csak néztem, persze a tévében. Lángoltak az autók, a tévések ostrom alatt voltak stb. Azt hittem, Gyurcsány lemond, ez lett volna a megfelelő lépés. De nem mondott le, sőt… Október 23-án megismétlődtek az események. Gyurcsány azért is maradt – még másfél évig. Ezt nevezem katasztrófának.

A szám tartalma

GRENDEL

Szigeti László
Egy konok író halálára
(esszé)

Mészáros Sándor
Grendel-vignetták
(esszé)

A legkedvezőtlenebb helyzetekben is van egy kis remény
(Toldi Veronika interjúja Grendel Lajossal)

Viliam Nádaskay
Circus Maximus
Ha már úgyis kimész
Fal
Ezermester
Villamoson
Szimuláció
Én
Freskók
Férfi
(versek Csehy Zoltán fordításában)

Michal Tallo
Erőszak
mozgás
Antimitás
kapcsolat nélküli üzemmódban
bármit
(versek Csehy Zoltán fordításában)

Kompolthy Zsigmond
Pannon pestis
(regény, 5. rész)

Demus Gábor
mondják, nincsen

Ilma Rakusa
Katica
Misi
(novellák Tatár Sándor fordításában)

Fellinger Károly
Lelakott mennyország
Perspektíva
Fügefa
Fertőtlenítés
Nincs tél
Tavasz
Utóhang
Kétértelműség
(versek)

Tóbiás Krisztián
Kicsi gyíkocskák napoznak a lövészárokban (1999–2001)
(naplóregény)

Piros Vera
mikroklíma
a kertben
a köd
inverzben
a 28-as
não faz mal
(versek)

Vonnák Diána
Akvárium
(novella)

Hevesi Judit
Semmi ünnep
(vers)

Bódi Péter
„Az elnyomottak művészete”
(tanulmány)

Szilágyi Márton
Egy színész élete („Írjátok a mi tollatokra jön”. Egressy Gábor családi levelezése 1844–1865, I–II. Kötet)
(kritika)

Schmal Alexandra
Utóirat gyanánt
(vita)