dunszt.sk

kultmag

Mit akar a monográfus?

Nádas Péter alkotásainak szövegtestéhez tömérdek másik – ismertető, elemző, magyarázó célzattal született szöveg tapad. Hogy valamilyen, számokban is kifejezhető elképzelésünk legyen, a Digitális Irodalmi Akadémia weboldalán listázott szakirodalom jegyzéke szerint jóval kétszáz fölött van az író munkásságával kapcsolatos magyar nyelvű, periodikumokban és gyűjteményes kötetekben megjelent írások száma, ami még a lista viszonylagos naprakészsége ellenére sem a pillanatnyi állást mutatja (főleg, hogy ez néhány kivételtől eltekintve hangsúlyosan a magyarországi periodikumokbeli megjelenéseket listázza.). A múlt év őszi könyvújdonságai között pedig kiemelkedő helyet foglal el Bazsányi Sándor Nádas-monográfiája, amely a Biblia elbeszélésgyűjtemény 1962-es megjelenésétől egészen a legfrissebb Nádas-mű, a 2017-ben megjelent, főként a gyermekkor eseményeire koncentráló, de nem csak erre az időszakra korlátozódó, kevert műfajiságú önéletírásig, a Világló részletekig követi az író pályáját. A szerző számára nem ismeretlen pálya ez, hiszen 2011-ben testének templomacímű, a nádasi prózában megjelenő erotika, irónia és narráció vizsgálatára összpontosító munkájáért Komlós Aladár-díjjal jutalmazták. Legújabb vállalkozása pedig nem is lehetne időszerűbb: a szerzői életmű alakulását a kilencvenes évek közepéig feldolgozó Balassa-féle monográfia (1997) megjelenése óta eltelt bő két évtizedben Nádas minden művelt műnemében jelentőset alkotott. Csak hogy néhányat említsünk a kétkötetes memoár mellett: a kisepikai jellegű művek körét az önéletrajzi ihletésű, tapasztalt élményt feldolgozó Saját halál (2001), a drámai munkáiét a Szirénének (2010) bővítette, a kettő között pedig Nádas harmadik, az Emlékiratok könyvének egyoldalúan pozitív fogadtatásával ellentétben megosztó kritikai visszhangot kiváltó regénye, a Párhuzamos történetek (2005) is megjelent. Ezek mindegyike egyfajta, (nem csak) Bazsányi által „alapszerkezetként” azonosított mondatpoétika szintjén is érzékelhető (nyelvi viszony)váltást vont maga után Nádas írásművészetében, az „ironikus »semleges látás« magaslati pontjának” perspektívájából kínálva rálátást a születés és halál, test és nyelv, realitás és látszat viszonyrendszereire.

Bazsányi a 2003-ban elhunyt Balassa Péter emlékének ajánlja kötetét, s az Előhangban beszél az 1997-es és 2017-es monográfiák szerkezeti párhuzamáról. Az új könyv tizenhárom fejezetének egymásutánisága szintén és ugyanabból az okból kifolyólag képezi le a művek születésének kronológiai rendjét, amiért Balassa is az ilyenfajta elrendezést választotta: ez ugyanis az írói beszédmód, a tematikus sajátságok és a visszatérő elbeszélésalakzatok által kirajzolt variációk feltárásának, valamint az ezek nyomán kialakult, az egyes pályaszakaszok közt kimutatható rétegzett belső kapcsolatrendszer vizsgálatának kedvez. A legmeghatározóbb különbségek gyökere pedig abban rejlik, hogy Bazsányi olyan pozícióból lát rá az egyik legmeghatározóbb kortárs magyar író munkásságára, amely a kilencvenes években még üres hely sem volt. Az elemzések utóidejű árnyalása értelemszerűen azoknak a műalkotásoknak az esetében ölti a legizgalmasabb formát, amelyek a regények által meghatározott pályaszakaszok köztes terében léteznek, mint amilyen az „átmeneti jellegű” alkotásként aposztrofált Évkönyv szerkezeti túlterheltségének (Balassa) felülvizsgálata.

A tartalomjegyzék áttekintése után az olvasónak úgy tűnhet, Bazsányi Sándor a címekként (is) funkcionáló műfajmegjelölésekben és az ezekhez rendelt hívószavakkal támogatott rendszerezésben látja az írói munkásság áttekinthetőségének kulcsát. Ez bizonyos mértékben igaz is: „a Nádas-életmű egészének legfontosabb motivikus mintáira” utaló fogalmakkal kijelölt csapáson vezet végig az írói pálya alakulástörténetén, részletekbe menő elemzései során egyszerre fókuszálva az egyes művek mélyszerkezetének feltárására, de a műfajokon átívelő, változatosságában egységes, „alkati pecsét” által meghatározott nádasi beszédmód sajátosságainak megragadására is. Eközben azonban – ahogy azt az Előhangban írja tudatában van a fejezetekhez rendelt, zárójelezett, a szövegjelentések labirintusából kivezető vezérfonálként ajánlott kulcsszavak felcserélhetőségévelnek, helyi értékük közt létező teljes értékű mellérendelő viszonyuknak.

Az egymásmellettiség egyúttal az egyes műfaji csoportokba sorolt alkotásokat elemző szövegegységeket is jellemzi, s ennek köszönhetően az egyes fejezetek önmagukban is megállják a helyüket: a monográfus egyrészt az alkotások cselekményének a kisebb volumenű prózai alkotások esetében kiemelkedően koncentrált vázlatos leírásával, másrészt a biográfiai tények, a motivikus keret, valamint a beszédmódbeli és elbeszéléstechnikai variációk hátra- és előreutaló ismertetésével segíti a nádasi életművet részleteiben nem ismerő befogadóréteget. A főszöveghez járuló „adalékok” további támaszul szolgálnak, hiszen a kötet nem ér véget a Világló részleteket boncolgató tizenharmadik fejezettel. Az első függelék Nádas fényképészeti munkáira (is) összpontosít, igaz – ahogy azt a Képek, terek, szövegek alcím is jelzi , egyenlő hangsúlyt kapnak a vizuális lát(tat)ásmódot megszövegező írások; a második pedig az alkotó „atyai barátjához és mesteréhez”, Mészöly Miklóshoz való személyes és textuális jellegű kapcsolatára tér ki. Az ezt követő életrajz és a – nem csak szépirodalmi életmű különböző területeihez, valamint a monográfia testéhez kötődő jegyzékek szintén a kijelölt élet- és szövegtérben való befogadói tájékozódást szolgálják.

Harmadrészt, a szerző nem csupán elismétli a Nádas-recepcióból ismert kijelentéseket, hanem textuális bizonyítékokat keres, érvekkel támaszt alá, esetenként mérsékel vagy más megvilágításba helyez (jó példa lehet Nádasnak Thomas Mannhoz és Marcel Prousthoz, illetve a mindenkori irodalmi előképekhez való viszonyának többszempontú megközelítése), s néha olyan kuriózumokat is megoszt, mint amilyen a pártállami lektor bírálata Nádas nagyregényéről, ezzel szemléltetve a kor kultúrintézményeiben érvényesülő „ideologikus olvasásmód kettős könyvelését”. Ez talán a kötet leghangsúlyosabb erőssége: Bazsányi nem csak mond, de szövegpéldákat mutat, gyakran komparatív célzattal – mint amikor a Párhuzamos történetek margitszigeti vizeldejelenetének egy részletét az Évkönyv utolsó bejegyzéséből vett epizód mellé helyezi az alkalmazott ábrázolásmód iróniájának szemléltetéseként, de ebből a célból történik Kaffka A perjének és az Emlékiratok könyve ezt parafrazeáló részének a kiragadása is , megtámogatva az interjúk és az értekező próza témába vágó idézeteivel.

Ezek az eljárások azonban magukban rejtik a repetitivitás lehetőségét amit akár a kötet leggyengébb vonásának is nevezhetnénk , amely leggyakrabban ugyanazoknak a szöveghelyeknek az ismételt idézésén (pl. a Talált cetliből vett idézet a 293. és 302. oldalon való ismételt használata), valamint a már lefuttatott gondolatmenetek újbóli – bár formailag valamelyest módosított – betoldásán érhető tetten. És akkor még nem is szóltunk azokról a közel azonos szöveghelyekről, amelyek átfedéseket mutatnak a szerző már említett testének temploma című munkájával (gondolok itt többek között a Nádas-próza karakterét illető Balassa-Radnóti-féle platonikus-antiplatonikus vita körüljárására). Egy ilyen volumenű munka esetében viszont az önismétlés nem értékelhető fajsúlyos negatívumként. Még akkor sem, ha így további érvvel bővíti a monográfia műfaját érintő fenntartások gyűjteményét – amelyekre a szerző talán a vizsgálat tárgyának telítettsége, sokoldalúsága és összetettsége miatt nem tér ki (ilyesfajta ok hallható ki a Margó fesztiválon helyt kapó közös könyvbemutatón elhangzott beszélgetésből) , hiszen a köteten belüli ismétlődés tulajdonképpen egyenes következménye az egyes fejezetek önálló olvashatóságára és felhasználhatóságára való törekvésnek, a kötetek közötti pedig már a tárgyazonosság miatt is kikerülhetetlen. Ahogy azt finom öniróniával maga is megjegyzi egy közbevetésében:

„olvassunk és értelmezzünk ökonomikusanˮ (355). Az irodalomtudós szemléletességre építő, logikus értelmezései és nyelvezete szintén kedvez a szélesebb körű közönség elérésének, habár néha belefut olyan jól hangzó, de a kontextusban értelmezhetetlen fordulatok használatába, mint amilyen a „módszeresen kiküzdött szövegtapasztalatˮ (60).

Bazsányi megközelítésmódja tehát meglehetősen olvasóbarát: a történeti-politikai kontextusokat bemutató, önéletrajzi körülményeket listázó, szinte enciklopédikus modorban írt szövegrészek aránya szerencsésen alatta marad a konkrét művek közös szövegtulajdonságainak vizsgálatára kihegyezett analízisnek vagy éppen azoknak az okfejtéseknek, melyek az irodalmi előképek és rokon tulajdonságokat mutató szépirodalmi alkotások szöveghálójában próbálják elhelyezni az életmű egyes darabjait. A nagyobb szövegegységek felépítésének struktúrája viszonylagos egységességet mutat. A fejezetekhez járuló hívószavakkal megegyezően zárójelezett alcímek tagolják az egyes részeket, az elemzések mozgásának iránya pedig az általánosabbtól a konkrétabb felé halad, ami leglátványosabban a nádasi nagyepikát elemző Regény I.,II., III. esetében mutatkozik meg, ahol az utolsó alegység az addig elmondottakat szemlélteti a izsgált mű egy-egy kiemelt fejezetén keresztül: az Egy családregény vége esetében a negyedik szövegegység, az Emlékiratok könyve esetében „a regényszerkezet mértani közepére került” Melchior szobája a tető alatt, a Párhuzamos történetek esetében pedig a harmadik kötet nyitánya, az Anus mundi kerül elemzésre. Az olvasó itt érezheti át igazán a vállalkozás monumentalitását, a hatalmas tudásanyagot, amelyet a monográfia szerzője mozgat és irányít, a szövegtengert, amelyet értelmezői módszere rostál, s amelynek gondolattevékenysége alárendelődik.

Esetenként nehéz eldönteni, hogy Bazsányi kottát magyaráz, vagy kottát ír. Hiába megkérdőjelezhetetlen a monográfia esszenciális műfaji sajátosságaiból adódó életműhöz való kötöttsége, ha óhatatlanul egy, több értelemben is önálló bár tagadhatatlanul önmagán kívül másra is vonatkozó nyelvtárgy jön létre. A kérdéses nyelvtárgy bravúrjának elengedhetetlen feltétele szerzőjének analitikus láza, amellyel néha már a túlkapás határát súrolva tagol és osztályoz. A törekvés csúcsa pedig a Nádas-mondat szerkezeti felosztása, amely – a szépíró saját terminológiája szerint – az Emlékiratok könyvére jellemző „tisztességes” és a Párhuzamos történetekben ható „ortopéd” mondatok mellett kibővített mondattipológiát épít fel az – egzisztenciális és poétikai értelemben is – fordulópontként aposztrofált Saját halálról szóló elemzés keretén belül (ez ismerős lehet a szerző Vigilián megjelent írásából vagy a Saját halál és a Párhuzamos történetek kritikai recepciójából válogató Testre szabott élet című gyűjteményes kötetből is [Rácz I. Péter vál. és szerk., Kijárat, Bp., 2007]). Az önmagát felépítő, majd leépítő, a „tisztességességen” az „ironikus mondattal” osztozó, annak ellenpontjaként szolgáló „tipikus mondat” változatainak osztályozásáról van szó. A tipikus mondat önfelépítésének szakaszait („tézismondat”, „analitikus mondat”, „definitív mondat”) annak önleépítése követi, amelynek eredménye az „eltört mondatként” jelölt típus. Más megközelítésben: Bazsányi a mondatban összesűrűsödött nyelv működőképességét megkérdőjelező nádasi szemléletet, ennek a látásmódnak a mondatszerkezeti kifejeződéseit követi végig, amely nem képes a realitás mélyére hatolni, és ezt struktúrájával ki is fejezi. A stációk egymásutánisága és sorrendje kötött: alkatilag kötött. Nádas itt húzza meg a határt, még ha a neveltetéssel feleselnie kell is, hogy ne tovább. Ennek megfelelően Bazsányi se csinál mást, mint az írói alkati adottságok és környezeti feltételek néhol kölcsönjátékából, néhol tusakodásából született irodalmi termékek nyelvi szerkezeteit kivonatolja és veti össze, hogy ne csak halljuk a melódiát, de követni is tudjuk a ritmust. A szerző nem válaszol meg minden felmerülő kérdést. Az enyém például a Saját halál műfajiságát érintené: miben áll a különbség az önéletrajzi tárgyú kisepika és a kisepikai formátumú önéletírás közt? Igyekezete azonban arra irányul, hogy a szerves egész viszonyában tárja fel a rész(leges)t. És tehetne-e többet egy tisztességes monográfus?

Bazsányi Sándor: Nádas Péter. Jelenkor, Budapest, 2018.
Fotó: Bazsányi Simon