dunszt.sk

kultmag

Fülsüketítően csendes ragyogás

Megjelenik előttünk a vásznon egy generáció, amely megtanulta, hogyan kell megalkotni az élet látszatát, azután ezt a látszatot önmagukban is a valóság helyébe léptetni.

Nehéz volna azonban az egész „problémát” rájuk fogni, hiszen bár a lehetőségek, amelyeket a szociális média jelenléte felmutat, és amelyek segítségével a mai fiatalok művileg megkonstruálhatják, egy megkérdőjelezhető jelenléttel, önmagukat, természetesen a virtuális térbe született generáció sajátjai – de az igény erre a megkonstruálásra mindig is az emberi természet legelemibb védekező mechanizmusa volt, így mondhatni, az Eight grade alapjául szolgáló jelenséget ősidők óta megállíthatatlanul örökítjük tovább és tovább.

A film körbejárja, mit jelent, hogy ez a konstruálás a mai lehetőségek segítségével sikerrel jár-e vagy sem. Egyáltalán járhat-e sikerrel, és ha igen, attól fog-e annak számítani, hogy a valós és a virtuális térben lélegző teremtmény látszólag azonos egymással. A jelenség egyik kulcskérdése, ebben a műben főleg, a kapcsolódás. A valós és virtuális identitás kapcsolódása ennek csak az egyik szintje, a főszereplő, Kayla számára problémát okoz a közvetlen környezetével való kapcsolat fenntartása is: az apja, aki izguló könnyedséggel igyekszik őt biztosítani róla, mennyire csodálatos lénynek tartja, képtelen elérni, hogy Kayla megnyíljon előtte, vagy hogy otthon egyáltalán pár másodpercnél hosszabb időre kivegye a füléből a fülhallgatót, és válaszoljon neki. Ezért ő is csak azokból a videókból ismeri meg a lányát, amiket a vlogjára feltölt. Ezekben a videókban a kamaszlány tanácsokat ad társainak arról, hogyan legyenek magabiztosak, hogyan legyenek önmaguk, és mit is jelent ez valójában, helyenként olyan történetekkel támasztva alá elképzeléseit, amelyek vele szemben, valaki mással történtek meg, és korántsem úgy, mint ahogy azt a videóban elmeséli.

Ahogy Kayla kilép a házból, retteg önmaga lenni, és a legtöbb helyzetben már az is teljesítménynek tűnik, hogy nem kap pánikrohamot. A fejében dübörgő zene érzékletesen jelzi a filmben, miféle elszántság és szorongás választja el őt attól, hogy kapcsolatba lépjen társaival, és olyan gyönyörű és egyszerű metaforák szorítják össze a szívünket, mint az osztály legszebb lányának medencés bulijába való kilépéskor: egy beragadt ajtón túl vár rád a vágyott valóság, miután megáll a zene a fejedben. Kayla folyamatosan igyekszik kilépni saját komfortzónájából, de ez máris felvet egy szemöldököt összeráncoló kérdést, mert mit jelent a komfortzóna valakinek, aki a saját bőrében nem érzi magát kényelmesen? Valaki más szeretne lenni, önmaga szeretne lenni, azt szeretné, hogy az önmaga valaki más legyen, vagy inkább azt, hogy a környezete meglássa, vagy egyáltalán észlelje azt, aki az ő bőrében él, bárki legyen is az.

Közben meg mintha folyamatosan a víz felszínén akarna maradni, nem tud járni rajta és nem tud elmerülni, és azt sem pontosan tudja, melyikre volna valójában szüksége, mi pedig nem is értjük pontosan, melyik az a látszat, amelyet fenn szeretne tartani.

Maga Kayla festi le legszebben ezt egyik videóra felvett monológjában. Olyan érzés a bőrében élni, mintha folyamatosna sorban állna egy hullámvasútnál, pillangókkal a gyomrában, és várná, hogy felülhessen – de azt az érzést sohasem éli át, ami a hullámvasút után következne, azt a megnyugvást, azt a biztosságot, hogy miért is álldogált ott olyan sokáig, folyamatosan csak a sor, a pillangók, a várakozás. Szorongásaink, traumáink, komplexusaink és félelmeink térképének a hiányában vakon csapódunk időnként a falnak egy folyosón, aminek a végén talán van valami, talán nincs, talán mi tettünk oda valamit, amikor három évvel ezelőtt egy időkapszulában üzentünk a mostani, általános iskolai végzős énünknek, és talán azért nem merünk a folyosó végére érni, mert félelmetes az elképzelés, hogy valami egészen más várna ott minket, mint amit elképzeltünk. Bo Burnham filmje érzékletes újszerűséggel beszél önmagunkról, mindennapi szorongásainkat adja meg nekünk, és bár elindul a történet A-ból, végül pedig megérkezik B-be, és közben átmegy a főszereplő néhány reveláción, korántsem kapjuk meg azt az ívet és katarzist, amit a témától szoktunk. És ez jó. Mert hiteles. Nem véletlenül sorolta a tavalyi év legjobb filmjei közé az Eight grade-et Barack Obama is.

Megjelenik előttünk egy üvegbura, Sylvia Plath és mindannyiunk üvegburája. Mondani próbálunk valamit, de a mondandónk egy része visszaverődik a búra faláról, és tompa üvöltéssé alakul a fejünkben. Az önkifejezés, a teremtés igénye visz előrébb, és nem szabad meglátnunk, jobban mondva beletörődnünk ennek a törekvésnek a hiábavalóságába, nem szabad veszni hagynunk a hangunkat. Eszembe juttatja a Skins őrült szereplőit, a társaságot, amely egyszerre volt a közepe és a pereme mindennek, ahol mindenkinek volt helye, és egymás által definiálták ezt a helyet, a világban betöltött szerepet – mindannyian el voltak veszve, de együtt voltak elveszve, így egyikük sem volt. Kérdőjel.

Bo Burnham nem először kéri tőlünk, hogy nézzünk szembe low-key démonjainkkal, tegyünk cukor és tej helyett puha üvegszilánkokat a kávénkba, aztán próbáljuk meg a távolba nézve, halvány mosollyal értelmezni helyünket a világban, miközben a nyelőcsövünkből ömlik a vér. Az Eight grade, Burnham első filmje, sokszor juttatta eszembe legutóbbi, 2016-os stand-up estjét, a Make happyt, aminek a megnézését talán ajánlanám is a film előtt, bár a kettő között mindenképp érdemes várni néhány napot. Burnham maga is youtube videók készítésével kezdte a karrierjét, a szobájában ülve, egy zongora mellett, és ahogy azt a Make happyben elmeséli, az önkifejezés kultuszában nőtt fel, ahol mindenkinek azt tanították, legyen mondanivalójuk, és az mindenkit érdekelni fog – de a legtöbben rá kellett jöjjenek, hogy valójában senkit sem érdekel a mondanivalójuk. „I know very little about anything, but what I do know is that if you can live your life without an audience, you should do it” („Nagyon keveset tudok bármiről is, de azt tudom, hogy ha képes vagy közönség nélkül leélni az életedet, akkor ezt kéne tenned.”), vonja le a monológ végén a következtetést, több ezres közönségének, nekünk pedig összeszorul a szívünk, és válaszolni próbálunk valamit a torkunkban képződő gombócon keresztül, de nem tudunk. Azért sem, mert mi, a közönség idelent ülünk, Bo pedig a színpadon áll, és éppen hozzánk beszél. És nincs valódi kapcsolat.

A film adatlapja a Mafabon

Fotó: Sundance Institute