Állampolgári órák idősebbeknek és haladóknak

Aztán hónapokig kellett ácsorogni, vonulgatni, nyomást gyakorolni, hogy kiessenek a csontvázak a szekrény mélyéről, hogy politikai hullák is kövessék a tényleges áldozatokat.

Aki csak a sajtóból tudta követni a tiltakozási hullámot, láthatta a szinte egyforma fotókat a tömegről, megtudhatta, hogy hány fő volt kint megint, ismét és újra. Szalagcímekben hozták a lapok, hogy ki mindenki mondott le – belügyminiszter, nocsak!, miniszterelnök, hűha! –, hogy letartóztatták, hogy kihallgatták, hogy eljárás indult stb. És ez jó. És szinte hihetetlen, hogy mindez megtörténhetett. Hogy a statiszták is bele tudnak szólni a szereposztásba.

Nekem a legnagyobb élmény mégis az volt, hogy egy teljesen új állampolgári kultúrát tapasztaltam meg az elmúlt egy évben. A korosztályomnak mondom: a mamahoteles-papabankos pudinggeneráció lenyomott minket. Ha látnátok a babakocsis-kisgyerekes szekciót, és ha hallanátok, miket kérdeznek a kis kölkök, és miket válaszolnak nekik a szülők!?

Csak pislogok, mint egy lejárt szavatosságú bacilus a moziban, akinek nincs kit megfertőznie. A legelső korrupcióellenes menetre (gimisek fb-eventje) még a rendszerváltós mama öntudatával mentem ki – támogatni a kölyköket. Hogy eggyel több néni legyen a tömegben. Hogy komolyan vegyék őket azok a bácsik és nénik, akik ellen tüntettek. És össze-összemosolyogtam régi ismeretlen ismerősökkel, amikor a kis Karolína lábujjhegyen állva belekukorított a mikrofonba, nyevagyí [nem számít], majd belejöttök, gyerekek.

Tévedtem, tévedtünk. Készek voltak már, csak nem voltak helyzetbe hozva. Mondjuk, inkább soha ne állt volna elő ez a helyzet! De ha már megtörtént, szerintetek mi mit hoztunk volna ki belőle? Kik és kivel? Nektek hány olyan kortársatok van, aki nem kurvult el, nem halt meg, nem csömörlött meg, nem ásta el magát, vagy nem volt állandóan halaszthatatlan dolga az elmúlt egy évben? Ha „a helyzetet” nem előzik meg ezek a kis szárnypróbálgatások, ki rántott volna minket össze folyamatos nyomásgyakorlásra?

Mondogatjuk a gyerekeink generációjáról, hogy fene a jó dolgukat, mert csak utazgatnak, doktorizgatnak, bodzaszörpöt nyalogatnak – pedig milyen ügyesen beleszültük őket a bazi nagy szabadságba. Nyugodtan levehetjük ezt a lemezt. Lejárt. Máshogy élnek, máshogy beszélnek, máshogy öltöznek, máshogy szervezkednek. És mivel azóta már önkormányzati választások is voltak, már az önkormányzatokba is beültek, sőt, pártot alapítanak. Az első évfordulón a pozsonyi főpolgi is gitározott a zenekarával, de nem mondták be a szónokok, én pedig nem ismertem fel őt. Ilyenek ezek, gitározgatnak.

Még a himnuszt is máshogy éneklik. Hiába mondogatják az öreg aktivisták annak a dögös csávónak a Korben Dallasból (no, ez is már milyen név?), hogy vigyen bele egy kis pattogós hazafiasságot a gyönyörűséges basszusába, juszt se. Ezeknek aztán beszélhetsz. Zéró pátosz, pont úgy énekli, mint az Otecet. Ismeritek? „Chcel by som byť lepší otec…” [Jobb apa szeretnék lenni], ilyen szövegekkel csajoznak. Néha apaként is látom őket, mert a basszusgitárosuk, a Denník N kiadójának igazgatója az utcánkban lakik, szerintem se lehet sapka nélkül egy ovis ilyen hidegben.

És még valami. Ez a szöveg magyarul íródik szlovák történésekről. A tömegben ugyan szép számmal vannak magyarok is, és ha a tüntetés után megtaláljuk egymást, le szoktunk ülni magyarul is megbeszélni. Ahogy tegnap is. Ott merült fel Grendel 89-es beszéde, és vele együtt a kérdés: hogyhogy akkor bevették a magyarokat partiba, most meg nem?

Ilyeneket kérdeznek, és sajnos tőlem. Ekkor vettem ugyanis észre, hogy a gyerekeim generációjával ülök egy asztalnál, s nekem szólt a kérdés. ’89 novemberében a magyarok megkerülhetetlenek voltak, mert az első pillanattól kezdve ott voltak, szervezetten, felkészülten, sőt, számos tekintetben felkészültebben, mint a szlovákok – pont a magyar nyelvtudásuk és a magyarországi kapcsolataik révén voltak lépéselőnyben.

Most is oda lehetett volna állni, nem kell magunkat zsenírozni. Ez a társaság „bársonyos” elődeiknél nyitottabb, kifejezetten keresik a lehetőségét annak, hogy minél szélesebb legyen az a társadalmi színtér, ami a tiltakozások nyomán születőben van. Amikor egy alkalommal az egész országból összekürtölték a vidéki demonstrációk szervezőit, még kínálkozni se kellett volna, csak, ugye, ki lett volna az?

Fura. Nagyon sok mai fiatal felnőttnek – húszasoknak, mai harmincasoknak, sőt már negyveneseknek is – tanára voltam, és nem érzékeltem különösebb szocializációs különbséget magyar és szlovák között. Ha magánemberként találkoztunk. De a magyarok mintha ezzel az állampolgári cuccal csikicsukis viszonyban lennének. Mintha mindent a politikai reprezentációnkra bíznának.

Hát, így nehéz. Sőt, kifejezetten csapdahelyzet. Az emkápés sorosozás kozmikus távolságokba transzponálta magát a valóságtól, a hidasok kompországos tinglitanglizása pedig politikai kabarévá süllyesztette a képviseletet.

Úgyhogy áll a szlovmagy a tömegben, és pironkodik. Mire is lenne büszke? És ez is jó valamire. Egy kis állampolgári lecke. Közösségi szempontból ezt a színteret elvesztettük. Magántanulók vagyunk.