dunszt.sk

kultmag

Mire kell és mire lehet emlékezni?

Evidencia, hogy a múltunk meghatározza az életünket, de vajon csak a sajátunk vagy a felmenőinké is hatással van ránk? Ha tudatosan választunk merőben eltérő életet, végül akkor is oda jutunk, ahová ők? És vajon egyszerűbb lenne-e, ha lenne egy képlet az életünkre? Öröklött sors, trauma, felnőttkori bántalmazás, hit, család, nőiség, önismeret – ilyen és ehhez hasonlóan súlyos témákat és gondolatokat boncolgat Csobánka Zsuzsa Emese új regényében, miközben egy család történetét tárja olvasói elé. A Szépen ölni című regény az emlékek, a múlt megértése, a család, az önismeret, a válságok és a fojtogató hiány regénye: „a keresés és hit regénye, miszerint a nagy változások a személyes változtatások botladozó lépéseivel íródnak. Éppen azért, mert az egyes életek összekapcsolódnak, hatnak egymásra, és beszélgetnek egymással” – írja a fülszöveg.

Főszereplője, Titili Einsof egyszerű, hétköznapi nő, aki igyekszik megérteni önmagát, felmenői sorsát, abban reménykedve, hogy van egy séma, egy képlet az életre, amibe behelyettesíthetővé válik a sajátja. A hosszú lírai monológként ható szöveg eleinte nem könnyíti meg a befogadást, de egy idő után magával ragadja az olvasót. A főszereplő-narrátor E/1-ben, retrospektív módon beszél önmagáról, emlékeiről, családjáról: David Einsofról, a folyton hiányként megjelenő hegymászó apáról; az anyáról, Chilia Bhaabáról, vagyis Schuller Magdáról, akire tudatosan nem akar hasonlítani; Manokleinről, az ikertestvérről, akit szintén a hegyek hívtak magukhoz, s akinek lehet, hogy létezése csupán gyermeki fantazmagória; a háborút és a holokausztot túlélő nagyszülőkről; Azulejoról, az exférjről, akitől több ütést kapott, mint szerelmet; kapcsolatokról, vágyról, időről, megbocsájtásról, útkeresésről. Tehát Csobánka ismét egy közkedvelt irodalmi eszközhöz nyúl, a beszélő énhez (az öt részre osztott regény két fejezet kivételével E/1-es narrációjú), így próbálja létrehozni saját, reflektált nyelvezetét, ami által különleges módon kerül felszínre az időről és a testről való beszéd. Csobánka képes azt a látszatott kelteni, hogy szinte minden egyszerre történik: „Amikor megállt benne a fény, Manoklein felnevetett valahol távol, mert egy pillanatra megállt az idő, hirtelen nem volt, mert egyszerre gyűlt össze benne múlt, jelen és jövő, David Einsof leroskad a hóba, Chilia Bhaaba pedig mélyet lélegezve magába szívta a város összes szelét.” (137.). A regény esszenciáját ez a sokszor oldalakon át tartó gondolatfolyam, az emlékezés által homogenizált kronotoposz adja.

A jelent a múltban történt események alapján próbálja értelmezni, így az emlékezés folyamatával a múlt és a boldogtalan család toposza is előtérbe kerül: „Fent talán van egy égi mérleg, ami a családokat mázsálja, és nem nyomhat többet senki, mint azt előre kitervelték, ami itt sok, az a másik oldalon hiányként jelenik meg, hogy egyensúly maradjon a földi világban.” (34.) Ezzel mintha Tolsztoj örökkérvényű gondolatára reflektálna a szerző miszerint „a boldog családok mind hasonlóak egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az”. Ezt a családot a hiány teszi boldogtalanná, aminek megtestesítője egyértelműen „a hegyen maradt” édesapa, aki még életében sem volt jelen a családja számára: „Egy életen át a vállain vitte a hegyeket, hátha megtanul felejteni. Az emlékezés börtönébe zárta magát” (22.). David Einsof az emlékek és hegyek örökségével együtt egy kollektív, transzgenerációs trauma eshetőségét is lányára hagyta, ugyanis zsidó származású volt, az édesanyja pedig holokauszt-túlélő. (Csobánka írásaitól egyébként sem áll távol a holokauszt témája, gondoljunk csak második regényére, a Majdnem Auschwitzra.) Az apai nagymama miatt utazik Titili Izraelbe, s ezáltal fogalmazódnak meg szinte feltehetetlen kérdések a hitről és a túlélésről: „Mert én azóta nem hiszek. Tudom, mert ott voltam. Nincs semmi. Nincs isten sem. Ezt nem tudom, hogy adom tovább. A gyerekednek hogy magyarázod el, hogy nincs miben hinnie?” (191.)

Az emberi sorsábrázolás mélysége mellett átütő erővel jelenik meg egy markáns női hang: az anyaság, a test és a szexualitás mellett a patriarchális társadalomnak kiszolgáltatott nő szerepe is hangsúlyossá válik:

„A seb, úgy hittem, a női testhez szervesen hozzátartozik. A középtájt hosszában vagy lágyéknál keresztben rózsaszín nyomok meséltek a múltról, sérvekről, szülésről, túlsúlyról.” (242.). A regény feminin vonala elsősorban az anya-lánya viszony kibontásában válik érzékelhetővé, s a folyton megismétlődő konfliktusokat, az öröklött sors-motívumot igazolja: „Anyám azt hajtogatta, amíg az anyja élt, hogy csak olyan nem akart lenni, mint ő, és ezt a korombéli lányok anyukáiról is tudtam, kortünet volt hitem szerint ez a fajta ellenállás. Nem értettem, mit csináltak annyira rosszul ezek a nagymamák, akik a háború túlélve húszkilós cukroszsákokkal a spájzban várták a következő csatát.” (277.). Titilit édesanya az életben maradásra nevelte, arra „hogyan kell végighazudni az életet, hogy elviselhető legyen, a vakhit lassú öngyilkosságát”, arra, hogy „az ember nem nyög, nem panaszkodik, hanem némán tűr, mert a mi családunkban ez nem szokás”, és hogy „nincs megbocsátás”.

A regény a múlt feldolgozásában központi szerepet játszó megbocsátás fogalmát a már felnőtt lány anyjához fűződő kapcsolatának kontextusában tárgyalja: „Ez volt a felnőttkor valódi mérlege, annak a vizsgája, tudom-e valóban szeretni az anyám, meg tudok-e bocsátani neki és magamnak a történtek után, vagy még mindig ragaszkodom a régi érzésekhez” (274.). Az anya-lánya közti meg nem értettség törvényszerűségét támasztja alá Titili édesanyjának és nagyanyjának viszonya: „nagyanyád abortuszát sem tudtam megbocsátani, nemhogy az enyémet. Lehetett volna egy öcsém, igen, azt mesélték, fiú lett volna, nagyanyádat akkor gyűlöltem meg, látod, mennyi-mennyi gyűlölet fér meg egy emberben” (51.). A női kiszolgáltatottságot pedig a főszereplő férfiakhoz való viszonya juttatja szóhoz. Titili már egészen fiatal korában megtapasztalta a női alárendeltséget, amikor 12-13 évesen egy nála idősebb fiú kihasználta tapasztalatlanságát: „Legyen neki jó, ez biztos így szokás. Legyen meg a te, valahogy így hallottam a templomban. Hogy legyen meg a te akaratod, hát ki mondta, hogy ki a te, kinek legyen meg az akarata, nekem nincs, nem is lehet, neki viszont van, hát akkor biztos, hogy az övé kell, hogy meglegyen.” (91–92.). Az idézett gondolat súlyosságára rájátszik, hogy nem csupán a keresztény vallás alapimájára, a Miatyánkra enged asszociálni, de a #metoo mozgalomra is reflektál:

„Nem mondta senki, hogy meg lehet állni” (91.).

Elgondolkodtató pontja a regénynek, amikor a bántalmazott nő próbálja megérteni az őt bántalmazót, és nem csupán a szenvedés, de a szenvedély is kifejezésre kerül: „Felnézek rá, nem hiszem, amit látok, de igaz: Azulejo szeméből könny csorog végig az arcán. Az a híres portugál saudade. Vajon hol jár ilyenkor? A kezében az öv, közben a fenekemre csap. Nagyobb a hurok, nagyobb a lendület is. Csinálom, tartom a diktált ritmust, és iszonyúan sajnálom.” (231.) A spanyol nyelvből lefordíthatatlan saudade kifejezés a regény egészét átjárja, mivel jelentése annyit tesz, mint egyfajta nosztalgikus, de fájdalmas vágy valami vagy valaki után: ahogy az apa a hegyek után vágyakozik, a feleség a férje után, a gyermek az apja után, és így tovább, megismétlődve generációról generációra, mintegy megérzékenyítve az öröklött sors fogalmát. De vajon a megoldás tényleg a múltban keresendő? És ha igen, meddig kell visszatekinteni? Mennyi emléket kell hordoznia egy embernek élete során? Talán „elég kellene legyen két generációnyi élet emberöltő, hogy tudja az ember, mire kell és mire lehet emlékezni” (166.). A regény nem kínál megoldásokat, és épp ettől válik hitelessé.

Csobánka Zsuzsa Emese regényét nem lehet egy aspektusból vizsgálni, mivel számos értelmezési lehetőséget kínál a narráció, szövegalkotás, névadás, trauma, nőiség és emlékezés mentén egyaránt. A regény egész szövegén a múltat a jelen szemszögéből újraértelmező magatartás érezhető, és az az érzés támadhat az olvasóban, hogy tőle is ezt várja el. Mivel az emlékezésnek ilyen fontos szerepet tulajdonít a szerző, kétségtelen, hogy a hiány mellett a Szépen ölni az emlékezés összetett folyamatainak is a regénye, valamint az életé, annak minden tabujával, nehézségével, hegyeivel, hiányaival, szépségével, reményeivel és reménytelenségével egyaránt.

Csobánka Zsuzsa Emese: Szépen ölni. Kalligram, Budapest, 2018

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket