dunszt.sk

kultmag

Szimptómák

A Tünet Együttes A tünetegyüttes című produkcióján sok minden arra késztet, hogy – egyebek mellett – színház és valóság kapcsolatán (újra) elgondolkodjak. Pontosabban azon, hogy hova vezet, egyáltalán vezet-e valahova, ha a valóság leplezetlenül betüremkedik a színházba, ha a játék és illúzióteremtés kontextusába játék és illúzióteremtés nélkül csusszannak be valós élettények.

Nem Szabó Réka jubileumi performanszán történik először ilyesmi, hogy csak a legemlékezetesebbeket idézzem fel, Halász Péter anno a Herminamező című film készítéséből csinált monstre színházi előadást, sőt, röviddel halála előtt megrendezte a saját temetését is, amelyben eljátszotta halott önmagát. Ehhez képest Szabó Réka például az Élet értelme című előadásán „csak” saját anyatejét kínálta pohárban egy szabad akaratából jelentkező nézőnek. Az előadás ugyan már nincs repertoáron, de a társulatvezető még ma is jóleső érzéssel gondol vissza rá, hány, egymást nem is ismerő tejtestvért teremtett a világon.

A valóság betüremkedését a színházba (mint ahogy más, egyéb kreatív művészi kísérletezést sem) nem kell, nem szabad korlátozni, tiltani, és igazán az sem érdekes, hogy vezet-e valahova vagy sem. Egyedül az érdekes, hogy az adott műalkotás kontextusában helyén van-e, érdekes-e.

A Tünet Együttes 15 éve, 2004-ben alakult. Akkor, addigra – ahogy Szabó Réka is idézte A tünetegyüttes előadásán egy korabeli kritikából – a projektformációs műhely kiérlelt egy korszerű és újszerű színházi nyelvet, amelyet sok mozgás, üde irónia, meghökkentő cselekvések és eszközhasználat jellemzett, és amelyben a valóság állandó betüremkedése kisebb-nagyobb mértékben folyamatosan jelen volt. Nemcsak úgy, hogy hétköznapi „hősök” sokszor banális vagy egyenesen földhözragadt, de igen életszagú jeleneteit mutatták be nem egyszer az abszurdig karikírozva, hanem az is megszokottá vált, hogy az előadáson a szereplők saját keresztnevükön szólították egymást, kvázi önmagukat adták-játszották – ezt az eszközt és módszert is többen alkalmazták akkortájt, és alkalmazzák manapság is.

A Tünet nagy korszakának kiemelkedő darabja volt a Karc, a Buddha szomorú, az Alibi, a Priznic, a Szeánsz… És az igazán fogas kérdés szerintem az, hogy miért nem tündököl még ma is teljes pompájában az a korszerű és újszerű színházi nyelv, mely e darabokat jellemezte. Azt gondolom, ezen a nyelven még lett volna (és lenne is) bőven megfogalmazható és megfogalmazandó mondanivaló.

Nem hagyható ki a párhuzam megemlítése, hogy ti. Pintér Béla sok tekintetben hasonló saját nyelve 20 éve nagyon jól működik (a Pintér Béla Társulatának artisztikus jubileumi visszatekintése is ebben az évadban került színre). Bár az is igaz, hogy éppen az elmúlt egy-két évben Pintéréknél is megfigyelhető volt némi elklisésedés, de ember legyen a talpán, aki magabiztosan meg tudja ítélni, hogy azt a Pintér Béla-nyelv megmerevedése, „elöregedése” okozta-e már, vagy csak (természetes módon) náluk is becsusszant egy-két kevésbé jól sikerült premier. Egyáltalán: manapság vajon tényleg elöregszik egy-két évtized alatt egy üdeként, korszerűként, lendületesként beköszönt komplex színházi nyelv? Vagy esetleg a megalkotójának fogy el a mondanivalója és a muníciója? Ha ez utóbbi az igaz, akkor csupán el kell(ene) menni néhány éves továbbképz(őd)ésre, töltődésre. De hogyan lehetne finanszírozni azt, ha egy független formáció üzemmenetében az évi kétpremieres működés is alig elég a túlélésre?

Már az eddig elmondottak is – stílszerűen szólva – szimptómaértékűek: Magyarországon a rendszer működése és az épphogy elégséges finanszírozás gyakorlata folyamatos premierkényszerbe hajszolja a színházi alkotókat. A premierkényszer – más okok miatt – a kőszínházi struktúrában is fennáll. Mivel a terület szereplői – főleg a függetlenek nagy része – rendesen alulfizetettek, senki nem teheti meg, hogy egy évadot bemutató nélkül töltsön el, ráadásul, ha megtenné, a következő évi pályázatokon komoly hendikeppel indulna, tehát ha töltődésre és továbbképzésre szánna időt, az erősen a hátrányára válna. Mi ennek a legrosszabb következménye? Az, hogy egy megtalált, kiérlelt, igen értékes, újszerű formanyelv patronjait is rögtön el kell lövöldözni úgy, ahogy a csövön kifér. És amikor elfogynak, gyorsan újabb újdonságokat kell prezentálni, nehogy a verkli leálljon.

Magyarországon a kortárstánc és a kísérletező kortárs színház egy tekintélyes része évek óta mesterségesen erőltetett és felszínes újdonsághajhászás spiráljába zuhan. Egy kezemen meg tudom számolni azokat a ma 50-60 körüli kortárs alkotókat, akik ragaszkodva bizonyos saját alapértékeikhez és az abból fakadó egyéni stílusukhoz, munkáikban folyamatosan az elmélyülés újabb lehetőségeit, módjait keresik. Egyre több viszont a letudott-kipipált, pályázati elszámoláshoz megfelelő, amúgy üres klisékből unalmasan megszerkesztett kvázi innovatív előadás. És minderre még rátelepszik a politikai megosztottság és a megfeleléskényszer a finanszírozó elvárásainak. Ez utóbbi egyébként a kőszínházi struktúra szereplőit sújtja jobban, ott egyenesen az elklisésedés fő oka: mélyebbre hatolás helyett a kvázi sikerhez elegendő érthetően-látványosan bejelezni az igazodást a mindenkori politikai kurzus kulturális preferenciáihoz. Ugyanez a „másik oldalon” is rendszeresen klisésen működik: ott a kihagyhatatlan, de már igen sokszor erőltetettnek ható kortárs-posztmodern-ellenzéki beszólások identitásképző funkcióval bírnak, és így megteremtik-erősítik az együvé tartozás jóleső érzését.

Egyszóval manapság minden arra mutat (és késztet), hogy ne elmélyült, hosszabb távon is hatni tudó műalkotások készüljenek, hanem megszokott klisékkel teletűzdelt, a saját közönség (tábor) által könnyen-gyorsan befogadható-értelmezhető (és a fenntartónak is megfelelő) gyorsprodukciók kerüljenek színre, melyek aztán – főleg vidéken és a kortárs befogadó helyeken – teljesítve az elérhető, rendszerint elég csekély előadásszámot, átadva helyüket egy újabb előadás-abszolválásnak, eltűnjenek a feledés mélységes mély süllyesztőjében.

A Tünet Együttes a jubileumi performansz-látleletében – a magyarországi színház- és táncművészet tünetegyütteseiről szólva – kicsit máshova helyezi a hangsúlyokat. A három előadóművész jelenetei közben rendszeresen fellép Valcz Péter „háttérember”, aki az elmúlt évtizedek politikai, kulturális és kultúrafinanszírozási történéseit foglalja össze mintegy történész elemzőként (ez is a valóság színházba türemkedésének egy módja). A trend egyértelmű: az új évezred első éveinek felfelé ívelése után, kb. 2010-től kezdődően a függetlenek anyagi helyzete és társadalmi-szervezeti státusa egyre inkább bizonytalanabbá válik. Ez nem jó, nem helyes. Kultúrára, főleg innovációra nem egyre kevesebbet, hanem sokkal több pénzt kellene fordítani. De a (kortárs) szcéna válsága közel sem csupán anyagi természetű. Érthető, hogy a csökkenő támogatás miatti valóságos és artisztikus felháborodás számos manifesztumát megismerhettük az elmúlt szűk egy évtizedben, de közben zavaró, hogy az esztétikai, innovációs és morális válságra reagáló értékelhető – művészi! – válaszadásra elég kevés meggyőző kísérletet láthattunk. Az túlságos leegyszerűsítésnek tetszik, hogy a művészi válság konkrét és egyedüli oka a forrásmegvonás volna.

Az inkább baráti összejövetelre emlékeztető performanszon a három kitűnő előadóművész, Gőz István, Szabó Réka és Szász Dániel egykori tündöklésüknek csak halvány utánzatát nyújtja. Szinte nem is titkolják, hogy – elsősorban működésük anyagi ellehetetlenülése (és egyéb, korral járó gondok) miatt – már nem szárnyalnak ugyanúgy, mint hajdanán. Mindemellett rendkívül szimpatikusak és szeretetreméltók mindhárman. Az idősebb generációhoz tartozó nézők azért is szeretik őket, mert bennük saját múltjuknak egy-egy darabkáját is szerethetik. A fiatalok meg azért nevetnek fel többször őszintén, mert nekik még mindig szám, hogy a színházban hirtelen megszakad a játék és illúzióteremtés folyamata, és a szereplők civil emberként úgy szólnak hozzájuk, mint bármelyik közeli ismerős, barát. Ebből arra következtethetünk, hogy 2019-ben Budapesten a színház még mindenkinek elsősorban azt a helyet jelenti, ahol este 7-től csöndben, jól kell viselkedni, mert felmegy a függöny, és a rivaldán túl kezdődik a játék, épül az illúzió. Ez is tünet: a 19. századi kőszínházi modell alig mozdul, így is él és virul, miközben az alternatív gondolat haldoklik.

A tünetegyüttes (Tünet Együttes)
Alkotók és szereplők:
Gőz István, Szabó Réka, Szász Dániel. Alkotótársak: Kőrösi Máté, Czakó Máté, Valcz Péter.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, Trafóklub, 2019. február 18.