dunszt.sk

kultmag

Mámorpróza

Tolna megye napilapja furcsán archaikus címet visel: Tolnai Népújságnak hívják, amiről óhatatlanul a századelő illuzórikus nosztalgiával édesített békeidőinek ikonikus terméke, a Tolnai Világlapja jut az ember eszébe még akkor is, ha tudja, semmi közük egymáshoz. Mesterházy Balázs prózájában a Tolnai Népújság ugyanannak a boldog békeidőkbeli, kissé komikus, kissé bús-romantikus, kissé keserédes nosztalgiának a tartozéka, mint amilyennel a Tolnai Világlapját szoktuk társítani. Ezt a párhuzamot nemcsak a szövegbe ékelt újságcikkidézetek erősítik, amelyek egy réges-régi időkbe vezető (és vesző) nyomozás bizonyítékaiként bukkannak fel, hanem például a szerzői portré is a védőborítón: egy fekete-fehér fotó, amely a megjelölés szerint a Tolnai Népújságból származik. Így válik a Gesztenye placc című (novella)regény ideje a keserédes-bús-komikus (ál)nosztalgia lebegő költői sajátidejévé, amelyet megpróbálhatunk ugyan történelmileg és kronologikusan kategorizálni (a huszadik század végének mára valószerűtlennek tűnően „analóg”, predigitális, emberközeli éveire ismerve benne), a szöveg viszont erre egyáltalán nem bátorít bennünket; az elbeszélő ilyen irányú kétségbeesett kísérleteinket látva hamiskás félmosollyal legyint, és a kocsmapultnak támaszkodva rendel magának még egyet.

Az időkezelés kérdését ugyanakkor nem hessegeti el a szöveg, inkább eljátszik vele, hiszen az az állandósított nosztalgiavilág, amely a Gesztenye placc hátterét adja, le akarja győzni az idő múlását. Ennek a törekvésnek a metaforája például a Köldökfolt című fejezet vekkere, amelyet az elbeszélő 14:05-re állít be, de nem vesz bele elemet, „hogy ne induljon meg, ne menjen előre, mert egyszer csak körbeér, és akkor vége” (168.). Aztán mégis az idő kerekedik felül, legalábbis látszólag: „Ott állt az óra sokáig a szobában, a zongorán, mondom, soha nem volt még csak elem sem benne, ahogy a zongorán sem játszott soha senki, és mégis, amikor legutóbb ránéztem, a másodpercmutatók mintha elmozdultak volna, egyszerűen nem ott álltak, ahol korábban.” (168.) Mindjárt ezután azt is megtudjuk, miért ez a nagy irtózás az idő múlásától: hiszen minden változásnak halál a vége, és ha itt a halál, többé nincsenek kedélyes fröccsözgetések sem a Gesztenye Presszóban, sem másutt, avagy nem borozunk már többet a gangon, ahogy a kötetben több helyen megidézett Lovasi énekelte. A Gesztenye placc világában ugyanis az életörömök bódulatában tobzódunk, amely mögött persze ott leselkedik ránk az idő szörnyetege.

A Gesztenye placc térhez fűződő viszonya legalább annyira fontos, mint időkezelése. Egy elszigetelt, mitikus magaslatokba helyezett térben játszódik a kötet szövegeinek túlnyomó része. Gyönk vagy Jink, egy Tolna megyei, sváb falu nem mindig szokványos hétköznapjai elevenednek meg előttünk, különös tekintettel a település kétnyelvű (magyar–német) és „országos beiskolázású” kollégiumára. A szerző már a mottóban egy komplett nyelvi hálót sző Gyönk köré azzal, hogy a településnév német változatának variánsaival eljátszadozva egy kiterjedt költői univerzumot épít fel, amelyben van minden, az étkezéstől a szexig – leginkább tehát élvezetek. Az ottliki hagyományokat is megidéző kollégium (nem véletlen, hogy egy Bébé nevű író is flangál a történetek között) mellett a gyönki közeg legfontosabb részét a kocsmák képezik, a Gesztenye placc ugyanis elsősorban kocsma-, pontosabban ivászati próza, ahol mindig ugyanabba a mámorba szédülünk vissza.

A szerző szerencsére tisztában van vele, hogy az ilyen mámorprózát sem lehet úgy művelni, hogy közben minden józan mérlegeléstől elszakadjunk.

„Persze kocsmákról csak jót vagy semmit! Nehéz vállalkozás ez, vagy inkább, mondjuk úgy, kockázatos, hogy a kocsmák, meg a kalandok. Vastag hagyományban tempózik ilyenkor az ember, tudni kell mutatni valamit, azon túl, ami megvan úgyis mindenkinek, sőt, mindenkinek van egy sőt-je, egy trompf, egy über, hogy ugye, neki is, pláne, kontra-rekontra, ez a dolog természetéből adódik.” (21.) Ez a hagyomány, a kocsmaprózáé, lépten-nyomon megidéződik a kötetben, ugyanakkor szépen lassan építi a szerző azt is, amit „ezen túl” tud mutatni. Az Esterházy-féle prózatechnika Hrabal-féle történetszövésbe oltódik, miközben – bár akadnak lapos történetkék és sikerületlen poénkísérletek – egyre csak azt a mámort kergetjük, amely elfedi előlünk a minduntalan ránk leselkedő keserűséget. Látjuk ezt a keserűséget is, hiszen ott van mindig két részegség között, de van, ami nála fontosabb – sugallja Mesterházy Balázs prózája. És hogy mi ez, ami igazán fontos? Talán a gyengédség: „Ugye-ugye, mennyi gyengédség van abban a visszatartott mozdulatban, ahogy a színig töltött műanyagpoharakkal koccint finoman az ember? A poharak, ahogy egymáshoz érnek, benyomódnak kicsit, de azért maga a folyadék nem fittyen át a pohár peremén.” (180.) Vagy talán egy olyan egyszerű látvány, mint amikor egy kökénybokrot megcsípett a dér: „Adva vannak a nagy dolgok, ezért nem is tartod persze nagynak őket, nem foglalkozol velük, nem listázod, figyelhetsz nyugodtan a maradékra, a szépre, a resztlire, mondjuk a kökénybokrokra.” (197.) Ezeknek a dér csípte kökénybokroknak a felfedezése adja Mesterházy Balázs prózájának a sava-borsát, mintha a nagy szövegáradatból, a parttalan fecsegésből kis haikuszigetek buknának váratlanul felszínre.

Az anekdotikus történetszövés képezi a kötet vázát, miközben ezt a vázat is beteríti a habzó szövegtajték. „Novellaregény” a kötet műfaji önbesorolása, ami mögött akár kiadói taktikai húzást is sejthetnénk; talán pontosabb lett volna egyszerűen azt írni a cím alá: próza, mert az egyes fejezetek ritkán felelnek meg igazán a novellák formai ismérveinek (van ugyan néhány ténylegesen novellaszerű rész, leginkább talán a Bagdi elindul című), s aki hagyományos szerkezetű regényt vár, az is csalódhat, az viszont vitathatatlan, hogy végig ugyanaz a költői sodrású, zenei kompozícióként épülő prózaáradás jellemzi a kötetet. A free jazz világa is az eszünkbe juthat erről, bár a szerző más zenei támpontokat ad: a szövegekben kiemelt helyet kap a zene, a Guns Nʼ Rosestól a Kispál és a Borzon át Tom Waitsig számos előadó idéződik meg, és a legfontosabb szerzeményekből összeállított soundtracket külön is böngészhetjük a kötet függelékeként, ami egyébként egy rokonszenves megoldás. Nem mellesleg pedig az is kiderül, hogy Chopin Nocturne-jei nehezen cáfolható istenbizonyítékként is használhatóak.

Mesterházy Balázsnak ez az első prózakötete; két verseskötet után jelentkezett prózával, és költői hátterét most sem szorította háttérbe. Ez pedig egyáltalán nem ártott a Gesztenye placcnak, amely érett, figyelemre méltó kötet, kedves olvasmány, ahogy Parti Nagy Lajos írja a hátlapon olvasható ajánlójában: „szeretnivaló”, ám nem a „szeressük egymást, gyerekek” naivitásával az, hanem rétegzettségében és eredetiségében. (A Parti Nagy-féle szellemes ajánló mellett van egy másik fülszöveg is, amely viszont elég bosszantóan pontatlan és önismétlő.) Olvasható ifjúkori kocsmai kalandok frappáns gyűjteményeként (bár Krúdyt nem emlegetik a kötetben, az ő világa is visszaköszön a végeérhetetlen fröccspartik közepette), a vidéki Magyarország mélyére vezető utazás bedekkereként vagy az élet apró örömeihez írt posztmodern, töredékes, depoetizáltságában is végig zenei ódakísérletként. Szereplői, a jellegzetes nevű gyönki kocsmatöltelékek, Csupics, Maxi, Skuló, Bébé, Bagdi, Tócsa, Zsé és a többiek „nem tudnak sem repülni, sem vízen járni, pláne nem varázsolni, cserébe viszont meg tudnak halni, minden további nélkül, olykor túl könnyen is. Ráadásul sokfélék, és időről időre, sőt, mi több, és leginkább egyre gyakrabban össze is keverednek.” (21.) Tulajdonképpen mindegy is, épp kinek a történetét olvassuk, hiszen mind ugyanarra játszanak, amit a kötet vége felé Bébé így foglal össze: „…meg fogunk halni. Aszondja, nincs más. Amit lehet persze cizellálni, szerelem, fiatalság, elmúlik, satöbbi, de alapvetően akkor is ez van, ez a büdös nagy helyzet, de nincs benne tragikum, mindez csak tény, ezt mondta, meg azt is, hogy az élet legnagyobb része abból áll, hogy igyekszünk megfeledkezni erről a tényről.” (218., kiemelés az eredetiben) Ezzel a kocsmafilozófiának vége is szakad, és folytatódik a mámor hajszolása, amihez a Gesztenye placc hősei a legjobban értenek. Ha valamit fel lehet róni a kötetnek, az esetleg az italban tobzódó, nem mindig egyformán érdekes anekdoták és a találó, lírai megoldások aránytalansága az utóbbiak kárára, mintha a szerző minél több sztorit be akart volna szuszakolni a kötetbe, nem mindig figyelve a sallangmentességre. Ez azonban az összhatáson nem ront annyit, hogy keserű szájízzel tegyük le Mesterházy Balázs első prózakötetét.

Mesterházy Balázs: Gesztenye placc. Kalligram, Budapest, 2018.