dunszt.sk

kultmag

Egy adag józanság ezekben a zűrös időkben

Umberto Eco nevét tájainkon leginkább a regényei miatt ismerik, holott az olasz szerző tevékenysége igencsak sokrétűbb ennél.

Félreértés ne essék: sok szépíró feltehetően a fél karját is odaadná egy olyan regényért, mint pl. A rózsa neve, A Foucault-inga, vagy a Baudolino. De Umberto Eco egyike volt az utolsó kevés „reneszánsz embernek” – az irodalom mellett az élet számos területén tevékenykedett és mindenhol komoly hírnevet szerzett. Középkor-kutatóként kezdte, világhírű szemiotikussá lett, A nyitott mű poétikájával pedig maradandót alkotott az irodalomtudomány területén is. Mindemellett elismert egyetemi oktató volt és komoly publicisztikai tevékenységet is kifejtett. A 2000 óta megjelent közéleti-kulturális írásait tartalmazó Pape Satan az utolsó könyve, mely már megjelenésekor rekordszámban kelt el.

Életművének erről az utolsó, a magyar olvasó számára talán legkevésbé ismert, ám talán legérdekesebb részéről értekezünk a továbbiakban. Umberto Eco ugyanis mestere volt egy mára már-már kihalóban lévő publicisztikai műfajnak, a tárcának. Ezeket a rövid, könnyed hangulatú, mindig aktuális témával foglalkozó írásokat éveken keresztül az olasz L’Espressóban közölte, eleinte hetente, majd kéthetente. Ő maga „gyufaleveleknek” hívta őket (az egyik magyarul megjelent válogatásnak is ez volt a címe), a levélgyufák tasakjai után, melyekre jegyzetelni is lehetett. És hogy mivel foglalkozott ezekben a tárcákban? Röviden: mindennel. Nem volt olyan téma, ami ne érdekelte volna az olasz mestert, és amiben ne lett volna határozott véleménye. A magasröptű irodalmi vagy esztétikai kérdések remekül megfértek a külpolitikai értekezésekkel és az olasz belpolitikai küzdelmek posványaiban való alámerüléssel, a New York-i taxisokkal folytatott viták leírásai a netes pornó felfedezésével. Ráadásul – lévén a szövegek egy folyóiratban jelentek meg – mindezt végigkísérik a mindenkori olvasókkal folytatott polémiák. Eco viccesen-önironikusan válaszolgat az írásait félreértő vagy a vele ellentétes véleményen lévő levélíróknak, nem kímélve közben senkit – legfőképp önmagát nem. Ezért olyan örömteli, hogy az Európa Kiadó 2018-ban megjelentette a Pape Satan című kötetet, mely a magyar olvasók számára is hozzáférhetővé teszi e tárcákat.

Persze fennáll a veszély – vetheti fel valaki –, hogy ezek a szövegek, melyek természetüknél fogva ezer szállal kötődnek megírásuk körülményeihez, az aktuális kulturális-közéleti viszonyokhoz, érvényüket vesztik az idő múlásával. Másképpen: mondhat-e nekem bármi érvényeset ma egy olyan tárca, mely a Bush-kormány iraki inváziójából vagy valamilyen nevenincs olasz párt korrupciós ügyeiből indul ki? A válasz az, hogy természetesen igen: lehet, hogy Ecót egy egyedi eset készteti gondolkodásra, de ebből kiindulva minden esetben egy általánosabb következtetés megfogalmazására törekszik, így a tárcai időtlenné válnak: mert lehet, hogy az őket kiváltó történelmi események a múlt ködébe vesznek, az emberi természet azonban, mely előidézte őket, változatlan marad.

Ecóban ugyanis az az érdekes, hogy bár számos tudományágban alkotott maradandót, tulajdonképpen végig ugyanazok a kérdések izgatják: mindegy, hogy regényt, tanulmányt vagy éppen tárcát ír, bizonyos témák folyton visszatérnek és átszövik az életművet. A hamis titkok leleplezése, a kommunikáció működése, az összeesküvések működésmechanizmusa mind ilyenek, de a felsorolást hosszasan lehetne folytatni. A tárcagyűjtemény azért különösen értékes, mert ezeket rövid, kompakt formában, egy-egy érdekes aspektust felvillantva mutatja meg: így ha az olvasó érdeklődését felkelti egy téma, akkor tovább tanulmányozhatja egy másik Eco-műben. Az üres titkokról és az összeesküvés-elméletek leleplezéséről például A Foucault-ingában olvashat hosszasan, de ugyanezt a témát a rasszizmust fűtő kicsinyes gyűlölködés dekonstrukciójával a Prágai temető is körüljárja. A középkori esztétika vagy a legendaképződés mechanikája érdekel? Akkor itt a Baudolino, vagy ha kedveled az indokolatlan latin idézeteket, akkor A rózsa neve. De akinek nincs kedve vaskos regényeket olvasgatni, az nyugodtan beérheti a tárcákkal is. A pár oldalas írások senki gyomrát nem fekszik meg, és tartalmazzák Eco műveinek esszenciáját.

A kötetet végiglapozva még az olasz szerző régi olvasói is elámulhatnak azon az éleslátáson, mellyel az idős professzor korunkat vizsgálta. Régi szokása szerint már a címadással játékra hívja az olvasót: a Pape Satan, pape Satan, aleppe egy Dante-idézet, mely Brutustól, a Pokol harmadik körének őrétől származik. A sor jelentését máig nem tudták megfejteni, halandzsaként hat, ezért Eco szerint „mindenféle huncutságra” jó, és híven tükrözi a cseppfolyóst kort, amiben élünk, s melyben sem a társadalom, sem az egyén számára nincsenek többé kapaszkodók. A Hírek egy folyékony társadalomból az állam, a közösségek, az ideológiák és pártok válságáról szól, Eco azonban mindig megtalálja a módot, hogy ebben az első pillantásra elveszettnek és reménytelennek tűnő katyvaszban is megtalálja a reményt és a humort. Kicsit mintha olyan szemmel nézne a minden pillanatban krízisekben fuldokló huszonegyedik századra, mint ahogy a sokat megélt nagypapa tekint a mindennapok drámájában fuldokló tinédzser unokájára.

Twitterezem, tehát vagyok, A magánélet elvesztése, A mobil és a gonosz mostoha, Hol van a Mély Torok?, Árt-e a közönség a televíziónak?, Amerika istenei – csak néhány cím a tárcák közül. Ecót minden érdekli: az online tér kapcsolatai, a mobiltelefonok családokra gyakorolt hatása, az összeesküvés-szindrómában szenvedők lélektana, az adathordozók megbízhatatlansága, a neveltetés és persze az irodalom: Arisztotelésztől a Harry Potterig minden előkerül. Mindez a sajátos Eco-féle humorral fűszerezve: Megkérdezte a múltkor is egy riporter (sokan kérdezik), melyik könyv volt életemben a legnagyobb hatással rám. Ha egyetlenegy könyv jobban hatott volna rám, mint az összes többi, akkor igazi tökfej volnék, együtt mindazokkal, akik válaszolni tudnak erre a kérdésre” – kezdi például a Tizenhárom elfecsérelt év című tárcát, hogy aztán néhány elfeledett gyermekkori emléken átfutva az olaszországi választások során felelőtlenül kampányoló politikusoknál lyukadjon ki.

Játszik az olvasóval, folyamatosan kisiklatja az elvárásait, főleg azokét, akik jobbnak és okosabbnak gondolják magukat embertársaiknál.

A globális felmelegedés kapcsán kevés embernek jut eszébe Vivaldi A négy évszak című műve. Eco azonban egyike ennek a kevés embernek: azon tűnődik, hogy vajon mit fog szólni a két és fél éves kisunokája, akinek talán már nem lesz szerencséje mind a négy évszakot megtapasztalni. Gyakorlott olvasóként felkészülünk egy szarkasztikus írásra a felelőtlen emberiségről, mely a fogyasztás oltárán feláldozza a saját bolygóját, hiszen a tárca címe („Pápá”) csak erre utalhat. Eco azonban csavar egyet a képleten: nem a klímaváltozás, hanem a kisunoka képét viszi tovább, aki egy olyan világban fog felnőni, ahol a legfőbb jó a láthatóság lesz: „Ahol az ember (…) bármire képes lesz majd, csak mutogassa őt a tévé, vagy a tévét akkorra felváltó csatornák bármelyike.” Az értelmiségi olvasó ismét sínen van: hát igen, ilyenek ezek az alantas népek. (Nekem? Nekem nincs tévém, soha nem is volt. Azon is csak a híradót néztem.) De megint jön egy Eco-féle csavar: megtudjuk, hogy nincs ezzel semmi baj, „az emberi lények a legrégibb idők óta vágynak környezetük elismerésére”. Pszeudo-értelmiségi olvasónk ekkor már komoly gondban van, hiszen már kétszer is vakvágányra futott, a tenyere izzad, nem tudja, mi jöhet még. Előrelapoz a könyvben, de ez nem segít. A következő írás címe: Isten a tanúm rá, hogy hülye vagyok lerombol minden reményt. Megtörten tovább olvas, Eco pedig végre rátér a lényegre: nem mindegy, hogy híres-e valaki, vagy pedig hírbe hozzák, és félő, hogy a jövő világában ez a distinkció el fog tűnni. „Minden mindegy lesz, csak híres lehessen” írta az olasz szerző 2002-ben, és lássuk be, azóta csak rosszabb lett a helyzet, sóhajt fel olvasónk fejét csóválva, visszanyerve magabiztosságát. És hogy az utolsó mondattal („Végül is megtörtént már ez egy olyan kor alkonyán, amikor az uralkodók egyszer csak a lovukból kezdtek el szenátort csinálni”) Eco a római császárság legsötétebb napjaihoz hasonlítja ezt a kort, talán már észre sem veszi.

A gondolatok csapongása tehát csak látszólagos, és ismét megerősíthetjük a korábban már leírtakat: a tárcákban Eco ugyanazt a játékot játssza, mint a regényeiben, csak kicsiben. Több fontos témát is érint (a környezetvédelem, az unokák jövője iránti aggódás, a személyes tér kiárusítása), a felvetett problémát történelmi kontextusba helyezi (nem az a baj, hogy látszódni akarunk, mert ez mindig is így volt, a baj ott kezdődik, ha mindegy, milyen áron) és széles olvasói közönséget szólít meg (az írás a valóságshow-szereplőtől a fenti gondolatkísérletben szereplő zugértelmiségiig mindenkinek mond valamit). Közben pedig ott ironizál, ahol csak lehet.

Bármilyen nyomasztó is legyen a téma, amellyel foglalkozik, mindig tud rajta úgy csavarni egyet, hogy a végén ne gondterhelten, hanem megnyugodva tekintsünk fel a könyvből. Eco az örökösen kétkedő piemonti szemével néz a világra: két lábbal áll a földön, és nem várja a csodát, a józan eszére támaszkodva próbálja értelmezni a dolgokat, legyenek azok bármennyire kaotikusak. Ezzel pedig ha megoldást nem is minden esetben, de valamiféle megnyugvást kölcsönöz az olvasónak.

Holden Coulfield mondja a Zabhegyezőben, hogy azokat az írókat kedveli a legjobban, akikkel szívesen elbeszélgetne egy-egy könyvük elolvasása után. Eco tárcáit olvasgatva könnyű elképzelni, hogy az idős, kicsit házsártos, régimódi, de végtelenül bölcs és jószívű emberrel beszélgetünk, aki néha elkalandozik ugyan, de minden szavára érdemes odafigyelni.

Umberto Eco: Pape Satan. Fordította: Barna Imre. Európa Kiadó, Budapest, 2018