Kultusz

A zsenikultusz töretlenül tartja magát a 19. század óta. Egy zseni tipikusan különösebb előképzettség vagy erőlködés nélkül ért mindenhez, miközben falja a nőket, két végéről égeti a gyertyát, de hát ha bele kell pusztulni, akkor édes jó istenkém, bele kell pusztulni, nincs más út, erre van predesztinálva. Rajta kívül unalom és tehetségtelenség süvít. Ennek a koncepciónak dekonstrukciója nem rám hárul, elvégezték már ezt a munkát elegen.

Brecht azonban a 20. század elején fogalmazta meg Baalt, kinek alakja valahol a bolygó hollandi és Peer Gynt között helyezkedik el épp középen, így felmerül az a roppant érdekes probléma, hogy mit kezd ma egy alkotógárda ezzel a hagyománnyal, a bekövesedett toposzokkal. Milyen válaszokat ad arra a kérdésre, hogy miért tartja ez az eszme magát annyira makacsul a közgondolkozásban, és hogy mi az a közeg, ami újra és újra megteremti a ”zseni” figuráját, ami nélkül az rivaldafényben álló egyén természetesen nem menne semmire.

Az utóbbi kérdésre már az első jelenetben választ kapunk: a részeg, és fő motivációnak láthatóan a polgárpukkasztást tartó Baalnál már csak maguk a pukkasztottak kisszerűbbek. Sőt a friss zsenit meghatottan hallgató csoport tulajdonképpen meg is érdemli, hogy ilyen üres és tehetségtelen figurát kapjon. Mert az előadás során elég hamar kiderül, hogy bár Baal a manapság elég kúl Dj pult mögül szédíti a népet, ez inkább illúzió, a toposzok ügyes, ám kiszámítható keverése, mintsem valódi adottság. Mintha mindenki félne kimondani, hogy meztelen a király, hogy ez a fiú valójában nem tehetséges, és hogy gesztusai leginkább az újgazdagok túlkompenzálására emlékeztet: mert honnan is tudhatná egy frissen felemelkedett hivatali gyakornok, hogy művésznek lenni nem egyenlő az alkoholizmussal, az összes felajánlkozó nő elcsábításával és a távolba révedő szavalással?

Azonban ezt a valóság és az illúzió között feszülő disszonanciát mintha nem nagyon kezelné sehogy sem az előadás, Baal legitimációs alapja egy pillanatra sincs megkérdőjelezve, az egész szisztéma konstruáltként való értelmezése egyszerűen nem opció. Pedig a Wunderlich József által megformált Baal alakja bőven adna kapaszkodókat, a zenéje és a versei unalomig repetitívek, maga az alkotó írás folyamata valójában egy nehezen véget érő gesztikuláció, már-már rajzfilmszerűen karikaturisztikus. Ennek ellenére a rendezés egy pillanatra se távolít el szándékosan, a hagyományos brechti elidegenítés se nagyon működik, a dalok már-már fülbemászóak. Pedig ahogy Baal egyre lejjebb süllyed, úgy egyre nehezebb megőrizni a szeretetreméltó zseni kultuszát, egy dicsfény nélküli stricivé válik, akihez a hozzá közel állók már csak kesztyűvel érnek hozzá.

Ahogy korábban említettem, a zseniség jelenségét legalább annyira, ha nem jobban meghatározza az őt körülvevő közeg, mint a középpontban álló ember. Nem Baal az, aki elbűvöli a környezetét, hanem annak a reménye, hogy felbukkan valami, ami túlmutat a középszerűségen. Ebbe az illúzióba esnek bele legközelebbi barátai is, például Johannes (Szántó Balázs) aki sátrába vezeti a menyasszonyát, Annát, és Ekart is, mindkét történetszálba keverve egy leheletnyi homoerotikát.   Baal alapvetően vágyakozó nők és férfiak teremtik meg, akiket szinte kilóra vesz meg. Egy pont után már nehezen lehet követni, hogy hány, önmagát tönkretevő lány sétál be örömmel Baal karjaiba. Láthatóan azonban az szépségideálnak tökéletesen megfelelő testük felülírja a karakterüket: ebben a rendezésben inkább biodíszletek Baal körül, akik segítenek kiemelni személyiségének minden árnyalatát, eszközök, akik átmenetileg boldoggá tudják tenni, mintsem valódi emberek, és látszólag nincs is rendezői szándék, hogy ez máshogy legyen.

Anna azonban kiemelkedik közülük. Ő az egyetlen ember, akinek a tönkretétele bűnbánatot kelt a főszereplőben, az egyetlen nő, aki szerelmével szembemenve egy átmeneti elgyengülést követve kikerül Baal bűvköréből, és nem engedi, a férfi határozza meg az útját, még ha ez a döntés az öngyilkosságba is vezet. Bach Kata alakításában egyik pillanatról a másikra, mégis végig önazonosan nő fel ez a 17 éves lány, aki pozíciójával ellentétben sokkal hamarabb átlátja a helyzetet, mint az őt Baalnak felkínáló vőlegénye. Petrik Andrea szirénszerű Sophie Dechantjában is sok a lehetőség, ám mintha nem futná ki magát, pedig az ünnepelt színésznő – elárult feleség átalakulás a jövőben mély megoldásokkal kecsegtet. Ugyancsak izgalmas határon mozog Majsai-Nyilas Tünde által megtestesítette anya, aki hasonlóan Don Juan-i fiakkal rendelkező sorstársaihoz, egyszerre vágyódik nőként Baalra, és szenved el újra és újra visszautasítást.

A színpadképet alapvetően a lecsüngő kartondobozok határozzák meg, melyek kabaré kellékként ugyanúgy használhatók, mint ajtóként vagy ágyként, s melyet más Horváth Csaba rendezésekhez hasonlóan az előadás zárásaként szétszerelnek, miután glittertengerrel árasztották el a teret. A szín másik domináns tárgya egy erősen fallikus hatást keltő spirál neonoszlop, aminek felülete megegyezik a már említett Dj pultéval, és mely egyben Baal lényegét képviseli: halálakor a neoncsövek pislákolnak, majd kihunynak.

A rendező Horváth Csaba hozza magával a fizikai színház eszköztárát, mely alapjaiban ágyaz meg az előadásnak. Szavakon túlmutató jelentést hordoz a mozgás, ám az este végére egyre inkább illusztrációvá válik, ezen felül erős esztétikát kínál, mellyel annyira könnyű azonosulni, hogy szinte felmenti Baalt. Túl szépek az árulások, túl szépek a megbecstelenítések (egy 17 éves szűzlány nehezen akkora lepedőakrobata, mint Anna), ám a realitást meghaladó esztétika és a kőkemény valóság sehogy se illik össze, inkább a zavaratlan szépség legitimál minden rosszat. A szereplők összeszokottsága leginkább a közös mozgásból derül ki, a társulati egység felvillanása az Anna halálát követő körmenethez köthető. Az előadás vége felé azonban az addig feszes ritmus a dramaturgiával egyetemben szétesik, a dinamika lelassul, és bár egyre mélyebbre süllyed Baal, annyi tragédiát okoz, hogy szinte érzéketlenné válik az ember tőle –  a szűk három és fél órás játékidőben elfáradnak a nézők.

 

Bertolt Brecht: Baal

Ügyelő: BALÁZS LÁSZLÓ
Súgó: JÁROLI HELGA
Korrepetítor: GRÓSZ ZSUZSA
A rendező munkatársa: SZLÁDEK KATA

Díszlet: ANTAL CSABA
Jelmez: BENEDEK MARI
Zeneszerző: DOBRI DÁNIEL
Dramaturg: PERCZEL ENIKŐ

Rendező: HORVÁTH CSABA